Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-07-01 / 6. szám
még olyanokat is meséltek, hogy szarvuk van a muszkákrtuk, meg a jó Isten tudja miféle bolondsá go/cat . • Hát az uram minden meséjét csak így végezi: jó emberek, pedig ókuk volna rá, hogy haragosak legyenek, hiszen felprédálták az országuk legszebb részét. Átolvassa a cikket, aztán odakanyarítja a nevét: Kerekes Ferencné, született Nagy Ilona, Verpeléti-út. —• Közelebbi cím nem kell? Mosoly árad szét az arcán: — 0 lelkem, ismer itt engem az egész környék . . . A tisztviselő szemével. . . — Nem volt semmivel sem jobb, sem rosszabb sorom, mint a többi százezernek — mondja Hegedűs Gyula MÁV felügyelő, IX.. Eerenc-körút 26. szám alaüti lakos- — Budapestért folyó harcban kerültem fogságba, itt a József - körúton — folyttatja kicsit magábamerülve. — Tudtuk, hogy azért megyünk ki, mert dolgozni kell. Mikor odakint Stalinóban a munkára való csoportosításnál megtudták, hogy vasúti hivatalnok vagyok, könnyebb munkára akartak beosztani, én azonban bányamunkára kértem beosztásomat, — mert az ismerősök nagylésze is ezt tette. — Csillés lettem — mosolyodik el —, mert úgy hírlett, hogy a — Papa — szóltam apámhoz, aki komoran ük a sparherd mellett és idegesen rágta hosszú, ősz bajusza végét — papa, nem haragszol, ha kérdezek valamit? — Dehogy haragszom Dzsinókám, ki vele, mi van a begyedben? Az iskolában a gyerekek nem akarják elhinni nekem, hogy te Sztambulhan voltál, mert azt mondják, hogyha a papád tényleg Törökországban lett volna, akkor gazdagok lennétek, mert a török pasák mind gazdagok, akkor lenne iskolatáskád, füzeted és uzsonnád és ezer mesét tudna mondani apád. — Most nincs kedvem mesélni, ha nem hiszik, vidd el nekik a piros kis fezt, amit hoztam neked és punktum. — Igen, papa, én már elvittem az iskolába a fezt, de a gyerekek mind kinevettek. Azt mondták, hogy ez nem is sapka, ez csak valami kitalálás, úgy nevettek rajtam az iskola előtt, hogy sírva jöttem haza a Szív-utcából. — Akkor vidd el nekik a török darálót, a kávémasinát, amit onnan hoztam. Azon látni fogják a török írást és elhiszik neked. Nem hiszik — mondtam és majd sírva fakadtam, mert eszembe jutott, hogy az egész osztály kinevetett amikor benyitottam közéjük, hónom alatt a hosszú, sárgaréz darálóval. Már a taxűtónéni is benn volt az osztályban, és fenn ült a katedrán. — Mi az kis fiam, mért késtél el? És hol vannak a könyveid? — kérdezte. — Nekem nincsenek könyveim — tanítónéni, mink szegények vagyunk, a bátyáim a fronton vannak és a papám csak most jött haza Törökországból, még semmit sem keresett. — Hát az mi, amit a hónod alatt szorongatsz? — kérdezte Teréz néni. — Ez, tanítónéni kérem, ez egy török kávédaráló. Elhoztam, mert a Vojticzki nem akarta elhinni, hogy a papám Törökországban volt. — Űg$, — mondta a tanítónéni. — Mutasd csak azt a kávédarálót? — és az egész osztály előtt nézegetni kezdte a sárgaréz darálót, szétszedte és sokáig nézegette oldalán az apró furcsa rovátkákat. — Vojticzki — mondta Vojticzkinek, a bádogos fiának, aki melletcsillések dupla levest kapnak- Ebből ugyan nem lett semmi, de a bányában maradtam, mert ö tizedes — bányafelügyelő — na gyón megszeretett és nem engedett el. — Milyen volt az ellátásuk? — Munka előtt 7 deci levest és 3 deci főzeléket, a 8 órai munka idő elteltével, még a táborba való visszatérésünk előtt, levest, főzeléket, vagy sült halat- a bányától, a táborban aztán levest, főzeléket, sült halat, tetszés szerinti mennyi ségben feketekávét, 30 gr. cukrot, napi 1.20' dkg. kenyeret és 10 gr. dohányt kaptunk. Nem éheztünk, mégis folyton ettünk volna. Ez az éhségérzet mindnyájunknál fenn áVott, akik nehéz testi munkát végeztünk. — Bizonyára kapcsolatba kerültek az orosz bányászokkal. Milyennek látta az életüket? Hegedűs ismét elmosolyodik— Dimidov bányafelügy élővel beszélgettem erről. Ugyanis könynyen és gyorsan tanultam oroszul s így megtudtam tőle, hogy ahoi mi laktunk — az öt, egyemeletes épület — nyugdíjas bányászok lakása volt a háború előtt. Ebben az időben a bányászok átlagos keresete havi 1000 rubel volt. Tiszta képet lehet alkotni 1000 rubel vásárlóerejéről, ha tekintetbe vesszük, hogy 3-tagú család havonként élelmezésre 250 rubelt költött, egy heti keresetből pedig, tem ült a padban. Ez valóban török kávédaráló. Ezen ne is gúnyolódj. Jobb leaz, ha elhiszed. Te pedig fiacskám, majd az utolsó órán megkapod. Nem akarom, hogy eltörjétek. Ezzel odament az osztályfőnöki szekrényhez, amelyen piros papírbetűkkel egy ima volt, meg a magyar címer és betette a török darálót. De a Vojticzki a szünetben megint csak szekirozni kezdett. Azt mondotta, hogy neki hiába papol a tancsi. Akinek a papája török pasa volt, .az miért nem hoz soha uzsonnát? Hiába mondtam nekik papa — hogy te ott is szegény voltál, hát ott nem lehetnek szegények? Erre azt mondta a Vojticzki — ha a papád egy igazi török mesét elmondana neked, akkor elhinném, hogy nem hazudsz. Papa, mondj el nekem egy igazi török mesét. Bátyám az ágyban feküdt, derékig gipszben évek óta. A lombfűrész sohsem állt meg a kezében. Cifra madárkalitkákat, leveles ládákat, szép tintatartókat faragott és izzadt arcára rászállt a finom fűrészpor. Néha. ahogy a petróleumlámpa fénye ráesett, olyan volt az arca, mintha aranyporral hintették violna be. Játék-bútorokat is csinált, meg forgatókat is és azt nekem meg anyámnak kellett eladnunk a Körúti üzletekben meg az Andrássyúton. Krumpliba tűztem a kék, piros, zöld, sárga forgatókat és kint az Andrássy-úton hangosan kiabáltam, ha bácsik, sétáló aranygombos matrózruhás gyerekekkel jöttek szembe velem. Forgó tessék, forgó tessék! Ilyenkor futni kezdtem, majd megtorpantam, hogy a gyerekek lássák, micsoda jól pergő színes forgóim vannak. A krumpli majd felszállt a kezemből és fájó szívvel adtam el a forgóitat. Néha eltörtem egyet, eltörtem, mert a tőrödet nem lehetett eladni és az az enyém maradt. Amikor hazavittem a pénzt s elszámoltam a mamával, ő már előre mondta, tízet eladtál, egy eltörött. Dehát tehetek én róla. — és majdnem sírtam, — amikor a szél olyan erősen fújt, ugyancsak 250 rubelből, kitűnő bőrkabátot vehetett a bányász. — Igen, hadifoglyok voltunk — néz maga ele —, voltak nehez napjaink is, voltak, akik, nem bírták a munkát és kidőltek. Viszont voltak olyanok, túlnyomórészt né metek, akik nem akartak doígozni, akikben oly mélyre ivódott a fasiszta 'propaganda, hogy inkább mindent elkövettek, mintsem hogy résztvegyenek annak az országnak felépítésében, melynek ők voltak a rombolói. Akadtak foglyok, akik szántszándékkal olyan sós halat ettek (hozzájuthat tak könnyen, senki sem őrizte a halas-hordókat), amely rengeteg vizet kíván. Persze a töméntelen folyadék megtette a magáét: lábuk ötszörösére dagadt- Ez piUa natnyilag jó eszköz volt „lógásra“, de később e szörnyű kúra következtében összeroncsolódott égés., bélrendszerük. — 1946 januárjában aztán könnyebb munkára kerültem, Stalinóba. A 280/26-os lágerben laktunk, ahol a nagyrészben rom, lakhatatlan házat rövid idő alatt szinte szanatóriummá alakítottuk át. Stalinóban gyárimunkát végeztünk. Munka után a többi romházból építőanyagot hordtunk, hogy a szállásunk mielőbb felépüljön. Vízvezetéket, központi fűtést szereltünk be, parkíroztuk a tábort, 7iapozó padokat, zuhanyt, tornaszereket készítettünk, volt egy kis könyvtárunk is magyar —• Dzsinó — mondta a papa — jól van, idehallgass, elmondok neked egy sztanbuli mesét. Jól fülelj, mert ételekről szól. De ne bőgj nekem, ha megéheztél. Tudod, hogy nincs még kenyerünk, talán a mama hoz majd. Ezzel mellényzsebéből kivett egy kis kefét és megkefélte vele fehér bajszát és mesébe kezdett. Már a bajusza is olyan mesés volt. Szép, ősz, nagy, felfelé döfő bajusz volt, amilyent még az Andrássy-úton sem láttam. ,— Egyszer élt — Isztanbul városában, a mesés Aranyszarv-öböl mentén egy gazdag pasa, úgy hívták, hogy Ali Achmed Köprüli. Ez