Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-09-15 / 10. szám
1947 SZEPTEMBER 15-Magyar Jövő 5 Lobog a Nemzeti Segély * zászlaja ... Jó utaí, gyerekek 1 Akik az ország vérkeringéséről gondoskodnak V kövező, a hídépítő, a kocsivezetőnő és az Ü. B. elnök beszél A nyugati pályaudvar kormos indulási oldala szinte ragyog a hangos gyermeklármától. Előttünk hosszú vonatsor, tele buksi gyerekfejekkel, pirosak, Jólöltözöttek. Indulnak haza kisvendégeink Romániába. , A Nemzeti Segély 1500 romániai gyermeket nyaraltatott Magyarországon és most indítja haza második 500 főből álló csoportját Pestről és Pest környékéről. Kárász Győző a Nemzeti Segély országos főtitkára búcsúztatja a gyermekeket. A Népjóléti Minisztérium megbízásából, a búcsúztatásra1 megjelent Ember László, min. tanácsos. Itt van a Rádió Is. viaszlemezre veszi fel a hazatérő gyermekek indulását, itt vannak a riporterek, újságírók, és rengeteg befogadó szülő: mind kikisérte a pályaudvarra kicsi vendégeit. Felmegyünk a kocsiba, hogy megkérdezzük a kis gyerekektől, mennvit híztak és hogy éreznék magukat Magyarországon? Amint meglátnak bennünket, egyszerre beszél valamennyi, mindegyiknek van valami csodálatos dolga, amit megakar mutatni. Alig ayőzzük nézni, — rengeteg a csomag, a jJhk, háromkerekű bicikli, roller, baba, minden, amiről egy gyermek csak álmodhat. Végre egy erős kis legényke — ő a leghangosabb — elmndja, hogy ő 12 kilót hízott. Pál Domonkosnak hívják. Csíkzsögödön lakik,, öten vannak testvérek, mái előre örül. hogy otthon nem fogják megismerni. Mihály József pékmesternél volt két hónapig Kispesten. „ — Mennyit ettél Domonkos, hogy így meghíztál? — Furt! — feleli ő egyszerűen és röviden. — Ruhát nem kaptál? — Dehogyis nem! — itt van a csomagomban, megmutassam? Csak nem veszem fel; majd ha haza értem, cipőm is van meg hát ruhám is. Az egyik sarokban nagy lárma, a gyerekek a földön hemperegnek. — Mi történik Itt? Mért vetekedtek?! Dehogy verekednek, az történt, hogy három testvér Szűcs Piroska, Józsi és Gábor itt találkoztak össze a nyaralás után. Piroska hét. Gábor hét, és Józsi kilenc kilót hízott és most gyorsan kipróbálják ki az erősebb. — No. ki az erősebb? — Én! — feleli egyszerre mind a három, és máris megint ökölre mennek, alig lehet szétválasztani őket. Csíkszeredán laknak, heten vannak testvérek. Józsi és Gábor két-két ruhát, két pár cipőt és egy pár szandált kaptak, a befogadó szülőktől. Piroska komoly kelengyében utazik haza. hét ruhát kapott, de visz ám haza a családnak is! Négy ruhát az édesanyjának egy-egy ruhát a testvéreinek, fehérneműt és télikabátot az édesapjának. Annyi a csomagja, hogy alig tudja szemmel tartani, állandóan izgatottan számolja, hogy meg van-e valamennyi. A másik kocsiban nagy sírásra lépünk be. A „Nyárimamák“ búcsúznak gyerekeiktől. Mihályka Bözsitől és Elvirától. A pöttöm hároméves Elvirától megkérdezzük: — Hogy hívják az édesapádat? — Mihályka Dénes idesapám, szolgálatiéra Méréfalván — felel; szipogva, ök a Forsteher gyár vendégei voltak. Kántor Gyula gyímesi kisfiútól megkérdezzük mennyit hízott? — Huszonhét voltam mikor jöttem, a cséplésnél harminckét kilót nyomtam. Hajdú András tárnoki újgazda vendége volt Gyuszi. ... és vége-hossza nincs a sok dicsekvésnek, de nemcsak a gyerekek, a befogadó szülők is egymásnak mutogatják, hogy mennyit híztak a kis fiókáik és ha egyik-másik lemarad, izgatottan mSfvarázza, hogy ha nem hízott többet mint két-három kilót, de az övé viszont sokat nőtt. Lassan elérkezik az indulás ideje, tele minden ablak integető pufók gyermekekkel, a befogadó szülők kísérik a vonatot ameddig csak tudják, lobognak a Nemzeti Segély zászlói: Indul haza a kis gyereksereg. 