Magyar Hirnök, 1970. január-június (61. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
12. oldal MAGYAR HÍRNÖK Thursday, Jan. 1, 1970 Wunderíichné és a tüzönjáró Kuda Bux (Folytatás) — Érez valami javulást? — Istenem, mintha talán valamivel könynyebben érezném magam — hangzott roppant bizonytalanul a válasz. — Meg fog gyógyulni — szólt rá Wunderliöhné, de olyan erélyes hangon, hogy a beteg összerezzen. Aztán távozott. A következő páciens arról panaszkodott, hogy rosszul hall. Ugyanaz az ültetés következett, de most nem szem-, hanem fülsimogatás. Talán két percig sem tartott a “delejezés”, amikor a beteg felugrott. — Éljen Wunderíichné! Sokkal jobban hallok. Mindent értek, amit itt beszélnek. A tisztiorvos csendet parancsolt, majd felkérte a jelenlevő ujsgirókat, hogy mondjanak valamit a betegnek, de úgy, hogy kezüket tartsák a szájuk elé, nehogy leolvashassa a szótagokat. — Érti, hogy mit mondok? — kérdezte eltakart szájjal az egyik újságíró. — Persze, hogy értem! — közölte a beteg, de mintha az arcáról hiányzott volna az a hatalmas öröm, amit egyébként minden sükettől el lehetne várni, ha újból viszszanyerné hallását. Amikor a “megdelejezett” süket kiment a szobáiból, a főorvos az újságírókra kacsintott : — Ez ugyanúgy hallott korábban is, mint most. Talán éppenséggel ismeri is Wunderíichné, nem? E megjegyzésre zavart mosoly szaladt át a delejes asszony arcán, de nem válaszolt. Néhány újságíró azonban korholni kezdte a tiszti főorvost, amiért “ilyen tudománytalan módon” vonta kétségbe Wunderlichné gyógyító képességeit. Ezután egy állítólagos bénát támogatott be két férfi, akit a delejes asszony először lefekteti a földre, megsimogatta a fejét és a lábát. Két másodperc és a beteg hirtelen felogrott, igy kiáltva: — Tudok járni! A beteg saját lábán szaladt ki a tágas szobából. Az udvaron várakozó tömegben viszont már igy terjedt a hír: éppen most hoztak be egy betget hordágyon Wunderlichnéhoz, s máris tánclépésben hagyta el a főorvosi hivatalt. De hogy hogy hívják az illetőt, ki fia, ki borja, azt a tiszti főorvos is elfelejtette megkérdezni, s mire észbe kapott, az “egykori béná”-nak már hire-hamva sem volt. így aztán persze aligha tudták megállapítani, van-e, volt-e valamiféle kapcsolata az illetőnek Wunderíichnéval. A “béna” minden esetbe' alkalmat nyújtott arra, hegy még tovább növelje a sashalmi asszony hírnevét. A tömeg megostromolta a tiszti főorvosi hivatal fehérre lakkozott ajtaját, — mely egy ideig ellenállt, végülis azonban beszakadt és egymás hegyén-hátán tódultak be az emberek. Voltak persze, akiket a puszta kíváncsiság hozott ide, mint pl. azt a középkora férfit, aki kikapta a szobában tartózkodó, s éppen inni készülő hajdú kezéből a poharat, hogy a következő pillanatban felhödpintse. A férfi elégedetten csettintett nyelvével: “delejes volt a viz, az élet vizét ittam”. Aztán elővett egy kétliteres üveget és a szobában tartózkodó, zsibongó emberek óira előtt Wanderlichni felé nyújtotta, hogy delejezze meg a benne levő pálinkát, hátha segít a — fejfájásán. Már látszottak a kimerülés jelei Wunderlichnén, s ekkor a tiszti főorvos főorvos befejezettnek nyilvánította a vizsgálatot. — Mint az újságírókkal közölte, az ő megállapítása szerint a sashalmi asszony közönséges szemfényvesztő. A másnap reggeli lapok közül több viszont éppen az ellenkezőjét irta, vagyis azt állította, hogy orvosi ellenőrzés mellett is igazolódott Wunderlichné csodatevő ereje. Természetesen az ilyen hírek, tudósítások tovább táplálták a tömeghisztériát. Hiába juttatott el a tiszti főorvos másnap egy közleményt a sajtóhoz, hogy megítélése szerint mindazok, akiket