Magyar Hirnök, 1968. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-24 / 43. szám

12. OLDAL MAGYAR HÍRNÖK Thursday, October 24, 1968 "OPERABÁL 13” (FOLYTATÁS) A közvélemény apránként rakta össze a mozaikokat. És csakhamar mindenki meg volt győződve, hogy jóllehet Redl prá­gai lakásán csak a legutóbbi időkről szóló bizonyítékokat találtak, a magas rangú tiszt már régen elkötelezte magát a kü­lönböző idegen hatalmak, elsősorban a cá­ri Oroszország kémszolgálatára. Néhány évvel előbb, 1904-ben az egész Monarchiát heteken át izgalomban tartotta a Hekailo—Wienckowski—Acht per. Hekai­­lo hadbíró ezredes volt, a lembergi 43. had­osztály jogi előadója, Wienckowski őrnagy, a sztanyiszlavszki kiegészitőparancsnokság ve­zetője, Acht kapitány pedig a lembergi ka­tonai parancsnok segédtisztje. Mind a hár­mukat bűnösnek találták abban, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felvonulási ter­veit kiszolgáltatták az oroszoknak, de csak Hpkailot ítélték halálra, a másik kettő hosz­­szu börtönbüntetést kapott, megúszták kötél nélkül az ügyet. Ebben az Ítéletben nagy sze­repe volt Redlnek, aki akkor még csak szá­zados volt, és aki a kémbandát leleplezte, és tárgyalásukon a katonai szakértő szerepét töltötte be. Hogyan született meg ez az annak ide­jén nagy port felvert kémper? 1903-ban az osztrák-magyar hírszerző szol­gálat nagy fontosságú értesülést kapott az orosz hadsereg egyik varsói vezérkari tiszt­jétől, akit sikerült megvesztegetniük, és aki egyik legfőbb támasza volt a Monarchia oroszországi titkos szolgálatának. Ez az ügy­nök azt közölte, hogy az oroszoknak sikerült az osztrák-magyar hadsereg felvonulási ter­veit megszerezni. A hir valóságos pánikot keltett a vezérkarban. Redl, a hírszerző szol­gálat vezetője azonban nyugodt maradt. Ak­koriban azt hitték, hogy azért, mert ez a ke­mény és rátermett katona még ilyen körül­mények között sem veszti el a fejét. Halálos nyugalommal látott hozzá, hogy kézre kerít­se az árulót. És ez bámulatosan rövid idő alatt bravúros és titokzatos módon sikerült neki. Csak 1913 májusában derült rá fény, hogy Redl maga adta el a terveket az oro­szoknak, az orosz hírszolgálat pedig maga szolgáltatta három ügynökét Redl kezére, hogy ezzel is álcázza a legértékesebb és leg­fontosabb ügynök, Redl tevékenységét. Redl annak idején a nagy erővel megin­dított nyomozás ötödik-hatodik napján hir­telen elutazott, senki nem tudta, hogy hova. Amikor visszajött, felmutatott néhány leve­let, amelyeket Hekailo, Wienckowski és Acht az orosz hírszerző központhoz írtak. Redl fő­nökei sohasem tudták meg, hogy Redl hon­nan szerezte meg ezeket a leveleket. Szem­rebbenés nélkül elfogadták viszont elszá­molását, amelyben a levelek megszerzésé­nek húszezer koronát tüntetett fel. Nyilván­való, hogy a varsói orosz kémközpont bo­csátotta Redl rendelkezésére a bizonyítéko­kat. Az osztrák-magyar külügyminisztérium természetesen nem kémkedésről, hanem csak csalásról és sikkasztásról, közönséges bűn­cselekményekről tett emlitsét, amikor Bra­zíliától — ahová időközben szökött — He­­kailót kikérte. Enne kalapján a brazil ható­ságok le akarták tartóztatni Hekailo-Webert, de a zorosz útlevelet mutatott fel és az orosz konzulátus védelme alá helyezte magát. Né­hány nap múlva azonban Hekailo felhagyott azzal, hogy az ő neve Weber és ő orosz állam­polgár. Ebben nyilvánvalóan szerepet ját­szott, hogy a Riódé Janeiro-i orosz konzulá­tus — a hazulról, a cári kémszolgálat javas­latára kapott utasítás alapján — közölte He­­kailóval, hogy leveszi a kezét róla. Hekailónak az őt őrizetbe vevő és Euró­pába kísérő brazil katonatisztek többször megadták a lehetőséget rá, hogy öngyilkos legyen, de a volt hadbiróezredes nem élt sem a zárkájába csúsztatott pisztoly lehetőségé­vel, sem