Magyar Hirnök, 1970. július-december (61. évfolyam, 27-44. szám)
1970-08-06 / 32. szám
12. oldal MAGYAR HÍRNÖK Thursday, Augußi 6. 1970 ÖTSZÁZ ÉVES MAGYAR BECSIJÉNEK: SZERELEMNEK REZDÜLÉSE Az egyszerű borítójú könyv még friss nyomdaszagot párologtat. Egyike annak a néhányszáz példánynak, mely “Haja, haja virágom” címen, jelent meg a múlt esztendő végén Erdélyben, s most a magyarországi könyvesboltokban. Belsejét szép illusztrációk, Gy. Szabó Béla eredeti dúcokról nyomtatott fametszetei díszítik. (A Románia-szerte ismert kitűnő művész alkotásait Budapesten, Debrecenben és Hajdúszoboszlón nemrég bemutatták.) A kötetről beszélgetünk Szabó T. Attila erdélyi nyelvészprofesszorral — otthonában, Kolozsvár egyik uj lakótelepé^. i A LEGSZOMORUBB ;A gyűjtemény a kezdettől napjainkig átkarolja öt évszázad virágének-termiését. Százhetvenhét virágének— ennyit tartalmaz a kötet. 177 különféle megnyilatkozását, rezdülését a szerelemnek: bánatszavát, örömáradását. A legrégebben feljegyzett {Sopronból származik, az 1400 és 1495 közötti évekből. Töredék csupán, s a szerelmi ének legborusabb, legkomorabb fajtáját, a bucsuéneket képviseli: “Virág, tudjad, tőled el kell mennem — És teiretted kell gyászba ölteznem”. A kötet időrendben legfiatalabb énekét 1930-ban jegyezték le valahol a Szeret partján, Csángó földön. Bízvást állítható, hogy ezt ismerjük legtöbben: “Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom.” MÉRGES PRÉDIKÁTOROK * Mi a virágének, s mióta ismerjük? — Nehéz pontos meghatározást adni. Ehelyett — mint ezt a kötet előszavában is irom — helyesebb, ha a történeti adatok, a kortársak és az utódok véleményének, s azoknak a társadalmi körülményeknek az összegezéséből indulunk ki, amelyek között a virágének megjelent. Először Sylvester János, a 16-ik század nagy humanistája említi az 1541-es bibliafordításhoz fűzött utójegyzeteiben. Az ének tárgya, a szerelem, a kor vallásos irói előtt alantasnak számított, formai és nyelvi szépségei mégis megragadták Sylvestert. Melius Juhász Péter viszont kíméletlen prédikátori szigorral a “parázna, hivságos, csúf és trágár beszéddel, lator dudolással” együvé sorolta. Bornemissza Péter 1584-ben még puszta hallgatását is olyan bűnnek tekintette, melyért nyelvkiszaggatás, megkövezés, máglyahalál járt. Pázmány Péter szerint: “Akik szerzik, akik éneklik a virágénekeket, országos keritők, közönséges kutakat mérgezők.” A VASKOSABBJA A gyűjteményt olvasva érthetetlen ez a szigor . . . — Ennek az a magyarázata, hogy a virágéneknek már a 15. század végétől két formáját ismerték. Az egyik tisztaságában, s komolyságában sokat megőrzött a lovagi költészetből, a másik, mely céhmulatságokon, dévaj dőzsöléseken, kocsmaasztalok ; mellett született, sokszor a trágárságig szabadszáju, vaskos volt. Nyilván elsősorban ez ellen hadakoztak a 15—17. | század prédikátorai. A kötet- I be az előbb említett virágénej keket vettem fel, bár bekerült egy-két szolidabb vers a vaskos fajtából is. Ami magát a virágének szót illeti, olyan éneket jelenthetett, amelyben a szerző úgy fejezte ki érzelmeit, hogy virágnak szólította, virággal azonosította kedvesét. De ezek a versek egyben szerelmi énekek is voltak később — talán már Melius idejében — minden