Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-01-01 / 1. szám
# Vasárnap a Mária Valérián Vécsey György riportja Mottó: Napihír egy budapesti lap ingatlanrovatából: a hét legérdekesebb Ingatlanüzlete egy 3 szobás öröklakás eladása volt 40-000 forintért a Csengén utca ... szám alatt. — Bizony lelkem, hogy is tudnám én összehozni azt az 50 forintot... hisz örülök, ha eltengődöm valahogy. — Dehát csak jobb volna kőházban lakni Pesterzsébeten, mint ebben «a rozzant fakunyhóban? Az öreg néni nem is hallja, mit mondok, csak motyogja reménytelenül: — Nagy pénz az lelkem, maga nem is tudja, milyen nagy pénz az ■.. A Mária Val éri a-telepen egy szakadozott papírral, meg kátrányos ronggyal összeragasztgatott .cajibában üldögélünk. Én magam egy viharvert, szertehasadozott íaüd markán foglalok helyet, az öreg néni az ócskavasast már régen megjárt ágy szélén kuporog. Valami színehagyott ronggyal takargatja magát, mely hajdanában egy divathölgy frotir strandköpenyéül szolgálhatott. A köpeny alatt agyonfoitozott, ócska kartonruha. Az öregasszony maga alá húzza a lábát. Nagyon kényelmetlen tartás lehet ez, dehát nincs cipője és kint a hőmérő 18 fokot mutat fagypont alatt. Az a néhány darab, felismerhetetlen eredetű rongy, ami az ágyat fedi, az is ad némi meleget. A kilincstelen ajtó kinyílik ebben a pillanatban, 10 év körüli kislány jött be a szobába, gőzölgő edény van a kezében. — Itt van Mészáros néni! Édesanyám küldi ezt a kis babfőzeléket. Az öregasszony szeme fiatalos hévvel telik meg. Egészen elfeledkezik rólam, ruhájából ócska pléhkanalat húz elő és mohón habzsolni kezd. A kislány, aki szemmellálhatólag az edényre vár, zavartan áll előttem. Megszólítom: — Hogy hívnak? — Áginak, itt lakom a szomszédban. . — Máskor is hozol ennivalót? Csodálkozva néz rám. Ajka körül kis megvető mosoly bujkál. így adja értésemre, hogy Mészáros néni és az ő családja közötti viszonyt minden valamire való embernek ismernie kell. Most meg is magyarázza a dolgot: — Mészáros néninek nincs senkije. Mindig én hozok neki ebédet. Tetszik tudni, az unokája, aki vele lakott, már hat hete bent van a járványkórházban. Mio hazaiön. mi gondoskodunk a néniről. — Hát nektek jut erre is? A kislány büszkén kihúzza magát. — Az én apukámat 2 hónappal ezelőtt felvették az Állami Gépgyárba. Azóta megvan a kenyerünk és még segíteni is tudunk! Az öreg néni közben befejezi az ebédet s visszaadja a kislánynak az edényt, aki kiszalad a szobából. A nyíló ajtó nyomán dermesztő hideg árad be. Mi is indulni készülünk. Mészáros néni magára teríti a sok vedlett rongyot s mint valami elkoptatott imát, úgy mormolja maga elé: — Ha az unokám hazajön és újra dolgozni fog... talán nyáron... mégis elmegyünk a pesterzsébeti kőházba. Szegény öreg. hány éve készülhet már a nagy utazásra: a pesterzsébeti kőházak felé. Talán sose jut el oda. Ahogy kilépek az ajtón, mintha megrendezett kép fogadna: a baraktábor szűk utcáin boszorkánytáncot jár a szél. Sehol teremtett lélek, csak egy fekete kutya vonszolja magát. Egy'k lába «ebes lehet, azt magasra emeli s úgy biceg nevetséges szökeléssel, három lábon. Nyomorult ö is. Szegény emberek, szegény kutyája. Találomra belépek az egyik házba. A falakat újságpapírral ragasztották teli. Középütt ócska asztal. Őszülő férfi ül mellette, meg három