Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-07-06 / 1. szám
A csonka szobor élő képmásai Irta Gerőné Fazekas Erzsébet Leányom földet művel (A cikk Moszkvában, 19Í3 márciusában készült. A magyar olvasóközönség azonban csak most tud teljes képet alkotni arról, hogy mialatt a nácipropaganda hazugságok özönével árasztotta el a hatalma alá került országok közvéleményét, mi volt a véres, borzalmas, meztelen valóság.) Jasznaja Polyana községben, ahol Tolsztoj Leó élete utolsó éveit töltötte, tíz-tizenkétéves gyermek szobra állott az iskola előtti térségen. A szobrász kitűnően megtestesítette benne a Szovjetunió gyermekét. Egészséges, jól fejlett kis atléta volt ez a kőbevésett, mosolygó fiúcska. Az iskola és a szobor szervesen illeszkedtek bele ennek a kis kultúrközpoutnak az összhangjába, melynek főkincse Tolsztoj Leó múzeummá alakított háza. Ez az együttes ugyanakkor kitűnően jelképezte az ország kulturális múltját, jelenét és jövőjét. A jasznaja-polyanai iskola romjai előtt ma megcsonkított gyermek szobra áll a téren. Tolsztoj kirablott, lerombolt háza, a lángok martalékává lett iskola, a két karján amputált szobor, — mindez együtt szintén jelképes emlékmű. A hitlerhordák »emelték« ezt, a teuton barbárság emlékére, mielőtt a Vörös Hadsereg innét kiűzte őket. Azokon a szovjetterületeken, melyeket a hitlerbanditák egy ideig karmaik közt tartottak, tízezrével vannak ehhez a jasznajapolyanai szoborhoz hasonló gyermekek ... A moszkvai Russzakovkórházban sok megcsonkított kis áldozatot ápolnak, akiket ennek a szobornak a mintájára »faragtak ki« a vérszopó hitlergonosztevők. Ebben a kórházban találkoztam Petrov Vologyával, Morozov Misával, akiknek nincs többé jobbkezük, Szmirnova Pasenkának a lábai hiányoznak, Szuvorova Annának egyik lábát térden felül amputálták. Tíz-tizenháromévesek mindössze. Szomorú történeteiket maguk a gyermekek beszélték el nekem. Íme néhány közülük: — Priezdovo faluból vagyok, a kalinini kerületből, — mondja Zajceva Zoja, csinos, kerekarcú, élénk tekintetű leányka. Zoja csak tizenegyéves, de fejlettebb a vele egykorúaknái. Ötödik osztályba jár és mindig kitűnőre vizsgázik. — Nézzen ide asszonyom — s Zoja felém nyújtja kezecskéit, melyeknek görcsös merevséggel befelé görbülő középső három ujját égési sebek pirosságával fedett, szorosan a csontra aszott bőr borítja. — Teljesen megfagytak, — magyarázza Zoja — de hála a nagyszerű orvosi kezelésnek, már tudom némileg mozgatni az ujjaimat. Mégis csak megmenekültem ... Ha visszagondolok, bizony éppúgy odaveszhettem volna, mint annyi más falumbéli. Idestova egy éve annak. Mikor a németek látták, hogy a Vörös Hadsereg rövidesen kiűzi őket a falunkból, ráparancsoltak a lakosságra, hogy azonnal takarodjék ki onnét. A házainkat felgyújtották. Alig értünk a szomszéd faluig, a nácik ránkripakodtak: »Foglyaink vagytok, mars, mars, elviszünk benneteket Németországba.« Erre mindnyájan szanaszét szaladtunk, mert nem akartuk elhagyni a mi drága orosz szülőhazánkat. Menekülésünk meggátlására a németek három oldalról tűz alá fogtak bennünket. Kétségbeesetten lapultunk a hóban__ Az ellenség egész az éj beálltáig lövöldözött ránk. fkokat legyilkoltak így közülünk: asszonyokat, gyerekeket. A sötétben nem tudtam megtalálni anyukámat. A hideg teljesen megdermesztett, kezeim, lábaim megfagytak. Vanya, egy tizenkétéves szomszéd fiúcska, segítségemre sietett. Kis szánkóra fektetett és megnyugtatott: »Ne félj, elviszlek a mieinkhez.