Magyar Hirnök, 1968. január-június (59. évfolyam, 4-26. szám)
1968-06-27 / 26. szám
12. OLDAL MAGYAR HÍRNÖK Thursday, June 27, 1968 BŰN ÉS BUNHŰDÉS PÉLDÁTLAN JUSTIZMORD FOLYTATÁS A tanácsos ur segélytkérően néz a fegyházigazgatóra, lassan hátrál és végül igy szól: — Ezt a kérdést természetesen nem a sajtó dönti el. A tárgyalás előtt az újságok azt írták, hogy maga gyilkos. A biróság igazságos ítéletet hozott. Az Ítéletet a szövetségi biróság felülvizsgálta és helybenhagyta. Az ítélet jogerős, bele kell nyugodnia. Ferbach most úgy állt ott, mintha rá akarná magát vetni a miniszteri tanácsosra. Eléje ugrik, és széttárja a karját: — De én nem tudok belenyugodni — kiabálja. —Ártatlan vagyok, teljességgel ártatlan! Nem érti, hogy mit jelent az, ha az embernek ártatlanul ebbe a ketrecben kell élnie? Mielőtt azonban Ferbach hozzáérhetne a bajor igazságügy minisztérium tanácsosához, két felügyelő megragadja és karját hátracsavarja, úgyhogy a fájdalomtól feljajdul, majd térdre bukik. A hat érdemdús férfiú rémülten hagyja el a munkatermet, mintha attól félnének, hogy fegyenclázadás törhet ki. Csupán az igazgató hivatali szobájában találják meg ismét a hangjukat — Hát ez szörnyű volt! Már attól tartottam, hogy a többiek is fellázadnak. A fegyházigazgató csak nehezen tudja elfojtani mosolyát. — Pedig semmi oka nem volt a félelemre. Az intézet személyzete fel van készülve az ilyen incidensekre. Fegyenclázadások csak filmeken vagy regényekben fordulnak elő, nálunk Straubingban soha. Efelől egészen nyugodtak lehetnek! A Keresztényszocialista Unió egyik ősz hajú képviselője csendesen közbeszól: — De hátha ez az ember tényleg ártatlan? Annak idején nem követtem pontról pontra a pert, de elképzelni is szörnyű, hogy egy ártatlan embernek kell egész életében itt sínylődnie . . . —Ezt már hallgatni sem tudom — fortyant fel a miniszteri tanácsos. — Hogy volna ártatlan? Ezt az embert szabályos biróság ítélte el. Az Ítélet nyilvános felülvizsgálati eljárásban helyben lett hagyva. Miért csinál magának ebből lelkiismeretfurdalást? Azok a bűnözők, akikből nem tudnak vallomást kicsikarni, az akasztófa alatt is tagadnak. Ez nem újság! Most egy férfi kapcsolódik a beszélgetésbe, aki az egész szemle alatt hallgatott: az intézet katolikus lelkésze. —Nem tudom, tanácsos ur, hogy ezt a végkövetkeztetést Ferbachra is alkalmazni lehet-e. Egy éve van már itt Straubingban, ezalatt tucatnyi beszélgetést folytattam vele. Egész lelkipásztori működésem alatt még sohasem tapasztaltam olyan makacsságot, mint amellyel ez az ember újra meg újra bizonygatja az ártatlanságát, úgyhogy a legkomolyabb kétségeim támadnak aziránt, vajon valóban bünös-e. Nem kér vigaszt és nem tanúsít megbánást. Még a vasárnapi istentiszteleten sem vesz részt, holott ezen az összes foglyok megjelennek, már csak a változatosság kedvéért is. Mintha csak arra várna, hogy végre megérkezzék az Ítéletet felfüggesztő határozat. Úgy gondolom, ez ad neki erőt ahhoz, hogy kibírja itt. Ha ad valamit a szavamra, úgy kérem tegyen meg mindent, hogy az Ítéletet még egyszer felülvizsgálják. Véleményem szerint ezzel nemcsak az igazságosságnak, hanem keresztény hitünknek is tartozunk. A lelkésznek ezek a szavai szemlátomást hatással vannak az igazságügyi bizottság tagjaira. Azt lehetne hinni, hogy ez után a látogatás után — amelynek az lenne a célja, hogy a büntetésvégrehajtás során előforduló viszszás állapotokat és igazságtalanságokat megszüntessék — síkra fognak szállni a Brühne— Ferbach-féle gyilkossági ügyben az ujraf el vételi eljárás elrendeléséért. De nem ez történik. Az Államügyészség akadályozza a védelem minden kísérletét az ügy újbóli felgöngyölítésére, amely arra volna hivatva, hogy végre megszüntesse a müncheni esküdtbiróság ítélete nyomán támadt kételyeket. Amikor már a szokásos fogások nem segítenek, a mentő