Wunderlichné az ő és az újságírók jelenlétében “delejezett”, részben befolyásolható idegrendszeri! egyének és pusztán autoszuggesztio hatására következett be állapotukban “némi javulás”, — de ez semmiképpen sem döntő javulás — másoknál viszont a Wunderlichné gyógyitására váró betegség soha nem is állt fenn. Ez a nyilatkozat azonban szinte elveszett abban az őrült hangorkánban, amelyet a spiritiszták szerte az országban rendeztek. Wunderíichné pedig valóságos evangélistákra tett szert, akik az Ujtestamentum igehirdetőinek stílusában az újabb és újabb híveket toborozták. A sashalmi delejes asszonynak már saját orvos-titkára volt, aki nyilván jó pénzért asszisztált a saját autóján vándorló Wunderíichné csodatetteihez. Az állandó orvosi kiséret egyben mentesítette Wunderlichnét a kuruzslás vádjától is. Az általános nyomorúságban könnyű volt ilyen mindenre vállalkozó orvost találni, aki pedig — feltehetően — csak tovább szította Wunderlichné becsvágyát. Mert ez az asszony már nem elégedett meg a tömeg hitével, valamiféle komoly “tudományos” elismerésre is vágyott. A “csodaasszony” oly magabiztos volt, hogy felkereste a Charité poliklinika orvosi jkarátj hogy beiuujtassa tudományát;, epei végképp polgárjogot akart nyerni a közéletben. A különböző osztályok főorvosai tíz különböző tipusu beteget bocsátottak Wunderlichné rendelkezésére, de ezúttal nem vakokat, vérző gyomorfekélyeseket, hanem hisztériásokat, s olyan betegeket, akik különböző okokból fájdalmakat éreztek, s kiknél a fájdalmaknak vagy a szimptomáknak szuggesztiv módon való megszüntetése lehetséges. Először egy súlyos térdizületi bánhalmákban szenvedő beteget iparkodott fájdalmaitól megszabadítani a sashalmi delejes asszony, külön orvosának felügyelete mellett, ami azonban azzal az eredménnyel járt, hogy a betegnek a tapogatás miatt fellépő heves fájdalmait morfium injekcióval kellett megszüntetni. Majd sorra jöttek a többiek, de Wunderlichné minden igyekezete és rábeszélése ellenére sem sikeralt eredményt elérnie. Az egyik beteg annyira megunta a delejezó javasasszony hókusz-pókuszait, hogy inzultálni akarta, s ebben csak az orvosok akadályozták meg. A szeánsz végülis akkor szakadt félbe, amikor Wunderíichné egy hisztériás, bénulásban szenvedő lánynál oly súlyos rohamot váltott ki, hogy a beteget a klinika egyik orvosának kezelésbe kellett vennie. Mint kiderült, a Charité poliklinika főorvosai azért engedélyezték a delejező aszszony szereplését, mert azt várták, hire után ítélve, hogy valami érdekesebb szuggesztiv gyógykezelést mutat be. A főorvosok vették különben észre azt is, hogy a delejes asszony előbb alaposan kikérdezi a betegeket panaszaikról, noha semmiféle orvosi képessége nincs, s csak ezután csinálja hókusz-pókuszait. A klinikai bemutató hire persze megint csak végigszaladt a fővároson, s érdekes módon nem az terjedt el, amit a főorvosok nyilatkozata lerögzített: “Wunderíichné egy közönséges kuruzsló”, hanem, hogy “20 beteget gyógyított meg egyetlen érintéssel, köztük egy vakot is, sőt: ujjának puszta érintésével felmelegitett egy lavór hideg vizet . . .” És mennyien voltak, akik el is hitték ezeket a badarságokat... sőt a belügyi államtitkár még vacsorára is meghívta Zsigmond utcai lakásába a sashalmi delejes nőt, s ezzel mintegy “hivatalos elismervényt” is adott a részére: ime, még az államtitkár is hisz csodatevő erejében. Persze, hogy kapva kapott az alkalmon Wunderlichné . . . Elvégre az arisztokrácia színe-java megjelenik ezen a szeánszon ... Először csak amolyan közönséges asztaltáncolta tás volt, aztán különböző “holt lelkek” megidézése, majd jött egy uj “csoda”,
