Magyar Hirnök, 1967. július-december (58. évfolyam, 27-52. szám)

1967-08-24 / 34. szám

INDIAI FOGAMZÁSTGATLÚ TERV - A SZENT TEHENEK SZAMARA

Thursday, August 24, 1967

NEW DELHI, India — Az indiai kormány állatorvosi és földmiVelésügyi szakértői, most fejezték be kisérletüket arravonatkozóan, hogy miképpen lehetne fogamzástgátló programot életbe léptetni — az indiai szent tehenek számára.

A kísérlet lényege az, hogy az állatorvos képes egy olyan gumiból készült, tömör, azonban nem kemény gyűrűvel ellátni a tehenet, amely még párzás esetében is megakadályozza a fogamzást.

Ezt a gyűrűt csak állatorvos képes eltávolítani. Öt indiai állam — Madras, Andhra, Mysore, Uttar és Maharashra — már bejelentette, hogy hajlandó megpróbálkozni a szent tehenek számára készült fogamzástgátló gumigyűrű alkalmazásával.

A központi kormány állatorvosai ingyen helyezik el a gyűrűt, sőt, a farmernek, aki ezt megengedi, 20 rúpia (2.65 dollár) ajándékot adnak, minden egyes, fogamzástgátló gyűrűvel ellátott tehén után.

Erre a különös kísérletre azért került sor, mert az indiai kormány egyre erősebb nyomással akarják kényszeríteni a vallási szervezeteket arra, hogy országosan, egységes rendelettel tiltsa el a szent tehenek megölését. Indiában azonban jelenleg mintegy 200 milliónyi szarvasmarha él és ez több, mint

egynegyedrésze az egész világ szarvasmarha-állományának.

Az indiai kormány tehát inkább megpróbálja megakadályozni a szarvasmarha-állomány szaporodását, mintsem, hogy ilyen országos rendeletet hozzon, amely sok ellenkezést válthatna ki.

Az indiai mezőgazdasági szakemberek azonban reménytelennek tartják a kísérletet. Az indiai paraszt inkább lemond a 20 hupiáról, abban a reményben, hogy a születő borjú esetleg nem tehén, hanem ökör lesz.

Egy jólfejlett fiatal ökröt bármelyik indiai bazárban könnyen el lehet adni 200- 250 rúpiáért. India 500,000 falujában pedig az ökröket fogják az eke elé, szántáskon

Az indiai parasztnak semmibe sem kerül a tehén eltartása, mert egyszerűen szabadjára engedi a teheneket, amelyek nyugodtan beballagnak a városokba és a szent teheneket a vallásos lakosság egyáltalában nem bántja, sőt eteti azokat.

Amerika szaporodik

WASHINGTON — A “Census Bureau” legutóbbi jelentése közölte: Amerika lakosságának növekedése az elmúlt évben körülbelül 1 százalék volt. Most julius elsején Amerika lélekszáma 199,117,000 volt.

MIRE IÓ A KOPORSÓ

Irta: ÜSZTÖK ISTVÁN

Jakab Pál Bekölcén cserepedett fel. Katona idejét Egerben töltötte ki a géppuskásoknál.

Amikor leszerelt, feleségül vette a Monosbéli Béta Máriát. Jakab Pálnak tele volt a szive vággyal Amerika után. Sokat törte a fejét, hogy miként vándorolhatna ki, mert abban az időben már fújtak az első világháború előszelei és nem volt olyan könnyű egy katonaviselt fiatalembernek kiszökni.

A csendőrök a faluban nagyon jól ismerték Jakab Pált. Bekölcéről feleségével együtt 1913-ban elköltözött Szepes megyébe. Krompakra, abban a reményben, hogy onnan könnyebb lesz Amerikába kijutni. Ott nem ismerték annyira, mint szülőfalujában.

Krompakon vasgyárban dolgozott egy darabig, de az óhazai helyzet sehogy se volt kedvére való. Egyik nap levelet kapott a baj társától, akivel együtt katonáskodott és együtt is szerelt le. Azt irta neki a bajtársa, hogy ő már a vörös szinü katonai behivót megkapta, amit nemsokára Jakab Pál is várhat.

