Magyar Hirnök, 1969. január-június (60. évfolyam, 2-26. szám)
1969-05-15 / 20. szám
12. OLIVA L MAGYAR HÍRNÖK Thursday, May 15, 1969 e <» Hires kémek, kalandorok és bűnügyek RÓBERT BÁCSI - AVAGY A SZÉLHÁMOS APOSTOL" FOLYTATÁS Mert bár nem nem pályázót nagy dicsőségre — elég vol neki az is, amit hetente egyszer-kétszer kapott dicsérő jelzőket a lapoktól —, mégis úgy érezte, hogy neki a művészi, irodalmi élet hírességei mellett a helye, “Nevemet sokáig emlegetni fogják!” — mondotta olykor, de hogy mire gondolt eközben, senki nem sejtette . . . S valóban, Iha az ember manapság megkérdez egy negyven-ötven év körüli tősgyökeres budapestit, tudja-e, ki volt Róbert bácsi, biztos a válasz: — Persze, a népkonyhás! v Az első hetek lecsillapították a budapesti szegények már-már robbanásig feszült hangulatát, hiszen tényleg az éhhalál várt volna rájuk, ha nem jön ez a “mentő angyal”, s nemveszi át a főváros nyomorenyhitő akciójának folytatását, Igv legalább biztos ebédre, de olykor még reggelire is, vacsorára is számíthattak. Kezdetben nem is volt semmi baj, pompásan működtek Róbert bácsi konyhái: hektoliter számra ontották a jó,sürü meleg levest, és főzeléket. Róbert bácsi ügyesen kiválogatta magának a hosszú sorokban várakozó fiatalabb férfiakat és nőket, s azzal az ígérettel, hogy biztosítja számukra a reggelit, ebédet és vacsorát — a maga szolgálatába állította őket. Eleinte mindössze huszonöt-harminc főből állt a kis csoport, amely reggelente a kopott bódé előtt gyülekezett, s várta, hogy a kecskeszakállu öregur kiadja a különböző címeket, amelyeket aztán fel kellett keresni ... De három hónap múlva már négyszáz ember járta a fővárost, egyrészt a hagyományos gyüjtőivvel, másrészt kosarakkal, kannákkal hatalmas kondérokkal, amelyekben az ételmaradékot hordták. Róbert bácsi ugyanis rájött, hogyan lehet rendszeresen biztosítani a népkonyhák nyersanyagát ... Az éttermekben, szórakozóhelyeken sok a maradék, részben úgy, hogy a tányérban hagyja a vendég, részben pedig az előre megfőzött ételekből marad visza. Ám maradt bőven nyersanyag is: harmadnapos káposzta, fás karalábé, fonnyadt zöldség,— az éttermek ezt természetesen már nem főzték meg, s nem tálalták fel. Ellenben Róbert bácsi még tudta hasznosítani . . . Először is körbejárta Budapest valamenynyi nagyobb éttermét és megállapodott a vendéglősökkel, étterem-tulajdonosokkal, (hogy összegyűjtik számára a hulladékot, amit ő megfőz, illetve ha éppen főtt ételről van szó, kiszolgál szegényeinek. így jutott el az akkori honvédelmi minisztériumba is, kieszközölve annak engedélyét, hogy Budapest három laktanyjából ő kapja meg az egyébként moslékba szánt ételmaradékot. ^ Rövidesen olyan mennyiségű étel és nyersanyag gyűlt össze naponta, hogy Feinschilbert umak külön fuvarosokat kellett fogadnia az elszállításhoz. A “népjóléti hálózat” tökéletesen működött: jöttek-mentek a társzekerek, csörömpöltek a nagy kondérok, hozták az ennivalót Róbert bácsi konyháira. Ki is figyelt volna arra, hogy az az étel, amit az éhségtől elcsigázott szegény emberek fogyasztanak, két-háromezer tányérból lett összeöntve, ize, színe, neme felismert etetlen? Azt viszont senki sem tagadhatta, hogy meleg. Mert alapelv volt Róbert bácsi konyháin, hogy az ételt csak melegen szabad kiadni! Isten őrizz, hogy valaki hideg, zsiros-faggyus étellel elrontsa a gyomrát! Ne tévedjünk: Feinschilbert Róbert korántsem valamiféle egészségügyi vagy humánus meggondolásból tette ezt; egyszerűen óvatosságból. Mert ha történetesen tömeges gyomorrontást idéz elő a hideg étel, még a közegészségügyi ellenőrök is megvizsgálhatják a népkonyhákat. . . S akkor itt a baj . . . Csak néhány beavatott tudta, hogy a nagy adakozó már két hatalmas, teremnek is beillő helyiséget bérelt a dunaparti közraktárakból, s itt tartalékolta a káposztát, a