Magyar Hirnök, 1967. július-december (58. évfolyam, 27-52. szám)

1967-07-27 / 30. szám

6. OLDAL

MAGYAR HÍRNÖK

Thursday, July 27, 1967

Hippie mulatozásnál rendőrkézre került két virághirü táncművész, Nureyev (jobboldalt) és Margót Fontayn. A baloldalt látható jókedvű gentleman nevét csak a táncospár tudná megmondani.

MINI-HÄBORU PARISBAN

PÁRIS — Coco Chanel, a hires párisi szabónő háborút inditott a miniszoknya és miniruha ellen. Kijelentette, hogy a miniszoknya megteremtői “kétes férfiasságu” divattervezők, akik — mivel a női nem ellenségei —, bosszút akarnak állni a nőkön és nevetségessé akarják tenni őket. Chanel kijelentését persze erélyes ellentámadás követte. A tavaszi divatbemutatók arra vallanak, hogy Madame Chanel egyelőre alulmaradt.

Ismerkedjünk meg Coco Chanel hires hét tételével, azután fő ellenfele, Jacques Esterei hét ellentételével.

Coco Chanel:

1. — A félcombig érő szoknya hátrányosan hat a nő küllemére. A ruhát úgy kell megválasztani, hogy javitson megjelenésünkön.

2. — A divat ne szülessen az utcán.

3. — A bakfisokat kezdjük utánozni.

4 — A nők öltözködése egyre inkább a férfiakét utánozza.

5. — A miniszoknya megsemisiti a szerelmet.

6. — Akik nem szeretik a nőket, azok ne foglalkozzanak velük, mert csak nevetségessé akarják tenni őket.

7. — A divatból farsang lett, szerpentinnel és könfettival. Mit csinálunk a konfettival, ha elmúlt a farsang? A papírkosárba dobjuk. Ez a sors vár a miniszoknyára is.

Jarques Esterei:

1. — Csak a kofa kínálja igy a primőrt: “Vegyen salátát, egészséges lesz tőle!” Ha egy nő nem szép, akkor nem is lesz szép, akár miniszoknyát visel, akár nem,

2. — Minden az utcán születik: a zene, a szobrászat, a festészet. Chanel asszony éppen akkor aratott sikert, amikor hires kosztümje megjelent az utcán. Manapság már csak a divatszalonokban látni! Chanel aszszony veszített.

3. — Valamikor a lányok utánozták a mamákat, most a mamák akarnak a lányaikhoz hasonlítani. Csakugyan szemrehányást érdemelnek a 40 éves asszonyok, amiért húszévesek akarnak lenni?

4. — A férfiak pedig egyre hasonlóbban öltözködnek a nőkhöz ... Mi rossz van ebben?

5. — A szerelem nem a combok kérdése. Minden az agyban játszódik le. Kis fantáziával le lehet vetkőztetni a földig érő ruhába öltözött nőt is.

6. — Családapa vagyok, szeretem a nőket.

7. — Persze, hogy farsang lett a divatból. De éppen ez a jó! Cocteau azt mondja: “A divat megható., mert fiatalon hal meg.” Remélem, hogy a miniszoknya rövidesen meghal és jön a helyébe valami uj. Éppen ez a jó!

BERTALAN TIVADAR:

Ha nem velem történik, nem hiszem el

Csaknem három emelet magasságra fuvódik fel automatikusan ez a l'égfék, amely űrhajóknak a földre leszállását fogja megkönnyíteni. Ballute a neve, Goodyear készítette.

MATUZSÁLEMEK SEREGSZEMLÉJE

BROOKLYN, N.Y. — John. J. O’Regan Staten islandi gyártulajdonos 1966 március 18-án üzleti és szórakozási vakációra Írországba repült, oda-vissza szóló jeggyel. Az odautazás simán, zavaró, izgató eseményektől mentes volt, de nem úgy a hazarepülés, ez nagyonis izgalmas volt, Ugyanis a pulex irritans nevű mérges légy az Irish International Airlines valamennyi utasa közül éppen őt. választota ki csipkedésre. Elviselhetetlenül viszketett a. szakadatlan csipkedésektől és szúrásoktól az arca, sőt még a ruhája alatt eltakart testének sok része. Ez kétségtelenül az Irish Airlines hibájából történt, máskülönben a kis szárnyas potyautas, nem furakodhatott volna be a repülőgépbe. Mr. O’Regan bei is perelte a repülőtársaságot

200,000 dollár kártérítésre.

A brooklyni állami törvényszéken benyújtott kereset szerint a pulex irritans támadásának súlyos következményei voltak, a kellemetlen viszketésen kívül is. Az örökös csipkedés miatt ő örökösen vakarta magát és ez idegesítette a repülőgép többi utasait, később pedig, New Yorkba visszaérkezése után idegesítette barátait és üzletfeleit is, Úgy hogy ő valósággal a társadalom kivetettje, valósággal pária lett. Orvosi költségei is voltak, tiz nap alatt negyvenszer kellett egy speciális szappannal fürdenie.