« Mikor már a mieink közelébe értünk, Vanya a kimerültségtől nem bírta tovább húzni a szánkót. Egyedül maradtunk az éjszakában, havas pusztaság közepette. Gondoltam: most végünk van... De Vanya összeszedte utolsó erejét és elindult a Vörös Hadsereg katonáit keresni. S rövidesen értem is jött, velük együtt. A kórház másik kis lakója, a tizenhároméves Szizov Vanya mankón jár, súlyosan megsebesült a lábán, mikor a szmólenszki körzethez tartozó Bobrovka falu lakosságára a németek pergőtüzet nyitottak. Vanya elmondja, hogy a németek közel egy esztendőt töltöttek a falujában. Ezalatt megfosztották a falubelieket ruhaneműiktől, háztartási felszerelésüktől és élelmiszereiktől. — Megöltek-e a németek valakit nálatok? — Kezdetben nem lőtték le a parasztokat, az emberek csak az éhségtől pusztultak el, vagy véresre korbácsolták őket, ha a kimerültségtől nem voltak képesek a kényszermunka igáját húzni, — feleli a fiúcska. — A tizenkétéves gyermekeknek már nehéz munkát kellett végezniük. Több kis pajtásom úgy elgyöngült ettől, hogy meghalt végkimerülésben. Egy alkalommal a németek öt sebesült vörös katonát hurcoltak a falunkba és mindnyájunk szemeláttára agyonlőtték őket. Azután avval fenyegetőztek, hogy úgy járunk, mint a közeli Szicsevka lakosai, ahol sok embert felakasztottak. De nem volt már idejük beváltani ezt a fenyegetésüket. A Vörös Hadsereg a sarkukban volt. Erre a hitvány nácik elhatározták, hogy röviden végeznek velük. Ránkparancsoltak, hogy menjünk ki az országúira. De alig értünk a falu határába, gépfegyvertüzet nyitottak ránk... A kórház egyik parkra nyíló szobájában találtuk a »legidősebb« kis ápoltat, a 14 éves Rimocskát. Ágya szélén ült és finom csipkét varrogatott kis muszlin zsebkendője szélére. — Egész boldoggá tesz, hogy ismét tűt, cérnát vehetek a kezembe — mondotta nagy ibolyakék szemeit rám emelve. — Néhány hónapja még a jobbkezem teljesen béna volt, az idegek szakadtak meg benne. Azonban Kruzskov Viktor professzor, a kórház igazgatója, csodatevő operációjával visszaadta a karomat. — Mikor sebesült meg, Rimocska? — A karomon? Amikor Osztaskovban, szülővárosomban a bombázástól összedőlt a házunk. Sajnos, a lábaimat még ma sem tudom használni. Ez a háború első évében történt, mikor a németek az aknamezőre hajtottak bennünket. Ugyanis a gyakori bombázások miatt édesanyámmal kiköltöztünk egy közeli faluba. Egy éjszaka a németek megrohanták a házakat és mindenkit kikergettek a fagyos éjszakába. Még azt sem engedték' meg, hogy felöltözzünk. Azt rikácsolták: »Úgysem lesz már többé szükségetek/a rongyaitokra ...« Félmeztelenül, mezítláb kergettek bennünket az aknamező felé. Támadásra készültek Osztaskov városa ellen — a mi hulláinkon keresztül akartak maguknak utat nyitni. Már néhány szerencsétlen odapusztult közülünk, minden lépésnél aknák robbantak... Mi erre a földre vetettük magunkat s nem akartunk tovább menni. Ekkor a németek egy sorozatot közénk lőttek. Akkor sebesültem meg a lábamon. De a mieink, akik a közelben voltak, észrevették mi történik, pitymallott már és kemény tűz alá fogták kínzóinkat. A gyáva fasisztákat ez meglepetésként érte és