Több se kellett neki. Aznap levelet irt Ruttkára. Tudatta a bakter sógorát indulása felől. Összecsomagolta motyóját, elbúcsúzott fiatal feleségétől és kora hajnalban útnak indult. Ruttkán a határszéli vasútállomáson azonban nagy volt az ijedelme, ahogy két szuronyos kakastollas csendőrt is meglátott leszállni a vonatról.

Kis batyujával a hátán, Jakab Pál a vasútállomásról kiérve, gyorsan visszafordult. A két csendőr vagy 50 lépésnyiről követte. Egyenesen eléjük állt, amikor utol érték. Nyugodt hangon kérdezte, hogy belső izgatottságát a csendőrök előtt palástolja:

— Ugyan kedves csendőr urak, — mondják meg nekem, hogy ebben az idegen városban hol kaphatnék éjjeli szállást?

— A szomszéd utcában van a vasútállomás mögött a Tátra vendéglő, ott talán kap éjjeli szállást — válaszoltak a csendőrök.

Jakab Pálnak megcsillant a szeme a szokatlan barátságos utbaigazitástól, de azért félszemmel figyelte a csendőrök minden mozdulatát és magabiztosan hálálkodott:

— Köszönöm, köszönöm, a szives felvilágosítást a csendőr uraknak. Aztán sarkon fordult és indult a Tátra vendéglőt keresni.

Útközben azonban jobban végig gondolta a dolgot. Ha éjjeli szállást kér a vendéglőstől, reggelig a csendőrök megvárják és akkor vége az amerikai kivándorlásnak. Pedig a galíciai határ attól a várostól már nem volt messze.

Óvatosan körültekintett. Látta, hogy a két csendőr csak követi. Mint a rosszlelkiismeret, úgy követték, hogy vájjon betér-e a Tátra vendéglőbe éjjeli szállásra. Útja a vasútállomás harmadosztályú várótermén vezetett át a szomszéd utca felé. Alig tette bé maga után a nyikorgós ajtót, az egyik sötét sarokból egy idegen férfi megszólította:

— Maga Jakab Pál Krompakról?

Mint akinek a lábai a földbe gyökereznek, úgy megmeredt Jakab Pál az ismeretlen hangtól. Ki lehet ez az alak, töprengett magában. Végre kibökte:

— Én volnék.

Az ördögbe is, már mióta várom ebben a koszos váróteremben. Én vagyok az ügynök Galíciából, én fogom átszöktetni a határon. Az öreg vasúti bakter a maga sógora üzent értem, hogy segítsek magának. Egyelőre csak 150 forintot kérek magától, majd Lembergben adja ide a másik 150-et, — hadarta az ismeretlen ügynök. Sok idő nem volt gondolkodni a sötét váróteremben, mert már kintről hallani lehetett a közeledő csendőrök egyenletes, kimért lépéseit.

Az ügynök Jakab Pált gyorsan kituszkolta az oldalkijáraton, mikorra a két csendőr belépett. Éjjel 11 óra felé járt az idő. A váróterem mellett volt egy sürü kender tábla. Az ügynök Jakab Pált magával vonszolta, mert hátranézve látta, hogy a csendőrök a váróteremben lámpással keresték.

A sötétség la,ple alatt a magas sürü kender között zajtalanul átvergődtek a szomszéd utcáig, ott egy elhagyott düledező téglagyár falai között húzódtak meg és vártak. A csendőrök elveszítették őket szem elől.

Egy órai várakozás után előbujtak rejtekhelyükről és átosontak a vasúti töltésen, amely eltakarta őket. Az ügynök bevezette Jakab Pált a közeli vasúti hid alá, ahol egy rozoga bricska állt, előtte fél istrángra eresztett sovány pej szőrű lovacska befogva.

Jakab Pálnak intett az ügynök, hogy a bricskára másszon fel, mig ő a lovat eligazítja. Jakab Pál megdöbbent, ahogy a megviselt tákolmányra felkapaszkodott. Egy nagyméretű szürke koporsó hevert a szekér derékban. Az ügynök gyorsan felnyitotta a koporsó fedelét és parancsoló hangon szólt neki:

— Gyorsan feküdjön csak ebbe a koporsóba és meg ne mukkanjon, amig én nem szólok! Sietnünk kell, hogy virradatra átérjünk Galíciába, mert a csendőrök a nyomunkban lesznek máskülönbem . . .