azt nem tette meg, hogy útközben a tengerbe vesse magát. Abban bízott, hogy minvel őt a braziloktól csak csalás és sikkasz­tás miatt kérték ki, kémkedésért nem ítélhe­ti kel, tehát viszonylag olcsón megússza a dolgot. Kihallgatása során, amelyen Redl szakér­tőként működött közre, ezért elég bőbeszé­dűnek mutatkozott. Nyugodtan elmondta, hogy mi mindent adott el az oroszoknak, igy többek között a lembergi helyőrség riadóz­­tatására vonatkozó utasítást is. Redl újra és újra vallatta Hekailót, hogy vallja be: a fel­vonulási tervet is kiszolgáltatta. Hekailo azonban magabiztosan válaszolta: — Ugyan, százados ur, hogyan juthattam volna én ehhez a felvonulási tervhez? Azt csakis a bécsi vezérkari irodából adhatta el valaki az oroszoknak . . . Hekailo megnevezte bűntársát is, Wienc­kowski őrnagyot, a sztanyiszlavszki kiegé­szítő vezetőjét. Az őrnagynál Redl egy ka­tonai ügyész társaságában maga tartotta a házkutatást. Ez eleinte teljesen eredmény­telenül járt. Redl azonban nem nyugodott bele, hogy nem találtak semmit. Csevegni kezdett az őrnagy tündéri hatéves kislá­nyával. Játszott vele egy kicsit, magához édesgette, dicsérte okosságát, talpraesett feleleteit. Aztán megkérdezte: — Ha ilyen okos vagy, azt is tudod, hogy a papa hova dugja el a leveleit? — Természetesen — nevetett a gyerek, az őrnagy dolgozószobájába szaladt, a hatal­mas íróasztal alá mászott és az asztal sarkára mutatott. Redl ilyen alattomos módszerrel, az őr­nagy gyermekének felhasználásával találta meg a gombot, amelyet csak meg kellett nyomni, és máris feltárult a hatalmas Író­asztalba süllyesztett titkos fiók, előkerültek a súlyosan terhelő iratok. És ekkor, miután az ügy leleplezésében hatalmas érdemeket szerzett, Redl maga­tartása teljesen megváltozott. Most már menteni akarta Wienckowskit és Achtot, és emiatt összeütközésbe is került Haberditz katonai ügyésszel, aki a vizsgálatot vezette. Mint később kiderült, Redl szemrehányáso­kat kapott a varsói orosz vezérkartól, hogy a leleplezésben túlságosan is messzire ment. Hekailo leleplezését nem bánták. (Annál is inkább, mert az egyik orosz tiszt, aki a cári kémszolgálat megbízásából a kapcsolatot tartotta Hekailóval, felvette ugyan a kial­kudott judáspénz teljes összegét azzal, hogy azt eljuttatja ügynökének, de az összeg felét megtartotta magának. Emiatt tartott Hekailótól, és éppen kapóra jött neki, hogy valakit fel kell áldozni.) A Wienckowskira és Achtra vonatkozó anyagokat azonban csak végszükség esetére bocsátották Redl rendelkezésére. És lám, Redl már az ügy elején bevetette ezeket a bizonyítékokat is, nem törődve azzal, hogy a cári hírszolgálat még sokáig tudta és akarta volna ezt a két ügynököt' használni. Redl, az oroszok kémje, félelmetes ellen­fele volt a kémeknek és hírszerzőknek. Va­lóságos legendák jártak a század elején cso­dálatos képességeiről. Kémek egész sorát leplezte le, juttatta a bitófára vagy tizenöt­­húsz évre börtönbe. Anélkül, hogy kétségbe vonnának kétségtelenül nagy szaktudását és tehetségét, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy nagyon sok kémet és ügynököt éppen a cári kémszolgálat játszott már ab­ban az időben is Redl kezére. Az elgondolás képlete rendkívül egysze­rű volt: Redl kiváló ügynök, aki nagysze­rűen hozzáfér mindenféle titkos anyaghoz, hiszen ő a hírszerző szolgálat egyik vezető­je. Ahhoz, hogy helyén maradjon, eredmé­nyeket kell felmutatnia, bizalmat kell kelte­nie. Erre a célra pedig érdemes feláldozni egy sor kevésbé értékes ügynököt, annál is inkább, mert Redl egy tucat ilyen ember munkáját egymaga pótolja. Mindenesetre ez az eljárás ismételten meg­mutatja, milyen gátlástalan, kegyetlen em­ber volt a kémkedés történetének talán leg­­hirhedtebb alakja. FOLYTATJUK

Next

/
Thumbnails
Contents