1 Virányiné. Egy boldog délután Mátyásföldön 500 gyermek és 200 szülő boldog kacagása és zsivaja verte fel szombat délután a mátyásföldi kultúrház termeit és környékét. Ahol azelőtt csak a kiváltságos lények és a pénz birtokosai léphették át a büszke című Mátyásföldi Sarvln Tenniszclub helyiségeinek küszöbét, ott most 500 gyermek és 200 szülő töltött ,egy önfeledten boldog délutánt. Mi is történik itt tulajdonképpen? A Nemzeti Segély tartotta gyermekdélutánját és mikor Szedő Jánosné bejelentette, hogy Kárász Győző a N, S. főtitkára fog beszélni, szűnni nem akaró taps hangzott fel. Kárász Győző főtitkár beszédében vázolta a Nemzeti Segély eddig elvégzett munkáját és a jövő célkitűzéseit. Most egy kedves jelenet Játszódott le. Az apróseágok tömegéből kilépett egy pöttömnyi leányka és megllletődött hangon köszöntötte fel Kárász Győzőt. Ezután gyermekkultúrmüsor következett, majd a délután nagy attrakciója, a Nemzeti Segély központi bábszínháza. Látni kellett ezeket az apróságokat, de a felnőtteket IS, ahogyan kacagva és tapsolva üdvözölték Ludas Matyit, Füstös Pistát, Keszeg Jóskát és Szőke Mariskát. Óriási sikerük volt! Végezetül jött az uzsonna, mely a sok kis sápadt proletárgyermek között Igen nagy örömet kelteát. Csak az az ember lehet boldog, aki másoknak örömet tud szerezni! Bedő Jánosné. A Teréz-körúton az úttestből kiemelt villamossínek és négyszögbe rakott kockakövek melle,ttútkövező munkások tartják déli pihenőjüket. — Leülünk közéjük és megszólítok egyiket. — No.gy Sándor útkövezőmunkást, — hogy elbeszélgessünk vele munkájáról és életkörülményeiről. — Szüleim hevesmegyei földmívesek — mondja ;—, én 1926. óta dolgozom, mint útkövező. — Nehéz munka volt az a 21 esztendő, amit ebben eitöltöttem. — 1935—36-ba.n munka nélkül voltam, majd. rövid ideig a Központi Tejcsarnokhoz kerültem, de ott is hamarosan leépítettek. — Olyan súlyos helyzetben, voltam, hogy még ai lakbért sem tudtam megfizetni abban az időben. — Mennyi a munkabére? — Órabérem 1 frt. 60 fillér és át - lag napi 10 órát dolgozom. *— Bizony ebből feleségemmel és két gyermekemmel nem tudnánk megélni, ezért az asszony is dolgozik. — A Szikra nyomdában takarítónő, ahol 60 forintot keres hetenként. — Mit ebédelt ma? —• Tegnap* 10 deka szalonnát vettem, ennek felét tegnap, másik felét ma. ettem meg és vettem hozzá 1á kiló szőlőt. — Átlagban így ebédelek, dehát a vacsora otthon rendesebb. — Olvasi könyveket? Szomorúan elmosolyodik. — Nem telik könyvre, — pedig szívesen olvasnék. — Moziba is mennék, — teszi hozzá elgondolkodva — dehát az nekem drága. — Vasárnaponként kimegyünk a ligetbe. — Ez is jó, mert nézelődhetünk és nem kerül pénzbe. — Mennyi idősek a gyermekek? Felcsillan a szeme. — A kisfiam 12, akisleányom 14 éves. — Ö már, elvégezte a polgárit és most női ipariskolába jár. — Tessék elhinni —- mondja, ahogy átsimít barázdás homlokán, — még kevés jó napom volt az életben, de azért most már mégis bizakodom, hogy a két gyermeknek jobb sorsa lesz, mint nekünk volt, — hiszen értük dolgozunk. Innét a hídépítőmunkásokhoz mentünk az épülő Margit-hídhoz. — Baross Pál főbizalmi készséggel végigvezet az ebédlőtermen, ahol ebédszünetben épen az egyik munkáspárt tartja megbeszélését. — A falakon Petőfi, Kossuth és Lenin képei• — A terem végén színpad, fölötte felírás: Nincs erő, mely megdönthetné demokráciánkat! Végigmegyünk a szerszámokkal, faanyaggal, keverővasakKái led telepen. — Felmegyünk egy hosszú létrán és máris felérünk az épülő Margit-hídra ahol az erősen tűző napsütésben nagyrészt félmeztelenre vetkőzve dolgoznak a munkások. Szabó László munkavezető elmondja, hogy most a pesti o-dal első mezőjének beszerelésénél tartanak, a betonvasiak beépítését végzik el. — Ugyanakkor a második mező „saluzasa“ (deszkázása) tart. — A budai oldalon két mező van betonozva és éppen most a reggeli órákban emeltekbe a MÁVAG munkásai a hosszantartó-vasakat, mely megtörtént Buda és Pest összekötése. — Holnap 60 egyetemista jön hídépítési rohammunkára, — újságolja a munkavezető. Lengyel Ferenc szakmunkás már 1945 óta a Margit-híd építésénél dolgozik. Ot arra kérjük, mondja eL az épülő híd történetét. — 1945-ben a „Delta" cégei bízták meg a munkálatok keresztülvitelével, — mondja Lengyel Ferenc, — de akkoriban ez a