Jakab Pál egy kicsit remegve elnyujtózkodott a hosszú fakoporsóban. Az ügynök lezárta a fedelét azonnal. Levegőt kapott, — úgy látszik ez a koporsó ilyen célra készült, — merengett magában Jakab Pál, a lezárt koporsóban.

Az álom olyan erősen elfogta, hogy alig tudott magán uralkodni. Nem mert elaludni. Körülbelül két órai kocogás után durva hangok megállították a bricskát. Nyilván a határőrök voltak, mert Jakab Pál hallotta, hogy lépések közelednek a bricskához és a koporsó körül kezdtek kutaszkodni. A hidegrázás környékezte, amikor kintről ezeket hallotta:

— Parancs szerint át kell kutatnom a bricskát, — szólt egy durva hang.

Jakab Pál éppen a tizenötödik üdvözlégyet mormolta és a kereszteket hányta magára a lezárt koporsóban, amikor érezte a koporsó falán át, hogy az őrök ott kotorásztak mellette a széna között. Már minden reményt feladott, mert az egyik őr harsány hangon igy szólt:

— Mi van a koporsóban?

— Mi volna az ég szerelmére! — felelt az ügynök nyugodtan.

—■ De én pállott kapca szagot érzek kiáradni ebből a lezárt koporsóból, — jegyezte meg a gyanakvó őr.

— Minden koporsónak ilyen szaga van, — nem más ez kérem, mint koporsó szag, — vágott vissza a helyzettel ismerős ügynök ...

— Rendben van! Mehet! — kiáltott az őr, néhány perc múlva.

Nagyot rándulva elindultak újra. Azután gondolta át Jakab fái, hogy micsoda szerencséje volt, hogy az őrök nem hallották meg gyomrának a hangos korgását.

Végre néhány órai döcögés után megálltak. Az ügynök felnyitotta a koporsó fedelét és nevetve mondotta:

— Itt már biztonságban vagyunk, a csendőrök ide már nem tudnak bennünket követni. Jakab Pál megkönnyebbülve mászott ki koporsó-börtönéből. Elzsibbadt tagjait alig bírta mozdítani. Egy kocsma féle helyiségbe vezette be az ügynök, ahol megebédeltek és valami sligovica italt ittak.

Jakab Pál azután kifizette a másik 150 forintot az ügynöknek, aki ellátta Lemberg-Hamburg felé vonatjeggyel és utravaló tanácsokkal.

Egy hónap múlva New Yorkban kikötött a hajó

vele.

Jakam Pál ma is, ha temetést lát, keresztet vett magára és eszébe jut, hogy mire jó a koporsó . . .

Mississippi áliami létének 150 éves évfordulójára ezt a bélyeget adja ki a póstaügyi minisztérium.

KATONA ISTVÁN:

VÁLTÓTÁRSAK

Legkorábban mindig Janó bácsi, az öreg, reszkető fejű öltözőőr érkezik. Negyed hat körül nyitja az ajtót; ám, mielőtt belépne, pipájából gon-' dósán kiveri a parazsat. Szabály, az szabály, ez ellen nincsen apelláta! . . . Kimért, akkurátus mozdulatokkal átöltözik, majd élsz dolga, hogy végigjárja a szekrények közötti szűk járatokat. Összeszedi az előző napról itt felejtett szemetet és szidja rendetlen váltótársát.

Ezen a reggelen is, alighogy végzett szokásos teendőivel, már érkeztek az első emberek. Szótlanul zörögtek a lakattal, gondolatban még éjszakai álmukat folytatták. Néhány perccel fél hat után befutottak a -‘hangoskodók”. A hirtelen támadt zsibongás szétterült a szekrények között, ráülepedett a munkásruhák olajszagára.

Janó bácsi a többieket figyelte, szigorú tekintetét nem kerülte el egyetlen földrehullott villamosjegy, elhasznált mozijegy vagy más egyéb papírdarab sem. Kényes volt a tisztaságra, szinte “vasfegyelmet” tartott, amiért mindenki megmosolyogta. -Kicsit háklis az öreg, de nem baj. A korral jár.” Jobban szerették, ha Pongrácz ur van bent. Ő legalább nem macerái senkit. Bejön, -leveszi kabátját, kiül az ajtó melletti székre és olvasni kezdi az újságot. Kissé még büszke arisztokrata származására, habár a háború előtt sem dicsekedhetett valami fényes vagyonnal. Inkább a rokonok tartották el, már akkor is. Janó bácsit sohasem szívlelte, lenézte “paraszti“- származása miatt.