Mit szólt ehhez a keresethez Thomas Kennedy, az Irish Airlines hallgatag szószólója? Azt mondta: “Semmit.”

Kár szépíteni a dolgot, orra estem. Az előző pillanatban még elég tűrhető biztonsággal lépegettem, aztán egyszerre csak, mintha szándékosan spárgát akartam volna csinálni, csúszni kezdett mindkét lábam .egyik előre, másik hátra. Bár hagytam volna, hadd csússzanak, ám az egyiket visszarántottam, erre végképp elvesztettem az egyensúlyomat, végigvágódtam a jeges utón. Még fektémben ösztönösen körülnéztem, hogy önkinzó gyönyörűséggel hadd lássam a vigyorgó arcokat, akik végignézték talaj formámat, majd fürge mozdulatot tettem talpra állásom érdekében hogy ne legyen tartós az örömük, amikor is éles fájdalmat éreztem, olyannyira, hogy némi kínkeserves elmélkedés után egyszerűen visszaestem. Újra körülnéztem: nem volt

senki a láthatóron.

Valami baj történt az egyik kezemmel. Egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy i támasztékul szolgáljon. Valahogy azért mégis feltápászkodtam és ekkor sejtésem bizonyossá vált; eltörött a jobb kezem. Szánalmasan, élettelenül lógott és én csak bámultam, mint valami idegen tárgyat. Alányultam a másik kezemmel, felemeltem, pólyát formáztam köréje a tenyeremmel, és szép óvatosan elvittem az ambulanciára. Az orvos átvette, a térdén nyugtatta és biztatón, barátságosan mosolygott, mig felvette az adataimat.

— Na, lássuk csak mondta aztán és kegyetlenül megnyomorgatta, megropogtatta szegény, kövéredő csuklómat, amivel félreérthetetlenül a tudomásomra hozta, hogy ez igazán nem nagy dolog legalábbis neki egyáltalán nem fáj. — Hát egy kis törésecske — nyugtázta a nyomkodás eredményét — és úgy tűnik, mind a két csontocska eltörött. — Azzal elegáns, gyakorlott mozdulattal elejtette a kezemet. Hősies magatartásom bizonysága: ekkor nyögtem először.

Adott egy papirt, azzal el kellett mennem röntgenre. Volt valami megnyugtató abban, hogy itt szép számmal összegyűltünk. Mindenki dédelgette a jnaga törését, mint valami szeretnivaló babát, és általában könnyed, szinte vidám hangulat uralkodott.

— Maga is elesett ? — kérdezte valaki.

— El én — mondtam, és tüdőm biztosan, semmi szégyenkezés nem volt a hangomban.

— Annyi kéz-lábtörés van, hogy hajaj!

— Látom, vagyunk egypáran.

— Hát ilyenkor, bizony.

Nem vagyok beszédes, de

szó szót követett, majd hamarosan teljesen észrevétlenül átalakult a téma, mások is közbe-közbeszóltak, mint egy családhoz tartozók, és egy röpke órácska alatt megváltottuk a világot. Mindnyájunknak törése volt, ennélfogva mindenben teljes nézetazonosság uralkodott.

Végre szólítottak. A fejemet valahová a térdem közé kellett szorítanom, mert másképp nem sikerült karomat a megfelelő helyzetben a gép alá illeszteni, egyébként semmi különös nem történt. Némi újabb folyosóbeli várakozás után ép kezemben volt a felvétel. A világosság felé tartottam, vizsgálgattam, aztán vittem az orvoshoz; ránézett, hümmögött és ugyanúgy mosolygott, mint nem sokkal előbb.

— Hát igen, bizony, mind

a két csont, bizony, bizony, itt a csukló fölött. Adja csak ide ji kezét. .........

Kétszer is visszahúztam,

mielőtt odaadtam. Végül elkapta és ránfott rajta egyet.

Ekkor nyögtem másodszor. (Ezután még hosszú hetekig nagyon sok lyögés következett, de azokat már nem számoltam.)

— így ni — vigasztalt —, most mehet szépen a gipszelőbe.

Mentem tehát a gipszelőbe. Pillanatok alatt olyan lettem, mint egy kőműves, aki nem túlságosan kéiyes az öltözetére, de végre nem fityegett a kezem gázdatlanul, vasmarokkal fogta a gipszburok. Innen újra vissza kelett mennem a doktor írhoz. Megkaptam a szükséges utasításokat és hazamentem.