hanyatthomlok eliszkoltak. A Vörös Hadsereg katonái pedig már rohanva jöttek a mi segítségünkre ... Megmenekültünk ... Moszkva, 1943 március 23. Bevallom, nem volt könnyű dolog elereszteni a gyerekeket messze idegenbe, egyedül. — Mi, lesz ezekkel a szerencsétlen, anyás gyerekekkel, nélkülünk? — aggodalmaskodott az asszony. Az aggodalom elég alaposnak látszott. Eddig csak egyetlenegyszer voltak úgy távol az otthonuktól, hogy az anyjuk nem volt velük. Akkor is csak pár hétre, a főváros közelében, egy csomó nyaraló gyerek körében és akkor is hetenként látogatni kellett őket s egy kis lelket önteni beléjük, mert mindenáron hazavágyakoztak a » g y e r e k par a d i e s o m «- b ó 1. Míg én ezen tűnődtem, az asszony még megtoldotta az iméntieket. — Ki fogják sírni a lelkűket... — állapította meg kategorikusan. El voltam szánva rá, hogy keresztülviszem az akaratomat és csemetéimet leküldöm valahová vidékre. — Ki fogják bírni... — feleltem sötéten. Mi is sokat kibírtunk, amiről azt hittük, nem lehet túlélni. Egypár napig, egypár hétig még hazavágyódnak, aztán majd beletörődnek a sorsukba. — Magának nincs szíve... — ripakodott rám az asszony. — Ha volna se lehetne pörköltet készíteni belőle ebédre a gyerekeknek — vágtam viszsza. — Könnyebb azt mondani nekik, hogy »nincs«, amikor minduntalan enni kérnek, mint megértetni velük, hogy most egy-két hónapig száműzöttként kell élniök valahol, Isten tudja hol?... Ez a szó, az »ennivaló«, ez volt a varázsige, amivel meg lehetett törni az asszony ellenállását. Láttam rajta, még azt sem tudja, mit fog aznap délben az asztalra tenni. — Aztán, azt sem lehet tudni, mi mindenre jó egy ilyen vidéki kirándulás, — fűztem még hozzá a varázsigóhez — hátha a finom falatokon túl is hasznát fogják látni a gyerekek... De ezt a gondolatomat magam se vettem túlkomolyan. Valamikor március első napjaiban folyt le közöttünk ez a kis beszélgetés, amikor megkaptuk az elöljárósági értesítést, hogy vasárnap indul a Nemzeti Segély első gyermekvonata Szegedre. Alig néhány nap telt el azóta, hogy összeírták a házban a kihelyezendő gyermekeket. Mi is jelentkeztünk, mert az ember akkoriban mindig, mindenre jelentkezett, amikor kivételesen adni akartak s nem elvinni tőle valamit. Nem is nagyon latolgattuk az eshetőségeket, hogy hogyan is lesz az majd a gyerekek nélkül. Gondoltuk, ráérünk ezen tűnődni hetek múlva, ha ősi magyar szokás szerint, a sok aktázás és adminisztráció után a dolog elérkezik oda, hogy kezd valami lenni belőle. Ámde ezúttal csalódtunk. Nem telt bele néhány nap, már orvosi vizsgálatra kellett jelentkezni és újabb néhány nap múlva már kísértük is ki őket a vonathoz. Nein volt könnyű a búcsú. Nyolcéves Judit lányom, akiben van némi kalandvágyó ösztön, világlátási hajlandóság, még elég könnyen vette a dolgot. De hatéves András fiam egyszerűen nem tudott elszakadni az anyjáról. A megváitozhatatlanba már-már belenyugodott és apai parancsszóra hősiesen küszködött a könnyeivel, de ott kellett maradnunk a közelben, amíg a gyerekcsoport kisétált a pályaudvarra és az utolsó pillanatig látni akart bennünket. Aztán hetekig semmit se hallottunk felőlük. Csak egy nevet, meg egy címet tudtunk, ahol a gyerekek új otthonra találtak. És most, hónapok múltán, a levelek, a szegedi beszámolók, a Szegeden járt ismerősök