— Hogy-hogy ma is bent van, Janó bácsi? — kérdezte Poller szaki, az egyik műszerész.

— Pongrácz megkért, jöjjek be ma is. Valami dolga van — mondta és tovább csoszogott.

Ekkor lépett be Pongrácz ur.

— Jó reggelt, emberek!

Janó bácsi a szekrényektől nem láthatott az ajtóhoz. Ismerős volt a hang, de . . . “Biztos megint szórakoznak és Pongráczot utánozzák.”

Poller szakinak elnyilt a tekintete.

— Hát maga? Janó bácsi azt mondta, csak holnap jön be délelőtt.

— Á, tévedett az öreg — legyintett Pongrácz ur fölényesen. — Holnapra van megbeszélve.

— Jó reggelt, Pongrácz — szólalt meg váratlanul az öreg. — Maga minek jött be? Nem mén a rokonokhoz?

Pongrácz ur meglepetten nézett Janó bácsira.

— Rosszul emlékszik az öreg. Nem máról volt szó.

— Ne vicceljen mán- — Csak nem ment el az eszem még? Meg volt az beszélve rendesen, hogy máma én jövök be délelőtt, maga pedig délután. Na, menjen szépen haza és aluggyon tovább.

— Nem oda Buda! — Pongrácznak szokása volt néha egy-egy közmondás erejéig, leereszkedni Janó bácsihoz, de az öregen nem lehetett kifogni. — Miért menjek én haza? Ejnye, ejnye, látja, hiába kelt fel ilyen korán.

— Ne csináljon bolondot belőlem, hallja-e-? Mit gondol, viccből keltem én fel? Emlékszem, én nagyon jól, hogy mit beszéltünk meg.

— Ne kiabáljon, öreg- Értse meg, hogy rosszul emlékszik. Figyeljen ide- Azt mondottam, hogy pénteken érkezik az unokabátyám Kanadából és kimegyek elé a repülőtérre. Akkor kell magának délelőtt bejönni ...

—- Mit képzel? Mongya! — hajtogatta a magáért Janó bácsi. Mára volt az megbeszélve és punktum! nincs itt vitatkoznia való. Maga most szépen hazamegy és délután bejön.

De Pongrácz ur sem tágított, s hangján már érződött az idegesség. Amikor a vita még jobban erzsődött. Horváth szaki, a műszerészmühely esztergályosa közbeszólt:

—'Igaza van Janó bácsinak. Emlékszem rá, amikor megbeszélték.

—Na látja! Ő is emlékszik rá.

Pongrácz csalódottan hangot váltott.

— Mi az? Összefognak ellenem? . . . Bizony, bizony, nincs becsület ezen a világon.

Széles mozdulattal felvette megkopott kabátját, a sálat a nyaka köré tekerte s szó nélkül kisietett az öltözőből.

—A fene egye meg a buta fajzattyát — morogta Janó bácsi.

Egész délelőtt alig nyitnak rá ajtót. Nem is bánja. Nem kiváncsi az emberekre. Azt sem tudja, hol a műszerészműhely. Az öltöző a birodalma. Nincs szükség itt napközben senkire. “Csak összetapodnák a tisztára söpört követ s engem se hagynak dolgozni.” Az öreg majd mindennap íesurolta a padokat, s ha kérdezték tőle, hogy miért, csak azt válaszolta: -‘Úgy szép az, ha tiszta és rendes. Meg hát, hamarabb elmegy igy az idő is.” Időnként kiült az ajtó elé pipázni s arra gondolt, hogy még a zuhanyozót is fel kell locsolni.

Pongráczra már nem is emlékezett; megnyugtatta az elvégzett takarítás. Ma kivételesen hamarabb elkészült. Délben már tétlenül üldögélt, s a pipafüstöt nézegette.

Fél kettőkor szállingózni kezdtek a délutánosok, két óra körül a délelőtti műszak emberei, s hirtelen újra megtelt az öltöző lármával, nevetéssel, heccelődésekkel.