kis gyermek. Ebédelnek. A férfi bizalmatlanul néz rám, csak akkor enyhül meg az arca, mikor megmondom, hogy ujságiró vagyok. Székét is átadja, ő maga egy szalmazsákra ül. * — Valami közöm nekem is van az újsághoz, — szomorú mosoly játszik a szájaszélén, — nyomdász voltam valamikor. Mind'g elolvastam a cikket, amit ki kellett szedni. Nemcsak azért, mert a mesterségemhez tartozott, hanem érdekelt is a világ folyásq.. Most már nem igen telik újságra. Kijárok a villamos végállomáshoz, aztán a kalauzok engedelmével felkapaszkodom a kocsira, hátha ott hagyott valamelyik utas valamiféle nyomtatott betűt. Ha akad ilyesmi, azt elolvasom. — Miért hagyta ott a mesterségét? Arca zárkózott lesz, nem felei. — Felesége? — Eltűnt az ostrom alatt. Talán meghalt. Az is lehet, elege volt belőlem. Jobb neki mindenképpen. — Hát a gyerekekből mi lesz? Ránéz a három kisfiúra, akik az ebéd maradványait igyekszenek eltüntetni az utolsó falatig. Felcsillanó szemmel mondja: — Nyomdász lesz mind a három! Kifelé menet még feltesszük a kérdést: — Miből él? Miből telik ebédre? Kinyitja az asztalfiókot, tele van cigarettapapírral. — Ezt árulom, — mondja. — — Nem lenne jobb, valami komoly munkába fogni? — Nekem már mindegy. Majd a gyerekek. A következő lakásban meglepő kép fogad. A falak kimeszelve, a lámpa alatt nagy konyhaasztal körül öt 4 szék. a falment°n szekrények, két ágy, a takaréktűzhely mellett házilag összebarkácsolt fekvőhely, négy részre osztva. Mindegyik rekeszben egy-egy kisgyermek. Az asztalnál fiatal férfi ül a feleségével. Látja arcomon a csodálkozást, magyarázóan kezd beszélni: — Látom arra gondol, hogy a mi kis otthonunk nagyon elüt a telep többi lakásaitól... Az asszony közbevág (örök asszony, aki boldog, hogy dicsekedhetik a párjával): — Az én uram nem hagyja legyűrni magát. Tetszik látni, alig néhány hónapja menekültünk át Szlovákiából. Másunk nem volt, csak a dolgos kezünk, meg a gyerekek. Amit itt lát, azt az uram mind most kereste. Igaz, olyan jó asztalos, hogy megbecsülik mindenütt. Mikor átjöttünk 40 forint volt az egész vagyonunk .Itt 25 forint a bér, hát idejöttünk■ Ha kicsit megerősödünk, valami romházat összetakarítunk Rákospalotán és odamegyünk. Tovább lépek egy házzal. A szomszéd bődé ajtajában 3 gyerek áll. Egy 16 év körüli fiú és két kislány. Épp menni készülnek. Megszólítom őket: — Bejöhetek kicsit? A fiú fürkészve néz rám. Mikor meghallja mi járatban vagyok, kedvtelenül int: — Na. jöjjön be. A szoba teljesen üres. Két szalmazsák a földön. A gyerekek beljebb se kerülnek. Ott állnak még mindig az ajtónál. — Hol vannak a szüléitek? — Nincsenek. — Mi van velük? A fiú vallat von: — Mit tudom én. Anyámat nem ismertem. Apánk az orosz fronton volt. Azt se tudom meghalt-e, vagy csak fogságba került. — Ezek a testvéreid? — Csak az egyik. — És a másik? — Egy évvel ezelőtt kora reggel bejött ide, azóta itt van velünk. Kutya se kereste. Hát ittmaradt. Elvagyunk mind a hárman. — Miből éltek? — Pár hónap múlva felszabadulok mint géplakatos, de már most is megkeresek heti 30 forintot. — Nem fáztok ebben a lakásban? — Dehogy nem. — Nem szeretnétek innen elkerülni? Indulatosan néz rám a fiú, mint aki nincs egészen tisztában vele, hogy komoly-e a kérdés vagy csak a messziről jött ember rossz tréfája? Mintha az éhes embertől azt