Magyar Hirnök, 1970. január-június (61. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-05 / 10. szám

12. oldal

MAGYAR HÍRNÖK

Thursday. March 5, 1970

(Folytatás)

Egyikük mellém ült. Most látok először leprást. Rettenetes, csak nagy erőfeszítés árán tudom megállni, hogy félre ne forduljak. Az arca közepe egyetlen hatalmas lyuk, az orrának nyoma sincs. Csak a fél füle van meg. A bal kezén megmaradt két ujjával szivart tart. Nyugodt hangon mondja:

— Segíteni fogunk, hapsikám. Földnélküli Jánosnak hívnak. Valaha egészségesebb és szebb voltam, mint te. íme, ez lett belőlem tiz év alatt.

•»

Roppant szánalom fog el és megmozdulok, hogy barátságom jeléül megérintsem az arcát. Visszahőköl, s azt mondja:

— Köszönöm, hogy meg akartál érinteni, de sose nyúlj beteghez, s ne egyél vagy igyál a csajkájából.

— Hol van a pasas? — kérdezi egy árnyék a küszöbön. — Mindszent meg a többiek látni akarják. Vezessétek a központba.

A CSAJKA ÉS AZ UJÍ

Amikor megérkezünk, bevezetnek a terembe, amit két nagy viharlámpa világit meg. Vagy öten ülnek a pádon. Egyikük megszólal:

— Én vagyok Mindszent, a korzikai, te meg biztos Pillangó vagy.

— Igen.

— A hírek gyorsan terjednek errefelé. Hol van a karabélyod?

— A folyóba dobtuk. Ott van a kórház fala mellett.

— Akkor vissza lehet szerezni?

— Azt hiszem, mert a viz ott nem nagyon mély.

— Azt mondtad, segítséget kérsz, mi legyen az ?

— Hajó kéne. Megfizetem.

— Jó. Eladom neked az enyémet. Tiszta uj, a múlt héten loptam. Valóságos luxusyacht. Csak éppen nincs rajta hajótő. De ha akarod, két óra alatt készítünk. Ha tudsz fizetni, adj háromezer frankot. Ha nem, hozd el éjjel a karabélyod, úgy is jó.

— Inkább fizetek.

— Akkor megegyeztünk. Bolha, adj kávét.

Bolha az a törpe, aki értünk jött, felém nyújtja a csajkát.

— Igyál, ne félj, ezt a csajkát csak a vendégeinknek tartjuk. Beteg sose iszik belőle.

Megfogom a csajkát, iszom, aztán az ölembe teszem. Csak most veszem észre, hogy egy ujj tapadt hozzá. Alig tudom felfogni, hogy mi történt, máris megszólal Bolha:

— Jaj, megint elvesztettem egyik ujjamat! Hogy az ördögbe esett le?

— Itt van, ni! — mutatok a csajkára. — Erre leveszi s a tüzbe dobja. Visszaadja a csajkát s megjegyzi:

— Ihatsz nyugodtan, nekem száraz leprám van. Alkatrészeimre homlok, de nem vagyok ragályos.

Sült hús szagot érzek. Gondolom, biztos az ujja.

KOLUMBIA BÖRTÖNEIBEN

Délután a börtönudvaron vagyok, egy sarokban beszélgetek Clousiot-val, mikor egy őr hiv. Bemegyünk a parancsnok irodájába. Kihallgat.

— Te francia, hét hónap után elfogtak. Mit csináltál ez alatt az idő alatt?

— A guajiro indiánok közt voltam.

— Ne szemtelenkedj, mert megveretlek.

— Igazat mondtam.

— Soha senki sem élt az indiánoknál. — Csak az idén több, mint huszonöt partőrt Öltek meg.

— Tévedés. Azokat a csempészeket ölték meg.

— Honnan tudod?

— Hét hónapig éltem köztük. Nagyon jók voltak hozzám, mellesleg sohasem hagyják el a földjüket.

— Mindenképpen súlyos hibát követtél el, hogy megszöktél a Rio Hecha-i börtönből. Most már tudjuk, hogy a franciák köröznek, mert életfogytiglanira vagy ítélve. Éppen ezért nem hagyom, hogy a többi franciával együtt maradj. Magánzárkába duglak, amig átszállítanak a baranquillai íegyházba. Onnan aztán kiadnak.