Janó bácsi szigorú tekintete most a frissen súrolt padokra vigyázott.

— -Na, szálljon csak le a pádról — állt meg a serényen törülköző Horváth előtt.

— Tiszta a lábam, most töröltem meg. Még csak nem is vizes.

— Az engem nem érdekel. Tessék leszállni! A pad arra való, hogy üljünk rajta.

— Értse meg, hogy tiszta a lábam!

— Nem érdekel. Azonnal szálljon le!

—Csak szidja, Janó bácsi szólt közbe Poller és nevetett. — Megérdemli.

— Nohát, szálljon le, aszondom.

— De az Isten áldja meg magát, tiszta lábbal álljak a piszkos földre?

— Nem bánom én, hogy mit csinál . . . Nem azér súrolom mindennap a padokat, hogy maguk összetapoggyák. Mások meg üljenek le rá a tiszta ruhájukkal?

— Jó van na, az Istenit magának! Mi a fenének súrolja örökké ezeket a padokat? . . . Kár, hogy reggel szóltam az érdekében. Pongrácz legalább békén hágyja az embert. Maga is j óbban tenné, ha nem idegesítene örökké másokat. És különben is, vegye tudomásul, j hogy maga emlékezett rosszul. S most ez a hála, amiért segítettem magának?

Janó bácsi szó nélkül megfordult, kiment az aptp elé, leült a székére, remegő kézzel pipára gyújtott s; azontúl nem nézett fel. Az emberek csodálkoztak. Akkor előszér hallották magában • beszélni az öreget s az is szokatlan volt, hogy nem fogadta kö- ' szönésüket. j :. . v.

“így még velem nem beszélt senki . . . Még högy Pongrácz soha nem szól a padokért. Hát akkor én mért csinálom az egészet? Senki se törődik azzal, amit éncsináloík? Öregszem talán? . . . Rossz az emlékezetem? Ezt mondta Pongrácz is . . . Na de né azért súrolom fel a pá-'1 dókat, hogy nekik legyen hová leülni. S hogy a nadrágjuk ne legyék piszkos. Szegény asszonyom is, hogy szerette mindig a rendet. Hiába no, csináljuk a rendet, csináljuk."' aztán mégsincsen senki, aki észrevenné. Inkább megszidják az embert. Nem kell né--’ kém dicséret, de igy ne be-c' széljenek vélem . . . Vájjon^1 megjött-e Pongrácz rokona? Vagy ki se ment eléje a repülőtérre? ... Megvárom, addig nem megyek haza. Mindegy, hogy egyedül hol'-' szívom el a pipámat, teljesen mindegy . . .”

Öt óra lehetett, amikor, ^ Pongrácz beállított,. Fáradtan lépkedett, szótlanul vetkőzötjt. ; Zsebéből előhúzott egy pa-. pirt. lassú mozdulatokkal öszszetépte és a szemétkosárba dobta.

— Elmehet haza, Janó bácsi.

Az öreg nem reagált a le-,mondó, fáradt hangra.

— Na, megjött a rokona?

— Nem.

—Hogy-hogy? De hiszen azt táviratozta ...

—i Ugyan! — vágott közbe ingerülten Pongrácz ur. — Az még nem volt biztos ...

A repülőtérről egyenesen hazamentem, otthon egy másik távirat várt . . . Nem jön, meggondolta magát . . . Igaz, minek is jönne? Mit számit . a gazdag üzletembernek egy szegény, magányos pesti rokon? Semmit, ugyebár?

“Szegény ember!” Janó bácsi már éppen mondani akarta, amikor Horváth jutott az eszébe.

— Mondja, mér nem szól az embereknek, hogy ne álljanak fel mindig a padra?

Ne mázért sikálom én azt!

— Maga súrolja le mindig a padokat? Mindenre gondoltam, csak erre nem. Nahát!

Az öreg mór felöltözött. A mondat végénél odabiccentett Pongrácznak, s megbántottan fcisietett a folyosón át a lépcszházba.

(Budapest)

“Pan” a legújabb kártyajáték, mely meg van engedve Las Vegas, Nev.-ban. Ingujjban a kaszinó bankárja.

7. OLDAL

M AGY AB HÍRNÖK