Magyar Hirnök, 1970. július-december (61. évfolyam, 27-44. szám)

1970-08-06 / 32. szám

f 10» oldal MAGYAR HÍRNÖK Thursday. August S, 1970 9Wr ^ A tanár, aki valamikor ott­hon, a festőakadémián taní­tott és hontalansága .idején is festményeivel szerzett megbecsülést magának, fog­lalkozásával járó magányából kilépve, átment a szomszéd nyaralóhely késő éjszaka is világitó bárjába. A platán­fák alatt. Nem ok nélkül. S nemcsak azért, hogy magányát frissít­se. Hanem azért, mert van ott valaki, aki tegnap jött még odaátról. Ahonnan ő is egyszer származott. S a múltkori néhány perces ta­lálkozásban érdekelte őt ez a bizonyos Pannika. Akivel még a' Mediciekről, a “csinkve­­csentó”-korszakból, s egyéb szellemi felüdülést jelentő dolgokról is lehetett beszél­getni. Honnan is tudhatta volna a tanár ur, hogy mind eme értékek ellenére, Pannika, aki pár hónapja érkezett ide ki, A a ketté osztott világ zür­­■zavarában az anyagias világ mérete szerint csak pénzről, Cadillacról, s ilyesfajta “ki­rályokról” álmodozik. Mert beleesett a nagy tévedésbe. Hogy itt várják a milliomo­sok az érkezőt. ■— Müveit valaki. — gon­dolta akkor.Mélységet hordoz magában. Mint úgy általá­ban, akik onnan érkeznek.— De ezen felül, a pont, ami megfogta őt Panni személyé­ben, az volt, hogy Panni köny­­njfedén, fölényesen beszélt életéről, otthoni-itteni nap­jairól. Valahogy olyanfor­mán, amely mind mai mo­dernséget jelent. S amelyben benne van az is, hogy azt csi­nál ő, amit akar. Nem tarto­zik számadással senkinek. És amikor — jól emlékszik — közelebb hajolt hozzá és már közel volt hozzá, hogy meg­ölelje, gyengébb érzelmekről beszélve, Panni maga elé né­zett. Szinte röstelkedve. —- Ugyan, ilyen züllötten, ilyen buján? — velem? . . . Ekkor határozta el magát, a festmények tanára, aki nem kora, egyoldalúsága, szakkép­zett Jbogarai miatt viseli ezt a nevet, hanem azért, mert itt az újvilágban is frissen, j elevenen olyan festménye­ket, szobrokat alkot, amelye­ken meglátszik az ábrázolt alak jelleme, lelki tulajdonsá­ga, hogy ime, végre talált egy modellt. Amit szoborba fog megformálni. Mert őszin­te és képmutatásmentes. Nem gondolt azzal, hogy e rendkívüli őszinteség, fö­lény, amely miatt moajt a platánfák alatt újra átvonul I ZIVA Irta: IVÁNI ZOLTÁN Pannikához, önmagában is a tanulmányozás mezejéről, ér­zelmi síkra fordulhat át. Egy­szóval már a szobormegmin­­tázáson túl, mintha saját szive, érzései miatt szedné most olyan gyorsan a lábait. S ha már idáig ér-Iváni Zoltán keztünk, azzal se törődjünk, hogy más az elmélet és más a valóság. Más a pil­lanatnyi találkozásban kirob­banó őszinteség. És más az -állandósult kapcsolatban még ilyen “üdvöskékben” is ki­buggyanó változat. Éa amint most újra leült a kerthelyiség fonott székére, Pannika mellé, azzal a gondo­lattal, hogy legnagyobb mü­vét, Pannika szobrát fogja megalkotni, imigyen beszél­gettek: ... — Hol volt a múlt szomba­ton? . . . Bevallom őszintén, azért hívtam telefonon, mert el se tudtam képzelni, hogy egy ilyen okos, értékes te­remtés, aki ime itt más mun­kát vállal, mint amihez