kérdeznék, kell-e a karaj kenyér? Vagy a rabtól. ho<r<r váevik-e a szabadulásra? A fiú rámnéz, aztán lassan, kellet- Inül mondja: — Itt születtem ... de semmi kedvem hozzá, hogy itt is haljak meg. Akárhogy is, de valamiképp elmegyünk innen. — Megrántja a vállát. — Ha nem haragszik az úr, nekünk már menni kell... A kislány szólal. A szeme csupa csillogás: — Moziba megyünk! Kinn állok a dermesztő hidegben. A szél mintha tűhegyeket nyílazna az arcomba: jégeső zuhog. Nézem a távolodó gyerekeket. Ballagnak egymás mellett. Keztyütlen fagyos kezükben a forintos mozijegyet szorongatják. A mozi várja őket. A forintért mért szines hazug csoda. Az ablaknélküli ócska bódékat lassan belepi a hó s az iszonyatos valóságot ellepi a széjjelterülő alkonyat. Ahogy a három gyermek eltűnik az útfordulón, mélységes, vigasztalan magány lesz úrrá a telepen. — „Hagyjatok fel minden reménnyel“ — zúgatja fülembe a Dante-i idézetet az egyre erősödő szél. — Nem! Nem hagyunk fel minden reménnyel! Sőt, most kezdünk csak dolgozni igazán, hogy az erejére és szolidaritásra ébredt társadalom segítségével eltöröljük a Mária Valéria-telepet... és emberhez méltó életet biztosítsunk minderukinek. A külföldi magyar sajtó hangja j Magyar Jövő j New York, 1946 okt. 10. Bálint Imre írja: ... „nem mindig annak van igaza, aki csak európai rokonait támogatja. Sokszor igazabb segítséget nyújt az, jobb helyre kerül a segítsége annak, aki a segélybizottságokon keresztül a ténylegesen rászorulókat segíti. Páris, 1946 dec. 1. Idézet Barbusse egyik leveléből. „Az fró — közéleti ember. Szavát meghallgatják. Nincsen joga tehát ahhoz, hogy művészetét akármilyen ügy szolgálatába állítsa, hanem az ő köte’essége, hogy megmondja és megmutassa az igazságot-“ Magyar Jövő New York, 1946 dec. 1. Rövid 69 tömör felhívás az óhaza Ínségeseinek, az újjáépítés munkáshőseinek felsegélyezésére: Adj egy napi bért a Magyar Segély javára!! Kanadai Magyar Munkás Toronto, 1946 október 14. A Kanadai Demokratikus Magyarok Szövetségének határozata: „Szívvel-lélekkel kezdeményezni és támogatni fogunk minden olyan törekvést, amelynek célja a magyar nép és a demokratikus fejlődés anyagi és erkölcsi segítése; a magyar nemzet igaza mellett felemeljük szavunkat mindenütt, ahol annak sorsát intézik!“ Toronto, 1946 november 14. Az Amerikai Demokratikus Ifjak határozata: „A német ifjúságot a náci felsőbbrendű faj propagandája által Kanadai Magyar Munkás Magyar Szemle vezették félre. Az amerikai ifjúságnak nem szabad ebbe a tévedésbe e:nie: a fehér és néger ifjúságnak egy közös sorsa van. A Nemzett Seő*lu pesttrörmjÉni iniezmftnucl BUDAFOK: óvoda, Kereszt-u. CSEPEL: óvoda, Kassai-u. Óvoda, Ferenc-u. óvoda, Ady Endre-u. KISPEST: Napközi otthon, Linhardt E.-u. PESTSZENTIMRE: Napközi otthon, Piac-tér. óvoda. Piac-tér. PESTHIDEGKUT: Napközi otthon, Rákosi-telep. PESTERZSÉBET: Bölcsőde, Virág-u. Napközi otthon, Török Flóris-e PESTSZENTLÖRINC: Szabadság gyermekotthon, Gyöngyvirág-u. NAGYKOVÁCSI: Napközi otthon. RÁKOSHEGY: Népkonyha, Kossuth Lajos-n. ÚJPEST: Napközi otthon, Bem-u. Napközi otthon, Ösz-u. Napközi otthon. Tavasz-n. Népkonyha, István-úL DUNAKESZI: Óvoda, Templom-tér. Üzemi napközi otthon, Oceán-gyár. VECSÉS: Napközi otthon. Árvaház. (Vidéki intézményeink felsorolását a következő számunkban közöljük.)