A gipszburok egyre szorosabb lett. A kezem szépen dagadt, a dagacás nem talált utat a terjeszkedésre, igy hát egyszerűen felpuffasztotta az ujjaimat, már-már attól féltem, kilövi a lörmeimet. Ráadásul kegyethnül nehéz volt az egész csonag, veszettül fájt, lüktetett és mindenhol útban volt, thogy ilyenkor szokásos. Két hét múlva bő lett a burok, le nem a gipsz tágult, a karon fogyott ki belőle, szinte ufy éreztem, ki tudnám huzni a kezemet.

A szükségts kontrollvizsgálatok után, az orra eséstől számított cselély öt hét múlva végre elérkezett az idő, amikor megszabadulhattam a már régen fölöslegesnek érzett terhemtől. Miután a gipszelőben szétvágták utálatos és időközben teljesen kosszá vált bilincsemet, boldogan mutattam a doktor urnák újra szabaddá és láthatóvá vált, szánalmasan elvékonyodott, teljesen elg^engült, szegény karomat.

— Na, lássuk csak — mondta éppen úgy, mint öt héttel azelőtt.

— Tessék. Nekem úgy tűnik, mintha nem is az enyém volna.

— Gyönyörű. Nagyon szép. Mozgassa csak az ujjait.

— Mozognak — mondtam örvendezve és elámultam, hogy nekem nem is jutott szembe, hogy kipróbáljam, amikor mindenem, a munkám, az életem függ ujjaim könnyed mozgásán.

— Na, jól van. Fürdesse jó forró vízben, amilyent csak kibír, és masszírozza szorgalmasan, igy ni. — Megmutatta, aztán rápaskolt beteg kezemre és elbocsátott.

Hazafelé egész utón az ujjaimat próbálgattam és vakargattam a gipszdarabkákat, ami egyáltalán nem volt egyszerű művelet, mert minden szőrszálam a bőrömből tépődött ki, inkább mint a dogan nyúltam a kapunk kilincse felé, hogy végre megmutathatom a családomnak, ime, újra van kezem, kicsit fürdetem, kicsit masszírozom és lassacskán már dolgozni is tudok vele, de a kilincset már nem tudtam megmarkolni, kicsúsztak alólam x a lábaim, belenyúltam a levegőbe és szépen orra estem, pontosan úgy, mint öt héttel ezelőtt. Ám a dolgok nem ismétlik magukat, erre még ott a földön, azaz a járdát boritó jégen hasalva rájöttem, ugyanis ezúttal a bal kezem törött el. Estemben alám nyiklott és kész. Tekintve, hogy immár szakértőnek számítottam e téren, teljes bizonyossággal tudtam: a csukló fölött van a törés.

Nem jelentkeztem a családomnál. Azon nyomban mentem vissza a doktor úrhoz. Óvatosan, végtelen nagy bűntudattal és nem csekélyebb alázattal kértem bebocsáttatást.

A doktor ur rám meredt.

— Mi van?] — kérdezte.

Vékony, gyenge, kideresedett kezemmel nyújtottam a törött karomat.

—- Kérem, tegye vissza a gipszet.

— Annyira megszerette ?

— Nagyon kérem . . .

— Mit beszél? Mondtam, mit csináljon. Fürdesse és masszírozza.

— Nem arra, kérem alázattal, ez a másik kezem. Erre tessenek visszatenni.

Az orvos felemelkedett székéről, az asszisztensnő abbahagyta a papírok rendezgetését és mindketten csak bámultam rám, olyan arckifejezéssel, mintha csak azért léteznék a földön, hogy velük szórakozzam.

— Most ment el innen — jegyezte meg a doktor, és érződött a hangjában, hogy nem nagyon érti, mit akarok.

Még jobban felemeltem a törörtt kezemet.

— Tessék. Itt van. Mondom, hogy ez a másik.

A doktor ur arca egy pillanat alatt szint váltott. Sápadt bőre kipirult, ámuló tekintete komikus fintorba rándult, két karját kilökte maga elé, majd többször egymás után rácsapkodott a combjára és kipukkant belőle a nevetés. Néhányszor megkerülte az asztalt, úgy hahotázott.

m.

— Hát ez igen! — nyögte fuladozvan. — Maga aztán nem csinál félmunkát. Elvégre két keze van. Hát ilyen én még nem láttam! Hogy csinálta ezt, jó ember?!

“Ugyanúgy, mint először”

— akartam mondani, de teljesen fölöslegesnek tűnt, úgysem hallotta volna, mert még jobban elkapta a nevetés; széles nagy jókedvében csapkodott, járkált, a könnyeit törölgette. — És. ha meggondolom, hogy még van két lába is ! — csukladozta. Kitörő jókedve ellenállhatatlan volt. Átragadott az asszisztensnőre ; kedves, csilingelő hangon kisérte főnöké harsogását, aztán átragadt énrám. Néztem a kezeimet és kuncogni kezdtem. Aztán, hogy csak nem akart szűnni a jókedv körülöttem, teljesen magáva1 ragadott a nevetés. Fátyolos szemmel bámultam a szobát, az orvost, az asszisztensnőt, aztán megint a kezemre néztem, és egyszerűen nem bírtam magammal- .Igazán, őszintén, szívből nevettem.

