Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-09-15 / 10. szám
1947 SZEPTEMBER 15. Magyar Jövő 3 A Szovjet demokrácia üzenete Szovjet művészek a magyar színpadon Education Européenne. regényének. E remekmű arról szól, hogy a megtiport és vérrel bemocskoU Európa mélyebb tuda ában ott él még az ósi fold igazi kincse és hagyománya: a nevelés, mely Európa fiait a szabadságra, az igazság tüzes keresésére és az emberiesség becsülésére okta ja. A regény egyiK, fejezetébe i Galicia útulan, ingoványos őserdeje elevenedik meg; a hófehér alatt roppanó jak között partizánok bujkálnak. Minden percük é.e.veszedelem, pihenőjük az ájult álom, örömük a német bi orlóra mért halál. És az erdő tisztásán egy éjjel hegedűszó sír jel: elárvult kisgyermeket mentetitek meg a pait.zánok és a kisfiú hegedűjátékával fizet vieszaajándé kozott életéért. Mozartot muzsikál és Beethovent... Bachot és Mendelssohnt... A szörnyűséges ti.kokat őrzó erdő e hegedűvonások varázs latira megtelik a szépség és a humánum ragyogásával. Gary felejthetetlen, költői képe elevenedik meg előttem, miközben Merzsanovot, a Szovjet nagy zongoraművésze; hallgatom, három évvel ezelőtt még ott harcolt a Dnyesder mellett, Kele.-Poroszország gyilkos csa'áiban vett részi, SS-briganiikkal mérte össze fegyverét, hogy ezer és ezer községnek, falunak, városnak adja vissza a kincset, az Education Européenne-i, a szabadságba, igazságba, emberi mé tóságba vetet: hitet. Merzsanov önként ment a frontra. Semmiféle tiltó parancs nem' tudta visszatartani attól, hogy az emberiség jövőjéért fo.ytdott harcban résztvegyen. De a csaták szüne:eiben biztosan megállt így piUana.ru s a véres földet betöltötte körülötte a muzsika: Mozart suhanó melódiái, Beethoven pörölycsapái-zengésű hangzottéi, bánatos Chopin-dallamok és ujjongó Csajkovszkij-harmóniák. Merzsanov most es.élyi ruhában jelenik meg a dobogón, idegesen rebbenő, hófehér művészarcán az ezerágú csillár fénye remeg... Majd ujjai simogatása alatt sóhaj ozni, dalolni, kacagni és jajongani kezd a hangszer, a tíz varázslatos ujj érintésére valami csoda születik, mely teljesebbé és igazabbá teszi életünket, kitágíja horizontunk szűk habárait és ráeszméltet bennünket arra, hogy nem a fegyver t-ragadó gyilkos ordas az igaz ember mintaképe, hanem a poé+a, aki szépséget hint — migv tőként — maga körül; Merzsanov, a szovjet katona, aki önként ment el harcolni az emberiség jövőjéért és Merzsanov, a kivételes művész, aki most a dobogóról hódítja a szíveket, egy ugyanazon eszmének harcosa: földünk legnagyobb kincsét tartja magasra, tíz Education Européenne-i, hogy visszaadja hitünket és bizalmunkat: — az európai ember nem süllyedhet mégegyszer a gyilkos örvény mélységeibe, ha tekintésé; a Merzsanovokra emeli, kik. ha kell, fegyverükkel, s ha már lehet —- művészetükkel hozzák el nekünk az igazság és a szépség vigaszát. Ccnlc ful filllol hallgatom a beszélgetést: a zsúfolt színházi j lv Cl/ előcsarnok ezer zaja elfödi mindun alan a hangot, majd újra fülembe szüremlik egy-egy szó; félfüllel figyelek csupán, meri meg kell vallanom, a színházrajongóKnak ahhoz a fajtájához tartozom, akik nemcsak az előadást, de az azt megelőző zsivajt is élvezik: a felvonulást, a várakozón kiszínesedett arcokat, a jeijuro été kanyar^ao autók zaja1, a színlapárusok kiáltozását, egyszóval az; a zsivajgó orkesz.eit, m-ly a maga atonális zengésével a leghívebben fejezi ki a felfokozott várakozás izgalmát. Mellettem egy férfi beszél. Művelt ember. Világot látott. Azt mondja: — Még a régi jó békevilágban láttam az orosz balett legnagyobb produkcióit. Szavakkal alig lehet tolmácsolni azt a csodát: a ruhákat, minden idők egyik legnagyobb iparművésze, Bakszt tervezte, a kompozíciók Dzsugilev varázsló kezet dicsérték és ■ -. mind e csodák között legcsodá atosabb Nizsinszkij és Anna Pavlova! Nem is emberi testek vo t ik ezek... A lendület és ifjúság, szépség és ritmus emberi formába öltözött géniuszai. A Rózsa lelke! A Hattyú halála! Persze, — szomszédom, a „művelt ember“ most lehalkítja a hangját — persze mindehhez az arisztokratikus Oroszország hátvédje kellett. Ne értsen félre, ez nem akar a mindörökre eltűnt cári rezsim feldícsérése lenni, de a Nizsinszkijek pompás művészete, csak a pompakedvelő orosz oligarchia támogatásával születhet ott meg és maradha.ott éledben. Valószínű, hogy