paprikát, zöldségféléket, melyek már akkor is fonnyadtak, olykor rohadtak voltak, amikor a raktárba kerültek. Mindenesetre a főváros el volt telve a “jótékony apostol” odaadó akciójától. Azt persze nem tudták, hogy milyen Ígéretek ellenében kapja Róbert bácsi a maradékot, a nyersanyagot ; megígérte a vendéglősöknek, henteseknek, fűszereseknek, hogy nevüket “megörökitteti” a főváros Arany Könyvében. Hogy ilyen arany könyv soha nem is volt? Nem tesz semmit... A kereskedők bedőltek Feinschilbertnek, amikor igy szólt hozzájuk: — Az ilyen bizonytalan időkben még nagyon jól jöhet, ha a főváros tisztikara tudja, hogy ön lelkes támogatója a nyomorenyhitő akciónak. S a kereskedők, kofák vállalták az áldozatot. Csakhogy a fél sertések, fél marhák, a kofák által adományozott zöldségfélék, gyümölcsök, a fűszeresek által kiküldött zsák lisztek soha nem jutottak el a népkonyha kondérjáig . . . Ellenben szépen átvándoroltak más vendéglősökhöz, más fűszeresekhez, akik viszont kapva kaptak az alkalmon, hogy a nagykereskedői vagy piaci árnál valamelyest olcsóbban juthattak áruhoz. Ment is ez egy jó esztendeig, de mivel csak nem akart megszületni az a nyavalyás aranykönyvi bejegyzés, meg már sugdolózták is, hogy talán mégse a szegények fogyasztják el ezeket az ajándékokat —, a kereskedők lassanként beszüntették az adakozást. A pénzadományok viszont továbbra is szépen gyűltek; gondoskodtak erről Róbert bácsi bizalmi emberei, akik ha kellett kegyesen, ájtatos arccal, de ha kellett, erőszakosan, pénzt hajtottak fel. Ezek a fillérek, pengők rövidesen bérház alakját öltötték: egyik bérházat a másik után vásárolta Feinschilbert ur. Már az se izgatta különösebben, hogy a kereskedők nem nagyon adakoznak. Kiküldte embereit a vásárcsarnokba, összesöpörtette velük az elhullatott sóskát, spenótot, zöldségféléket, igy is összejött hat-nyolc szekérre való egy nap, aztán olyan leves lett belőle, amilyen éppen lett ... A második fogás? Az már régen elmaradt . . . Még 1926-ban . . . “A nyomasztó gazdasági helyzet vitte el” ... Legalábbis Róbert bácsi igy nyilatkozott a lapokban, hozzátéve, hogy “lassan már igy is koldusbotra jut”, mert tetemes vagyonát egy esztendő alatt szinte teljesen felemésztette a sok tízezer éhes budapesti száj... A kövélemény persze sajnálta Róbert bácsit, s ezért támogatta; a kisemberek, akiknek volt állásuk, munkájuk, olykor még anyagi erejükön felül is adakoztak, hiszen ha Feinsohilbert Róbert “feláldozhatta a vagyonát a nyomor elleni harcban”, nem kötelességük nekik is támogatni ezt a küzdelmet — nekik, akik maguk is bármelyik pillanatban az utcára, s igy a népkonyhára kerülhetnek? Feinschilbert ur pedig rohamosan gazdagodott a nyomorgók bőrén ... Már 1926 óta rendszeresen havonta juttatott pénzt Londonban élő lányának, mégpedig egyáltalán nem kis összeget, havi 1500 fontot, amely összeg több mint 4000 dollárnak felelt meg, 15—16 ezer arany pengőnek. Ilyen nagy összeget bank utján rendszeresen, feltűnés nélkül nem lehetett kiküldeni az országból. Az öregur azonban túljárt a kormányhivatalok, rendőrök eszén. Személyes megbízottja vitte Bécsbe a pénzt minden hónap 25-én, ott befizette az Osztrák Bank pénztárába, s onnét utalták át Londonba. Itthon azonban egyre többen és többen suttogták: nem tisztességes ember ez a Feinsohilbert Róbert. Ám az öreg szélhámos nem hagyta, hogy kikezdjék dicsőségét, újabb nagyszabású, mindenkit lenyűgöző akcióba vágott: megalakította az öngyilkosokat Az Életnek Megmentő Irodát. Jól hangzik, nem? Az iroda kezdetben öt, később tiz emberrel dolgozott, valamennyien jó svádáju, színészi képességekkel megáldott, szuggesztiv erejű rábeszélőképességgel biró fiatalemberekkel, akiket Róbert bácsi jól megfizetett. S az iroda rövidesen nagy eredményeket ért el; öngyilkos-jelölt volt bőven ebben az időben. (Folytatjuk)