szerelmi éneket azonosítottak a virágénekkel — akár volt, akár hiányzott belőle a virágszimbolika. FÉLMILLIÓ CÉDULA Szabó T. Attila halk indulatu, csendességében is nagy energiákat hordozó ember. Diák korában irodalomtörténésznek készült. Az irodalomtörténettől azonban hamarost elkanyarodott a nyelvészethez. Egyik nagy tervét már megvalósította: kötetbe boikrositotta, rendezte a virágénekeket, a másikkal még adós önmagának: negyvenöt éve — tudóssá formálódása első napjaitól—a nagy erdélyi nyelvtörténeti szótáron dolgozik. 1925. szeptemberében került tanítómestere, Kelemen Lajos mellé a kolozsvári egyetemre, s attól az időtől gyűjtötte, halmozta az adatokat. Ma már ötszázezer (cédulácskát őriz dolgozószo\ bájában. Az A betűvel már elkészült, a B-hez is hozzákezdett, de még hátravan 31 betű a magyar abc-ből. Negyvenöt év kemény és kitartó munkája a biztosíték rá, hogy továbbra is fáradhatatlanul járja a levéltárakat, könyvtárakat. Ábrán László GONDOLATOK AZ ÁRVÍZ KAPCSÁN REPÜL A NEHÉZ KŐ... ki tudja hol áll meg, Ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg. — mondja Arany János a Toldiban, . mikor Miklós, bátyja népe közé dobja a nehéz malomkövet. “Repül a nehéz kő . . .” Érdemes rátekinteni és felette elgondolkozni. Lebeg a porszem a légben. Kicsi “kövek”. Mozgásukhoz elég a levegő hajtóereje. Kavicshoz már parittya kell. Nagy kövek, sziklák megmozditásához erős gépek kellenek. Öklömnyi hógolyó fenn a magasban, lenn hatalmas lavina, amely képes egy falut is maga alá temetni. Ujjnyi vékony kis erekben szivárog a hóié a hegycsúcson, lenn a völgyben hömpölygő áradat, pusztító veszedelem, ahogy Petőfi látta a Tiszát: Mint az őrült, ki letépte láncát vágtatott a Tisza a rónán át, zúgva, bőgve törte át a gátot, el akarta nyelni a világot! Mi láttunk már ilyen gátszakadást, áradatot. Nem kívánunk többet belőle. Az ember félelmének mélyén ott van a mondás igazsága: “Egy bolond oly követ vethet a kútba, amelyet tiz okos nehezen húzhat ki . . .” Hol itt, hol ott nő a porszem a sziklává, mit ember leleményes szerszámaival társai közé hajit s öli egymást, s közben nevet egy harmadik! “Repül a nehéz kő ...” — de messze tőlem s igy nem | érdekel. Mit bánom én — mondják sokan — csak irtsák egymást! Egy a fontos: j Csak minket kerüljön el! Aki igy gondolkodik, rokona annak a Káinnak, aki az Ábelt kereső Istennek igy felelt: “Avagy őrzője vagvok-é én az én atyámfiának?” Nem lehetek érdektelen. Nem nézjhetem közömbösen! Felelős vagyok érte f Minden társamért felelnem kell! A fenye^ gető veszély ne taszítson a l“mit bánom én” a “bánom is én . . .” embertelen hangulatába. Legyen inkább serkentő arra, hogy magam is gyakoroljam, s másokkal is' gyakoroltassam, amit népünk igy fejez ki: “aki megdob téged kővel, dobd vissza kenyérrel.” A felebarátomra dobott kővel, őt dobom meg. Ha nem j tudom, majd keserűen megtapasztalom: “az égre dobott kő a fejemre hull!” Hagyjuk a köveket, csak pihenjenek. ' Legyenek fundámentumai egy szebb jövendőnek! Hernád Tibor KÖLTŐI LELET A LEGRÉGIBB PEST! VERS A magyar fővárosnak nemcsak történelmi, hanem művészeti múltja is rendkívül gazdag értékes emlékekben. Az ásatások, feltárások alkalmával előkerült újabb leletek kuriózuma, hogy napfényre