az orosz balett nemes hagyományai nem haltak meg teljesen, de a nagy egyéni produkciók helyébe a tánc-együ.tes, magyarán: a tömeg munkája lépett... Az előadás kezdetit jelző csengő berregni kezd, a tömeg megindul a bejáratok felé, elsodródom „művelt szomszédom" mellől. Mikor a függöny szé’lebben, el is felej'em már szavait. Egy repülő, szárnyaló azszonyUst tart igézetben: Lepesinszkaja táncol... Igaz, Lepesinszkaja mög<-t. mar nem áll egy pompázó társadalom. Nem áll mögötte az a réteg, mely a szép táncosnők moso yáért bnlliánst, palotát és hordónyi pezsgőt áldozott. Lepesinszkája mögött millió és millió dolgozó ember áll csupán, akik munkájuk végeztével t.mplomi áhítattal mennek a színházba, a koncert .erembe, az operaházba, hogy mind-zt, amit ők érezni tudnak csupán és megélvezni, tökéletesen kife.ezve, mege evenedve lássák a színpad deszkáin. E fiatal táncosnő karcsú tes.e nem monoklik fényes tükrében villan és nem ékkövekkel rakó t távcsövek lencséjében: munkások nézik és tisztviselők, mérnökök és ka onák. emberek, akik nem ékkővel fizetnek, hanem rajongással és szeretettel. De ime ők is magasra tudják emelni a művészt. (Ök is? Elsősorban ők!) A előcsarnokban „művelt szomszédomat“ keresem. Ha rátalálnék, tlVenném magam a jó modor íratlan törvényén és valami ilyesmit mondanék neki: — Lám, a művész megvan az ön pompázatos hátvédje né'kül is. Csak egy a különbség: a művész több lett, mint luxuscsemege! Munkája, eljut mindenkihez, mint a víz, a levegő, ... egyszóval: mint éle.ünk nélkülözhetetlen elemei. A^t JlífiFPm so^a életemben nem beszéVem örmény emberrel. jtx. v voA) -■III Ennek ellenére is egy remekmű forró elmér,ye köt hozzájuk. Werffel Musa Dagh-jára gondolok. Mennyi hősiesség és mennyi szenvedés! A Musa Dagh elolvasása ó;a az örmény nép a szenvedés me ;• bélyezeitjeként él bennem. Az u'óbbi években azután újabb élmények fűznek az örményekhez. Hacsa'urján, a nagy örmény zeneszerző az új Arméniáról, Szovjetörményországról küld üzenetet. Muzsikájában kelet ezer színe ég s egy alkotó, emelkedő nép bdidog optimizmusa. Hacscturján opusaiból már nem a Musa Dagh megkínzott, üldözött népe sikoltoz, hanem egy új nációé, mely végre megtalálta méltó helyét a földön. És a harmadik üzene'et Liszicián, az énekes hoz'a. A zeneiroda1 om egyik remekét énekeli a másik után. Hangja oly könnyen és suy ciánul röpül, mintha nem is dalolna, csak barálian beszélgetne velünk. Majd az idegen szövegek áradatában magyar szavak bukkanak elő. „Az én babám“... Liszicián, a távoli Szovjet Örményország dalosa, Kodályt énekel, s ebben a pillanatban megértem a művésze; legmélyebb és Legigazibb célját: a szétbonthatd.an egységei fejezi ki, mely minden országot és minden igaz embert összeköt. A iVn/nfr/i/7/ímelyen a szovjet művészek nyilaikozajTL UJJ li I, íoí a<j.‘ak az újságíróknak, egyik kartársunk Barszova asszonynak szegezte a kérdést: — Ügy hírlik, ön tagja a legfelsőbb szovjet tanácsnak. — A hír megfelel a valóságnak, — válaszolt Barszova asszony. — ön csak akkor vesz részt a tanács munkájában, ha művészeti kérdésekről van szó, vagy a vita minden más ágazata is érdekli? — Mi művészek nem azért veszünk részt a szovjet tanács munkájában, hogy kizárólag művészeti szakkérdésekben hallassuk hangunkat, — válaszolt a művésznő — mint ahogy a tanács vasmunkás tagja nemcsak szakmájához szól hozzá és a tisztviselő sem kizárólag az ő szűkén vett érdekeit képviseli. Minket a nép azért küldött a legfelsőbb tanácsba, hogy egész szívünkkel és minden tehetségünkkel az ő javát szolgáljuk. Sokszor a művésznek igen talpraesett ötlete lehet egy szervezési kérdésben és egy szervező mérnök néha a művészeti élet egy-egy fonákságára muta'.hit iá, nagyon találóan. Éppen ezért, — mondd a Barszova asszony — én nemcsak a zeneművészetnek, hanem az egész szovjet népnek szószólója szeretnék lenni. Micr T\nr<i'rn/nnt a kiváló énekesnőt hallga'om, ezek a szavak ^7) J-fU.1 járnak az eszemben. Igen, a művészeinek ez a telítettsége, a kifejező képesség ezer színe, komolysága, igényessége csak ott szült tűét meg, ahol a művésznek ez a hitvallása: „Nemcsak a dal, hanem egy egész nép szószólója akarok lenni.“ Mi még hozzáteszünk valamit Barszova asszony hitvallásához: az ilyen nagy művész mindazoknak szószólója, akik a szépséget és igazságot keresik. Az egész emberiségé. Gál György Sándor I
