Magyar Hirnök, 1968. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-21 / 47. szám
MAGYAR HÍRNÖK Thursday. Nov. 21, 1968 12. OLDAL 14. G. W. FOLYTATÁS A hadnagy szolgálatkészen utánaszaladt, egy gavallérhoz illik. Amikor visszatért, csak annyit mondott, hogy a szél a papírlapot belefujta egy vizesárokba. 14. G. W.-et ez esetben cserbenhagyta a bizonyos hatodik érzéke, amely egyszer már Charlevilleben megmentette őt Wynanki kapitánnyal együtt. Nem vette észre, hogy a belga hadnagy arca elkomorodott. A német kémszolgálat ügynöknője azonban azonnal átlátta a fenyegető veszélyt, amikor a legközelebbi faluban a főutcán a hadnagy megállt a kocsival két belga csendőrnél, kiugrott a kocsiból és hozzájuk lépett. A hadnagy azt a parancsot adta, az őrmesternek, hogy az autóban ülő nőt tartóztassa le. A papírlapot ugyanis megtalálta, és látta, hogy azon feljegyzések zoltak az erdődök fegyverzetéről, a lövegek kaliberéről és hordtávolságáról, számok és adatok, amelyek mind katonai titkokat tartalmaztak. A csendőrőrmester azonnal ugrott, hogy a kapott parancs értelmében letartóztassa a nőt, de Mademoiselle Docteur ezúttal is gyorsabbnak bizonyult. Megindította a koesit és őrült iramban elvágtatott. A kocsival azonban nem jutott messze, mert néhány kilométer után nekirohant egy fának, az autó felborult és azonnal meggyulladt. A kémnő azonban szinte karcolás nélkül megúszta a balesetet, az ütődés pillanatában kiesett a kocsitól és futva folytatta útját. Egy kis csatorna állta útját, amelyen ruhástól átúszott, a túlsó parton pedig háromezer frankkal megvesztegetett egy halászmestert, aki elvitte a holland határig. Estére túl volt minden veszélyen. A veszedelmes kaland után sem utazott vissza Berlinbe, hanem Angliába ment, hogy ott gyűjtsön adatokat megbízói számára. Egy éjszaka újra erőt vett rajta az a szorongó érzés, amely annak idején Charlevilleben figyelmeztette a veszélyre. Még éjnek idején felöltözött, elhagyta a szállót, hajóra szállt, svájci útlevéllel Párison keresztül szerencsésen eljutott Berlinbe. Csak otthon, Matthesiustól tudta meg, hogy a belga és angol titkos szolgálat már megállapította: az a kémnő, aki elcsavarta René Austin hadnagy fejét és az a festőnő, aki Wight-szigetén dolgozott, ugyanaz a személy. Matthesius nem talált módott arra, hogy ügynökét a közelgő veszedelemről értesítse, és magában már a veszteséglistára irta 14. G. W. fedőszámu ügynökét, amikor Mademoiselle Docteur váratlanul megérkezett, méghozzá kitűnő értesülésekkel a tarsolyában. Nem sokáig pihenhetett Berlinben a kémnő, mert Matthesius 1914 júniusának elején Olaszországba küldte. Egy Milánóban élő német ügynök nem tudta megállapítani, hogy miféle földmunkák folynak az olasz partokon. Matthesius egyhetes határidőt adott neki a feladat elvégzésére, az ügynök azonban azt válaszolta, legalább négy hétre volna szüksége, hogy beutazza az olasz partokat. 24 óra sen. telt bele, és Mademoiselle Docteur megérkezett Milánóba. Másnap hirdetőirodát nyitott a városban. Kinek tűnt volna fel ,hogy egy hirdetőiroda megrendeli az összes olasz lapokat, a vidéki lapokat is beleértve? És ki szimatolt volna egyszerű üzleti tevékenységen kívül mást abban, hogy egy hirdetőirodában alaposan tanulmányozzák a hirdetéseket? Mademoiselle Docteurt azok a hirdetések érdekelték, amelyekben a katonai hatóságok különböző földmunkákra és betonépitkezésre kértek árajánlatot. A hirdetések alapján és egy jó vezérkari térkép segítségével 14. G. W. könnyen megállapította, hogy hol és milyen munkálatokat akar végeztetni az olasz hadvezetőség. Az utazást is beleértve, hat nap alatt, minden helyismeret nélkül megoldotta a nehéz feladatot, amelyre a Milánóban élő ügynök legalább négy hetet kért. Mademoiselle Docteurnek ez az akciója azért is érdekes, mert akkoriban az úgynevezett nyilt