egybehangzóan bizonyítják, mi ■ lyen jó dolguk van a gyerekeknek Szegeden. Közben megnőttek, meghíztak, remek a színük, kitűnően érzik magukat, haza se akarnak jönni. legalább is ősz előtt semmiesetre sem. A »vicemama« nemcsak minden földi jóról gondoskodik, hanem szereti is őket, bánni is tud velük. A két új testvérkével, akit a háznál találtak, pompásan megértik eegymást, a nagyobbak együtt járnak iskolába, templomba, a kicsinyek együtt játsszanak. Az új környezet, az új légkör pedig valóságos csodát vitt végbe mindkettővel. A leányka, a nagyvárosi, elkényeztetett kislány odalent port törölget, takarít, szorgoskodik a ház körül, Az idehaza nem egyszer szófogadatlan és engedetlen kisfiú pedig az új tekintélyt képviselő »vicemama« első szavára megteszi, amit parancsolnak neki. Azt hiszem, csak hasznára van a gyereknek, ha már korán világot lát, korán megismerkedik más otthonok, más háztályák bánásmódjával, szokásaival, életformáival. Leánykám idehaza gyámoltalannak látszott és nem volt önálló. Valakinek például mindig el kellett kísérni a pár utcával arréb fekvő iskolába. Szegeden magától értetődő és természetes, hogy egyedül jár a jóval távolabb fekvő iskolába. Idehaza anyukájának nem volt szíve azt mondani: ha nem eszed meg a borsófőzeléket, nem kapsz tésztát... Szegeden a négy gyerek együtt megeszik mindent. Idehaza a kisfiú nem engedte volna magát lekopasztani és így »elcsúfítani«. Odalent két másik kopasz kisfiú mellett maga is rájött, hogy nyáron ez sokkal kényelmesebb és egészségesebb. Bevallom, el voltam ragadtatva, amikor a kislányom megírta, hogy vasárnaponkint kimennek Szegeden a tanyára. »Mindannyiunknak van egy kis darab földünk, — írta — azt mi ástuk fel és mi vetettük be...« Azóta már azt is megírta, hogy a magvak kikeltek és szép termésre van kilátás... Magam elé képzeltem a kislányomat ásóval és kapával a kezében. Aztán balettcipőben, meg kis fehér szoknyácskában, amint idehaza a balettvizsgára készült. Vájjon tudhatom-e én, hogy melyik illik jobban hozzá, melyik a megfelelőbb az ő szempontjából, az ásó és kapa. vagy pedig a balettcipő. Én. a megrögzötten elfogult szülő, meg vagyok _ róla győződve, hogy a művészet terén vár rá szép jövő. Ám ő maga könnyen rámcáfolhat, A végén még világhírű — kertész lesz belőle... Molnár Jenő Antal Magyar Jövő 3 Nagy sikerrel folyik a Nemzeti Segély tagtoborzása Mind szélesebb rétégek ismerik fel a Nemzeti Segély szociális es antifasiszta célkitűzéseinek roppant jelentősségét. Ez a szervezet, amely azonnal a felszabadulás után megkezdte munkásságát, a legdemokratikusabb ala. pokon épült fel, alulról terebélyesedett ki, miután a dolgozók tömegei ismerték fel elsőnek életrehívásának szükségességét. A Nemzeti Segély egész szervezete a legdemokratikusabb alapokon nyugszik és újabb széles tömegek bevonásával most még inkább a nép igazi szervezetévé válik. A Nemzeti Segély első hívó szavára, hogy minél többen lépjenek be tagjai közé, a legnagyobb tömegek mozdultak meg és ma már elmondhatjuk, hogy tagtoborzás talán még sohasem járt ilyen nagy sikerrel. A Nemzeti Segély lehetővé kívánja tenni mindenkinek, hogy résztvehessen szociális és antifasiszta munkájában és ezért olyan alacsonyan állapította meg a tagdíjakat, hogy ezzel lehetővé tegye mindenki számára a csatlakozást.