került egy görög versike, amely — életkorát illetően — Budapest irodalmi múltjának legrégibb emléke. A lakonikus poéma —. szerelmes vers, s mindössze három sorból áll: “Akármit is beszélnek, Én nem törődöm véle. Te csak szeress: megéri.” A minden bizonnyal könynyed életfelfogásu partnerhez intézett felszólitást a Bécsi ut (Óbuda) egyik lakóházának építésekor találták egy, a Krisztus előtti III. századból származó szarkofágban — sok ékszer és finom müvü használati tárgy társaságában, arany medálra vésve. Korban vetekszik ezzel az a költői lelet, amely szintén az óbudai feltárások alkalmával került elő, s amelynek értékét szintén nem verstani “színvonala” hanem az a körülmény adja, hogy “címzettje” a világhírű aquincumi orgona egykori megszólaltató ja volt. Az ókori orgonistanő, Aelia Sabina kitűnő mestere lehetett hangszerének, hiszen az ifjan elhunyt aszszonyról igy Íratott a megrendelő, Titus Aelius Iustus, a légió II. adiutrix viziorgonistája és külön zsoldosa: “E kőkoporsóba zárva fekszik Sabina, a jámbor, kedves feleség, A képzett művész, ki egyedül múlta fölül férjét...” Budapest legrégibb költészeti emlékeinek szerzőire va- j lószinüleg sohasem derül fény: az első névszerint is ismert poéta Krisztus után a | III. században rótta papiruszra, vagy vésette kőbe szer| zeményeit. A nevezetes vers egy acquincumi szarkofág felirata, s bár versmértékes sorait nagyobb nehézség nélkül elolvasták, lefordították a kutatók, arra hosszú évekig nem figyeltek fel, hogy a költemény tuladonképpen közli | alkotójának nevét is. A verssorok kezdőbetűi ugyanis ezt a szöveget adták: “Lupis fecit”, azaz, Lupus készítette. Az egykorú leletek, a körübelül ezidőből származó sírfeliratok, verstöredékek tanulmányozása során bebizonyosodott, hogy az aquincumi “Farkas” hivatásos, úgy is mondhatnánk: profi költő volt, aki szinte futószalagon gyártotta az emlékező sorokat, a versészetileg, technikailag az átlagos színvonalat feltétlenül elérő müveket. Neve talán csak a véletlennek köszönhetően maradt fenn az utókor számára, tény azonban, hogy működését követően több mint egy évezredre ismét az ismeretlenség homályába borult a ránkmaradt költészeti alkotások szerzőire. A MÚLTBÓL . . . MARTINOVICS TALÁLMÁNYA Aki nem hinné, hogy e magyar jakobinus technikai dolgokkal több sikerrel foglalkozott, mint a 18-ik századi magyar lelkek eszméltetésével, olvassa el prof. Meusel: Vermischte Nachrichten und Bemerkungen (vagyis Ele- 1 gyes hírek és észrevételek) c. 1816-ban Erlangenben megjelent müvének 98. lapját. — Ezen a következő olvasható: Martinovics Ignác szászvár ri apátról eddig csak mint magyar forradalmárról hallottunk. így teljesen uj az a feljegyzés, amely szerint ő egy csépelőgépet szerkesztett,. Ennek működő mintáját be is mutatta II. József császárnak. Martinovics cséplőgépe segítségével egy ember négy cséplőmunkásnak a dolgát volt képes teljesíteni. József császár megnézte a cséplőgép munkáját. Majd ilyetén szavakra nyitotta ajakét: — És a többi cséplőmunkásról, — akiknek munkáját ez a gép feleslegessé teszi — ki gondoskodik majd? Ki látja el a feleségüket, a gyermeküket? . . . E tekintetben tehát a felvilágosult uralkodó kissé szűklátókörű volt. z. 1. Terjessze lapunkat!