HERÉKIG VÍZBEN

A kihallgatás után levisznek egy föld alatti folyosóra, ahol alig látni. Jobbra meg balra holmi ketrecfélék nyílnak. Az egyik zárkát kinyitják és belöknek. Rothadt bűz száll fel a ragacsos talaj felől. Mindenfelől szólítanak. Minden rácsos odúban van egy, két vagy három rab.

— Frances! Frances! Queha hecho? Por que esta aqui? (Francia, francia! Mit csináltál? Miért vagy itt?) Tudod, hogy ez a halál börtöne?

— Igen, francia vagyok. Azért kerültem ide, mert meglógtam a Rio Hecha-i fogházból .. .

— Ide figyelj, francia: a zárka mélyén vagy egy deszka. Az a fekvőhely. Jobbra van egy láda vízzel. Ne pocsékold, mert csak nagyon keveset adnak reggelente. Balra van a kübli. Takard le a zubbonyoddal, itt nincs rá szükséged, mert amúgy is meleg van.

A rácshoz állok, megpróbálom megnézni a rabtársaimat. Csak azt a kettőt látom homályosan, akik szemben vannak. Az egyik indián, a másik néger. Ez figyelmeztet: a víz minden dagálykor az ember hasáig emelkedik. A patkányokat nem szabad bántani, mert megharapnak. Megkérdem:

— Mióta vagy itt?

— Két hónapja.

— És a többiek?

— Sose tovább negyedévnél. Ha valakit három hónap után itt hagynak, nem kerül ki élve . . .

Ha meggondolom: kétezerötszáz kilométert tettem meg, hogy idejussak! Igazán gyönyörű eredmény!

Ez a beömlő tengervíz, ezek a patkányok, százlábúak, stb. a lehető legvisszataszitóbbak, amit emberi lény elviselhet.

Csak huszonöt nap múlva, a Santa Martai belga konzul közbelépésére eresztettek ki a föld alatti zárkából. Néger barátom értesitette, akit három héttel azelőtt szabadon bocsátottak. Anyaszült meztelenül jövök ki. Clousiot hoz tiszta ruhát. Maturette segítségével megmosakszom. Sokáig tart, amig lemosom a rengeteg mocskot.

A vizes zárka után haverjaim fogdáját palotának érzem. Clousiot-nak még függőágya is van. Felajánlja. Belefekszem. Mihelyt összeszedem magam, előkészítem a szökést. Elfüreszeljük a rácsot az ablakon. Eldugott aranyaimmal, amit az indiánoktól kaptam, megvásárolom az őröket. De csak akkor lehet megszökni, ha esik az eső. A parton egy halász vár ránk a bárkájában.

De nem esett, és másnap hajnalban a Santa Maria-i börtönből átszállítottak bennünket Baranquillába. Hat katona kisért. Megbilincseltek. A száznyolcvan kilométeres utat három és fél óra alatt tettük meg.

A börtönben négy udvar van. Kettő balra, kettő jobbra. Köztük hosszúkás alakú kápolna, ez egyúttal a beszélő is. Minket a legveszedelmesebb bűnözők udvarába kisérnek. A motozásnál megtalálják a huszonháromezer pesót, meg a nyilakat. Kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem az igazgatót: mérgezettek.

— Nahát, ezek a franciák! Még mérgezett nyilaik is vannak!

Most elérkeztünk kalandunk legveszedelmesebb állomásához. Ha innen nem szökünk meg, visszakerülünk. Cayene-be. Mindenáron meg kell szöknünk! Zárkánk az udvar közepén van, de nem is cella, hanem ketrec: betontető, négy vastag vasoszlopon. Éjjel-nappal a többi rab, meg persze, az őrök szeme előtt vagyunk. Nappal kimehetünk az udvarra, beszélgethetünk, sétálhatunk, ehetünk.

Csütörtökön a beszélőbe hívtak. Egy nagyon elegáns, körülbelül negyvenöt éves férfi vár. Nagyon hasonlít Dega komámra.

— Te vagy Pillangó?

— Én.

— Joseph Dega vagyok, Louis Dega fivére.

Elbeszélek neki mindent, amit a testvéréről tudok, ő meg közli, hogy a cimborám az ördögszigetre került, miután mi megszöktünk. Elmondja, hogy Baran.uillában vagy egy tucat francia él, s a város egyik negyedében a nagy hagyományokra viszszatekintő dicsőséges strici mesterséget űzik.

(Folytatjuk) ,^|