az Ali Achmed ben Köprüli nagyonnagyon gazdag ember volt. Arany palotában lakott, arany keheLyből ivott, arany tányérból evett és arany kereveten pihente ki a semmittevés fáradalmait. És ennek a nagyhasú pasának, akinek hatvan felesége volt, mégis keserű volt az élete. A hatvan feleségétől egyetlen ökölnyi kis fiacskája sem született. A hatvan feleség, mind szemrevaló menyecske, hasztalan fáradozott, hogy gyerekkel örvendeztesse meg urát. S ahogy telt múlt az idő, Ali Achmed Köprüli így szólt. Minek nekem ez a nagy gazdagság, ha nincs utódom, aki örököljön? Minek nekem a palota hetvenhét aranyosezüstös terme, ha nincs gyermekem, iki felverje azokat nevetésével, sírásával? Minek nekem a törökméz, a szultánkenyér, a mézes dió, a legfinomabb sült piláf, ha nincs, aki velem együtt örülne neki? Minek a méz édessége, ha nincs körülöttem egy édes mosoly? S miközben így beszélt, az ennuchok, a heréit szolgák rajai hozták elé a párolgó húsokat, a mézzel töltött süteményeket, a sült fácánokat és a barnára sült töltött galambokat. Köprüli csak fáradtan intett a kezével és nem ivott, nem evett. Szmirnai gyümölcsös kertek mézédes italait' hozták s ő meg sem érintette a kelyheket... Egy szép könyvekből, kultúrgárdát alaki lőttünk, nagyszerű zenekarunk is volt, hetenként moziba mehettünk. Itt megtanultuk, hogy valóban olyan egy- tábor, amilyenek a lakói. — Adott hírt magáról az otthoniaknak? Mellettünk ülő fiatal feleségére néz. — Háromszor írtam levelet. — Meg is kaptuk — mondja a felesége— Mégis, ismerőseim idehaza, úgy fogadtak, mint egy halálos beteget, noha láthatja, nem volt rá semmi okuk — derül fel napbarnított, egészséges arca. — Egy célom van: dolgozni — mondja búcsúzóul —, mikor itt, Budapesten, kétésfél éve fogságba kerültem, egy halott, csupa rom várost vittem■ el emlékeze temben. Most visszatérve látom a hatalmas építőmunka eredményét, melyet a demokrácia valósított meg. Ennek a demokráciának akarok én is egyik építője lenni — mondja szerényen,, csendesen. nap azután új feleség vonult be Köprüli ágyasházába; Zinaidának hívták. Zinaida szegény, málhahordó leánya volt, akit csak a véletlen vetett a nagyfogú főennuch útjába. De szép volt, mint Isztanbul felett a tündöklő hajnal, amikor az Aranyszarv-öbölből kifutnak az első bárkáik s a müezzin a minarettek magas tornyaiból először üdvözli k Allahot és Mohamedet. És ez a Zinaida akire senki, hetekig rá sem nézett, igen éppen ez ajándékozta meg gyerekkel Ali Achmed Köprülit. Olyan mulatozást még nem láttak a mozlimek. Sültek és halak, messzi vidék étkei és édességei, mindenféle gyümölcs mézédes párlata volt az asztalon. De mit is beszélek ... és ahogy ideért, megakadt apám szava, szeme párás lett. Hatalmas öklével szemét dörgölte és így szólt: Ilyen lakomát eszel te is Dzsókám a többiekkel, ha én leszek Ali Aohmed Köprüli, vagy ha legalább a szegedi úlon eladok száz gross ceruzát. Eredj csak Dzsinókám, eredj, kopognak, anyád lesz. Igen, a mama volt. Vidáman jött. Már az ajtó mögött hallottam, hogy dúdolt valamit. Bejött, Az asztalra dobta a kenyeret és vajat, amit hozott. Kenyeret hoztam, gyerekek. Üzletet csináltam. Ügynök lettem a Káró és Jellineknél. Két vég vásznat adtam el. Futott a konyhába, kést hozott s felszelte a kenyeret. A kenyér még meleg volt, gőze bevonta mint valami csodát, a héja barna, ropogós mint Ali Achmed Köprüli sült fácánja és az íze, mint a csepegtetett méz. — Zinaidám, Zinaidám — monda apám — és nevetett. Mióta vagyok én Zinaida? Miket találsz ki. Már megint a török neveiddel jössz, nem elég, hogy gyermekeidet megbolondítod ezekkei az ostobaságokkal. Még a végén maguk is ilyen világvándorai lesznek, mint amilyen te vagy. — Egyél Dzsinó, egyél Potyesz, — harsogott apám, — kell ennél igazibb mese, mint hogy vajas kenyeret eszünk. Másnap elmondtam Vojticzkinek, aki mellettem ült a padban, hogy vajas kenyeret ettem vacsorára, de nem akart« elhinni. Barabás Tibor: Török daráló