ért, szabad idejében bent a Metro­polisban vajon mit csinálhat? Nincs-e egyedül? Úgy bedob­va az Újvilág sodrásába? Bo­csásson meg a kérdésért, mert amint határozott vála­szából és őszinteségéből isme­rem, most azt mondhatná, hogy ne féltsem magát. Majd megtalálja a jövő építését, uj körülményei között. Bár egy s más történt -közöttünk, a megadott találkára azt fe­lelte: “dolgom van, azaz nem megyek.” Panni cigarettára gyújtott. S mélyen kilehelte annak füstjét. Hiszen a tanárra né­zett: — Az akkor volt . . . Most szeretem magát . . . A tanárt szivén ütötte a szó . . . Ugyanakkor azonban aggódni kezdett készülő szob­ráért. Panniről, az igazmon­dóról. — Csakugyan igy van? — így. Elhiheti. — De mégis hol volt? . . . Ezt csak képzelhetem, hiszen maga az őszinteség megtes­tesülése. — Egy honfitársruméi. Csak ketten?- • • • — Nom. Fiuk is. — Szóval igaz az, hogy ne féltsem . . . — De igen,. Az nekem nem tetszett. — Mi? A tánc, a csókoló­zás és egyebek? — Vigyázzon, ne gondol­jon semmire., A tanár hosszan ránéz. Iz­gatja a kérdés, s mellette megint veszni látszó uj szo­­boralakitására gondol. — Mert hát az őszinteség ? — kérdezi magában. Aztán simogatni aka.rná Pannit. S lám, mégse megy . . . Hosszú percek, hallgatás után mondja: — Akkor minden jött vissza hozzám. S miért üzent, hogy vár rám? — Éppen azért, mert ma­gát szeretem — vetette hátra magát a hotel plüssdiványán Panni. — Akkor is megmondhat­ta volna. — Nem, nem. Akkor, az­zal távoztam el magától, hogy sohasem akarom látni. Mert azt említette, hogy ma­gánál minden szabad, semmi nem kötelező és semmi egye­bet várni nem lehet. Csak a teljes kikapcsolódást. S ez egy kissé elszakitóan fölé-, nyes volt. A tanár dadogni kezd. — Node mit vár, hogy el­ső alkalommal megkérjem a kez,ét ? Nem gondolja, hogy... Panni szavába vág. — Nem gondolok semmit. Az nálam csak egy fölényes­kedés volt. Én is szeretnék, valakihez tartozni. Most már tudom, hogy magához! Édes . . . elbűvölő szavak ... A tanár már nem törő-j dik semmivel. Csak csókolja Pannit. S ő is visszacsókol. \ Talán egészen másként, mint a barátnőjénél rendezett ösz­­szejövetelen. A különbséget egyedül ta­lán a tanár nem érzi, nem is veszi észre. S mikor ecset és agyag­keverő kisegítője utánajön a báréba .és hívja haza, kissé aggodalmas arccal, már ők ketten, modeljei a félresike­rült szobornak példázzák a lényeget. A szobrot. Amely ha elkészülne, igy fecsegne: — Szeretlek . . . — Férjet akarok fogni te­­benned . . . — Te más vagy, mint a többi férfi . . . — Csak ne fejtegetné, hogy a barátnőmnél mi tör­tént. — Gyereket akarok ... — Ha te nem is adód, majd lesz valaki, nem kell tudni erről. IP-HÓ - CSEP-RŐ A VILÁG LEGOKOSABB FELESÉGE Baráti házaspár. Férj-fele­ség, öt- vagy hétévi házas­ság után határozta el, hogy esti egyetemre, fognak jár­ni. Be is iratkoztak, együtt, mind a ketten. Ez nem okozott konflik­tust, zavart a házasságban a sok éjszakai tanulás, felbo­rult háztartás, fáradtság, gond ? Ellenkezőleg, Mqst kezdődött az igazi boldog kor­szak. Ugyanis . a vizsgákra minden alkalommal úgy men­tek be, hogy