hírforrásokat még nemigen állították szolgálatukba a hírszerző szervek. Ma már a nagy hírszerző szolgálatok a különböző országokban megjelenő újságok, menetrendek, nyomtatványok tízezreit, illetőleg az azokból nyert adatok tízmillióit dolgozzák fel, elektronikus számítógépeket is segítségül véve. Mademoiselle Docteurnek az elsők között támadt az a ragyogó ötlete, hogy az újságokban megjelent, önmagukban semmitmondó értesüléseket összerakja és ezzel teljes képet kapva, létfontosságú titkok birtokába jusson. A 14. G. W. fedőszámu ügynök azonban életének első világháború előtti sikerekben gazdag szakaszáról semmit sem akar tudni önéletrajzában, amely állítólag — ismét egy “állítólag” Mademoiselle Docteurrel kapcsolatban! — az ő saját kezétől származik: “Westfáliából származik családom. Apám földbirtokos volt és katonatiszt volt, anyám ősei hannoveri nemesek voltak. Münsterben nevelkedtem, konzervatív nagyanyám házában, ahol kitűnő nevelésben részesültem, kifogástalanul megtanultam franciául és más idegen nyelveket is. Nevelőnőim egymást váltogatták, sokat jártam velük fürdőkre, különösen Olaszországba és Franciaországba, és igy alkalmam volt az emberiség hires kulturhelyeit megismerni. Serdülő lány koromban egy türingiai leánypenzióban tanultam tovább, kitűnő volt a felfogásom, minden iránt érdeklődtem, de nem elégítettek ki azok az ismeretek, amelyekre a lányokat tanították, hanem mindenképpen érettségit szerettem volna tenni. Hiába volt nagyanyám ellenzése: mig barátnőim bálokra és mulatságokra jártak, én hihetetlen energiával magánúton letettem Karlsruhéban a gimnáziumi érettségit és 1913-ban Freiburgban, egyetemi tanulmányaim elvégzése után, letettem a klasszika-filológiából a doktori szigorlatot. A háború kitörésekor nekem is egyetlen vágyam volt, hogy segítsek valamiképpen hazámnak. Végül arra a gondolatra jutottam, hogy nyelvismereteim segítségével leginkább a külföldön tehetnék szolgálatot Németországnak, és ezért beadvánnyal fordultam a főparancsnoksághoz, hogy küldjenek ki a frontra. 1914. augusztus 20-án megkaptam a főparancsnokság beleegyező válaszát és Brüsszelbe utaztam. Itt jelentkeztem a katonai parancsnokságnál, ahol a hírszerzőszolgálatba osztottak be. Az volt a feladatom, hogy átnézzem azokat a leveleket, amelyeket belga polgári lakosok az ellenséges fronton álló hozzátartozóikhoz intéztek, és amelyeket a hírszerző szolgálat elfogott. Egy napon különös dicséretet kaptam feljebbvalómtól, aki ekkor találkozott velem először személyesen, és ekkor tudta meg, hogy az a Schragmüller, akinek a neve anynvi titkos jelentésen szerepelt, nem katonatiszt, hanem nő. Egyúttal a parancsnok, Kefer kapitány, azt a kérdést intézte hozzám, hajlandó vagyok-e tovább is ebben a beosztásban működni, mert tudna számomra sokkal fontosabb feladatokat is a titkos szolgálatban. Nem is sejttetem, mi lehet ez az uj munkakör, fogalmam sem volt róla, hogy miféle felelősségteljes helyre kívánnak állítani. De mikor láttam a kapitány bizalmát, szó nélkül elfogadtam az uj beosztást. Eddigi foglalkozásom nem adott módot arra, hogy belásak a német hírszerzés szövevényeibe. A kémkedésről azelőtt nem sokat gondolkoztam, és bizony csak laikus fogalmaim voltak róla. Valami alárendelt foglalkozásnak tekintettem a kémkedést, iratok ellopását, erődítmények fényképezését és mindig azt hittem, hogy ezt kétségbeesett emberek rendszerint pénzért szokták végezni. Csak most, amikor az uj feladatkört rám bízták, tudtam meg, hogy a kémkedés a legfontosabb és legkomolyabb feladatok egyike, és hogy van olyan önfeláldozó szolgálat, mint azoké, akik kint állanak a frontokon. 1915 elejéig minden irányban kiképeztek erre a szolgálatra, és ekkor rám bízták a Nachrichtenbüro antwerpeni osztályának vezetését. Ezt az állásomat a háború végéig megtartottam.” FOLYTATJUK