vállalat úgyszólván nem produkált semmit. A munkabérünk annyira sem volt elég, hogy a piacon fél liter olajat vegyünk rajta. A stabilizáció után megváltozott a helyzetünk, de sajnos, utána két hónapig szünetelt a munka. Amikor a „Maryit-hidi munkaközösség" vette át az építést, lendületbe jött a munka. — Mennyi volt a munkabérük ebben az időben? — A szakmunkások órabére 1.50, a segédmunkásoké 85 fillér volt, átlagban 10—11 órát dolgoztunk, de legtöbben alig pár órai pihenővel éjszaka is. így aztán hetenként csak két-három. éjszakányi idő jutott alvásra. A multévi kemény tél, úgy gondolom, emlékezetes marad mindnyájunk számára, akik a hídépítésnél dolgoztunk. Az ácsok keze sokszor majd odafagyott a szekercéhez és fizetésünk nagyrészét melegítő italdkra költöttük, hogy valahogy ki-A pesti utcákon új érdekességként feltűntek a női Villamosvezetők. A 67-es vonalon gyakran utazom együtt egy ilyen kocsivezetőnővel. Fiatal, csinos asszonyka, aki minden figyelmét az úttestre irányítva nagyon komolyan veszi hivatását. Kissé szorongva szólítom meg, hiszen fejefölött ott a tábla, hogy a kocsivezetővel menetközben beszélgetni tilos. A tilalom dacára barátságosan válaszol, bár fogalma sincs, kivel beszél. Elmondja, hogy férje még nem tért haza hadifogságból. Ötéves kisgyermekének és idős édesanyjának kenyeret kellett keresni és így került a BSZKRT alkalmazásába, először mint kalauznő, majd — három hónap óta — mint kiképzett kocsivezető. Szolgálata átlag napi nyolc óra, amiből, ha szűkösen is, el tudja tartani kis családját.- Arra a kérdésre, hogy vájjon melyik könnyebb mesterség: kalauznak lenni vagy kocsivezetőnek, hosszasan elgondolkodik. bírjuk ezt az embertelen telet. Én a munkatelepen, külön éjszakai őrséget vállaltam akkoriban, hogy valahogy meg tudjak élni. — Habár nehéz, súlyos körülmények között, de a híd építése egyre nagyobb lendülettel haladt előre. Ez év tavasza óta teljesítmény-bérrendszerben dolgozunk. Ez nagymértékben javított helyzetünkön. Jelenleg a szakmunkásoknak átlag 3.80, a segédmunkásoknak 2.50 forint az órabérük. Ezután Jamenek István 57 éves vasbetonszerelővel beszélgettünk. — A múltról, a múlt rendszexről jót nem mondhacok. Küzdelemben, munkanélküliségben múltán az eveim — mondja. — 1937-től 40-ig teljesen munkaneikül nyomorogtam. Feleségemmel és két fiammal egy Auguszta-teiepi jabarakoan laktunn. Azián nagy nehezen mégis kaptam munkát, ovópincék építésénél, mert közeledett a háború. — Ottmaradt mind a két fiam,— görnyed mellettünk még kisebbre félmeztelen teste. — Az egyik 28 éves korában Tamopolnál, a másik 30 éves korában Budapest ostrománál vesztette életét. — Most már nem magamért, hanem azért dolgozom, hogy felépülhessen az az új világ, melyben érdemes lesz munkásnak lenni és nem pusztít el az imperialista erőszak fiatal életeket. Baross Pál főbizalmi kísér le a hídról. — Nagy harcaink voltak, míg elértük a hídépítő vállalatokkal szemben a munkásság jogos igényeit. Ma már teljesítménybérekért do gozunk, ebédlő és hálóhelyeket építettünk, rádió és könyvtár áll a munkások rendelkezésére és minden délben az ebédlő asztalain ott vannak az összes munkáslapok. — Gerő Ernő a hídépítő miniszter mindennap eljön közénk és meghallgatja a munka javítására vonatkozó javaslatainkat, kívánságainkat és egyéni panaszainkat. Mindenkihez van egy jó szava és ígéretére sziklaszilárd biztonsággal számíthatunk. A mai hídépítőmunkás világosan érzi, hogy megbecsült, szeretett tagja a dolgozók társadalmának és ez nemcsak szavakban nyilvánul meg. — Mindnyájan bízunk a 3 éves gazdasági terv sikerében annál inkább is, mert minden erőnkkel és akaratunkkal dolgozunk ennek a sikernek a bekövetkezéséért. Mind a kettő nehéz, mondja és súlyos idegmunkát igényel. Vezetőnek talán azért nehezebb lenni, mert az emberek élete vagy testi épsége igen nagy felelősséget rak a kocsivezető vállára. A megélhetés viszont könynyebb, mert a kocsivezető fizetése magasabb. Nagy könnyebbségül szol-A kocsivezeíónő