tanuk megfenyegetésére és letartóztatására vetemednek. A módszerek ugyanazok, amelyeket a bajor igazságügyi és rendőri hatóságok a különös Brühne—Ferbachféle gyilkossági ügyben kezdettől fogva alkalmaztak. Hadd szóljunk az előzményekről. Doktor Otto Praun 64 éves orvos, aki a betegsegély ző keretében fejtette ki orvosi tevékenységét, a müncheni Lindwurm-strassén rendelt. Betegei kizárólag nyugdíjasok, munkások és kisebb üzletemberek voltak. Semmi sem mutatott arra, hogy orvosi tevékenységével jelentős összegeket keresett volna. Kollégái Praunt a szegények orvosának tekintették. A keveset jövedelmező orvosi praxis azonban mégis annyi pénzt hozott a konyhára, hogy Praun, aki naponta alig több mint tiz pácienssel foglalkozott, havi 800 márkáért egy asszisztensnőt, továbbá egy fiatal titkárt alkalmazhatott. A különös orvos körüli titokról csupán halála lebbentette fel a fátylat, ami nem kevésbé titokzatos volt, mint az élete. A 1960 husvétját követő kedden, áprlis 19- én, a müncheni rendelőben hiába várták Praunt. Délután az asszisztensnő, a negyvenhárom éves Renate Meyer felhívta a rendőrséget, mert attól tartott, hogy Praunt közlekedési baleset érte^ A legkülönbözőbb helyekre kapcsolták, mig végül a bűnügyi rendőrség jelentkezett. Kott felügyelő közölte vele, hogy dr. Praun nevű személlyel kapcsolatban közlekedési balesetet nem jelentettek. Amikor az asszisztensnő le akarta tenni a kagylót, Kott minden átmenet nélkül hirtelen megkérdezte: — Mondja csak, hogy jutott arra a gondolatra, hogy dr. Praun szerencsétlenül járhatott? Renate Meyer később, a gyilkossági perben erről a beszélgetésről a következőket vallotta: — Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy a rendőrség a doktor sorsáról többet tud, mint amennyit nekem elárult. A bűnügyi felügyelő igen különös kérdéseket tett fel nekem: tudom-e, hol töltötte dr.Praun a húsvéti ünnepeket; megbeszélt-e valakivel találkozót; meg hogy én ismerem-e közelebbről a doktor baráti körét? Az volt az érzésem, hogy ki akar kérdezni a doktor magánélete felől. Ez még nyugtalanabbá tett. így hát Renate Meyer semmit sem tudott meg főnöke sorsáról. Rossz előérzetektől gyötörve késő este felkereste müncheni lakásán Hans-Joachim Vogelt, az orvosi rendelő titkárát és rávette, hogy vigye el Volkswagenjén a Starnbergi-tó mellett fekvő Pöckingbe, ahol Praun lakott. Este 11 óra felé érkeztek meg. Renate Meyer csodálkozva látta, hogy főnöke, a kis jövedelmű betegsegélyző-orvos milyen pazar helyen lakik: egy milliomoshoz illő villában, az úgynevezett Miniszterdombon. A földszinti ablakok erősen ki voltak világítva. Úgy látszott, hogy az asszisztensnő aggodalmai alaptalanok. Renate Meyer bosszúsan méltatlankodott: — Hát ez igazán furcsa eljárás a doktor részéről. Otthon van és nem jelentkezik. Hiszen többször is hívtam telefonon. Jöjjön, menjünk haza. Ki tudja, ki van nála látogatóban! Vogel titkár azonban — sohasem delhiit ki, mi okból — nem tett eleget a felhívásnak. Leállította a motort, a sötétben a villához osont és átmászott a kerítésen. Renate Meyer, aki a Volkswagenben maradt, látta, amint áthaladt a'kivilágított teraszon, kinyitotta az ajtót és eltűnt a házban. Alig két perccel később már ott is volt a kocsinál, és igy szólt az ijedt asszisztensnőhöz: — Odabent valami szörnyű dolog történt. A doktort s házvezetőnőjét agyonlőtték. Ki kell hívnunk a rendőrséget! Két évvel később, amikor a müncheni esküdtbiróság előtt kellett részletes vallomást tennie erről a szörnyű felfedezésről, Ferbach vádlott védője a következő kérdéseket intézte hozzá: “Ön csak két percig tartózkodott a villában, Vogel ur. Hogyan állapíthatta meg ez alatt a rövid idő alatt, hogy két halott van a házban? A rendőrség későbbi megállapítása szerint Elfriede Kloo házvezetőnő hullája a pincében feküdt. Járt ön a pincében is?” FOLYTATJUK