először a férj vizsgázott, utána a feleség minden alkalommal megkérte a professzort, hogy neki gyengébb jegyet adjon, mint a férjének. Ha. férj uram né­gyest kapott, Ilonka megelé­gedett a hármassal. Ha a te­remtés koronájának ötösre sikerült a vizsga, a feleség négyesért könyörgött. így aztán a vizsga estéjére a férj ragyogott a boldogságtól, fö­lényeskedett, kioktatta fele­ségét, megígérte, hogy leg­közelebb kikérdezi vizsga előtt, diadalmasan nevetett. A feleség pedig ünnepi tor­tát sütött és ravaszul mo­solygott . . . * * * JÓ KIS TANFOLYAM Ifjú operatőröket oktatnak. —Mit gondolnak, mi az el­ső feladata a jó operatőrnek­— A jó képkompozició .. . — Nem. — A kiváló. technikai fel­­készültség ... — Nem.-— A helyes megvilágítás... — Nem, kérem. Az első és legfontosabb, hogy a leg­részegebb állapotban se ve­szítse el a filmfelvevőgépet... Fehér Klára — Nincs autód. De állam­polgár vagy. És neved is van. S a nagy semmiben ez is va­lami . . . S a nyaraló éttermének csendes sarkában a kialakult diszkrét helyzetet a tanár asszisztense, egy legyintéssel fejezi be: — Szegény tanár ur, nagy művész. De elsiklik egy ba­nánhéjon. Mindig olyan lel­kesülő és honvágyas. Pedig ebből a Pannikából igazmon­dó szobor nem lesz. SZINÉSZTÖRTÉNETEK “Következik..." A sajtóhibákról állandóan szó esik, de a plakátok hibái­ról, amelyeknek általában egy rosszul hallott telefonér­tesítés az oka, vagy egy kí­nos konferansz-bakiról, mely ugyancsak kínos helyzetet te­remt, már kevesebb tudomást szerez a közönség. Én előszeretettel olvasom a vidéki plakátokat,s tudok ar­ról, hogy egy alkalommal a fellépő vendégművészek kö­zött Jászai Mari nevét is ki­nyomtatták (mert az egyik szereplő Jászai-dijas .volt), s magam olvastam egy másik plakátról a következő, szöve­get: “Hacsek Adorján: Kard­tánc”. Mint kiderült, ez alka­lommal Hacsaturján nevét ér­tették félre telefonon.) Nos, én is vártam “végze­temet”. Egyik fellépésünk­kor artistákkal együtt szere­peltünk vidéken, a fő attrak­ció egy 'kutyaprodukció volt. Az. állatidomár azonban ha­marabb érkezett a műsor színhelyére, s a szereplésre váró kutyák hangosan csahol­va kisérték a színészek műso­rát. A konferanszié rendkívül zayartan lépett a közönség elé, s e szavakkal kívánta menteni a helyzetet: — Elnézést kérek, a zajért. Négylábú kollégáink alig vár­ják, hogy színpadra lépjenek. Következik Gordon Zsuzsa. Gordon Zsuzsa * * Meg van mentve... Több mint egy évtizede ke­rültem az Operaházhoz. Ami­kor ezt szülőfalumban tudo­másul vették, az ismerős Li­di néni — aki igen templom­­járó személyiség hírében ál­lott, igy sopánkodott szomszé­dainak : — Jaj, a Sándor komédiás­nak állt! Színész lett belőle! Kárhozatra kerül a lelke, meg­látjátok. Ám a szomszédok, akik már, tudtak néhány szerepemről, igy csitították: — De tudja-e Lidi néni, hogy a Sándor még mindig főpap a színpadon ? Főpap az Aidában, a Varázsfuvolában, a Sába királynőjében. — Ő főpap ? — csillant fel Lidi néni szeme. — Akkor meg van mentve a lelke üd­vössége! . . . Mészáros Sándor TERJESSZE LAPUNKAT!

Next

/
Thumbnails
Contents