“Hát ez kész tóvolyda” — gondoltam, majd hangosan:

— Most újabb öt hét. Atyaiskomplikáció ... — De nem hiszem, hogy értelmesen beszéltem, olyan nevetési rohamok szabdalták szavaimat, és amikor egymásra néztünk, kezdődött elölről az egész diliház. — Megint cipelhetem azt a nyavalyás gipszet! Kezdődik élőről az egész! ... — Csukladoztam.

Mindez szemmel láthatóan még fokozta az általános jókedvet. Az asszisztensnő előre-hátra hintázott a széken, a doktor meggörnyedt és nagy léptekkel járt oda-viszsza a szűk helyiségben.

És egyszerre csak megbotlott és végigvágódott a padlón. És úgy is maradt egy ideig. Már nem nevetett. Egy szempillantás alatt teljesen elnémult. Az asszisztensnő meg én még önkéntelenül gurguláztunk egyet, aztán mi is elcsendesedtünk. Odaugrottunk az elterült ember mellé. Én nem sokat segíthettem, az asszisztensnő azonban, szerencsére elég markos hölgy volt, úgyhogy egymaga is talpra segítette a doktor urat.

A doktor ur halálosan ridat, gyermekien csodálkozó teekintettel nézett körül és bejelentette:

— Eltörött! — Ép kezével szép óvatosan alányult élettelenül lógó másik kezének és felemelte, hogy job ban lássuk.

BARTOW, Fla. — Charlie Smith julius 4-én ünnepelte meg 125-ik születésnapját és az emberek a fejüket csóválták: talán pár évet tévedett az öreg . . .

Charlie rabszolgaként jött a világra, de Lincoln elnök őt is, mint minden négert, felszabadította és ezért ünnepli ő meg minden évben julius 4-én, Amerika nemzeti ünnepnapján, a születésnapját. A nagy napon nyilatkozott a hosszú élet titkáról, imigyen: “Én nem iszok tiszta tejet, hanem csak csokoládéval, én nem eszek főt ételeket, csak nyersen jó a kolbász, a cracker, hozzá legjobb a 7 Up”.

Amit az Öreg mond, hogy Ö 1842-ben Libéria afrikai néger államban született és Lindy Watkinc fia volt, és hogy 12 éves korában a rabszolgaszállitó hajóra cipelték, amelynek Legree volt a kapitánya — ez igaz lehet. Mert a Wátkins név gyakori Libádéban és bizonyitható tény hogy a múlt század 40-es íveiben volt két rabszolgaha•ó, amely kapitányainak neve Legree volt.

A gerontologia (öregséggel foglalkozó tudomány) szakértői mégis kétkedéssel fogadják Charlie Watkins meséjét, aki, mellesleg megjegyezve, úgy lett Charlie Smith, hogy amikor egy Mr. Smith az amerikai rabszolgapiacon őt megvásárolta, ő a gazdája családi nevét vette fel. A gerontologusok azt állítják: nincsen olyan biológiai vizsgálati módszer, mely által egy ember életkorát pontosan meg lehetne állapítani. Annak, hogy Charlie: 125 évesnek mondja magát, inkább pszichológia okai lehetnek. Az emberek általában 90 éves korukig fiatalítják magukat, aztán egyszerre a másik végletbe csapnak át és 95 éves koruktól kezdve öregségükkel büszkélkednek és türelmetlenül már a százévesek közé számítják magukat. E'zután különös dolog történik a matuzsálemek életében: minden 10-évenkinti népszámlálás alatt 15 évet öregednek.

Robert Myers, a Social Security hivatal fő számvevője, közli, hogy az 1960 évi népszámláláskor 10,000 amerikai mondta magát százévesnek vagy idősebbnek, de valószínű, hogy ezek közül csak 3700 érte el ezt a kert.

Hogyan bizonyitható a matuzsálemek életkora? Amerikában csak meglehetősen későn kezdték az anyakönyvezést, elsőnek Massachusetts államban 1841-ben. Feltűnő, hogy 100 évesek éppen olyan vidékeken jelentkeznek, amelyeken hiányos az anyakönyvezés . . . Dr. B. B. Beard, a Georgia állami egyetem embertani tanára, azt mondja, hogy 28 módja van az életkor megálalpitásának: iskolai bizonyítványok, sorozás, biztosítás, házasságlevél, hajóutas lista, telekkönyvi bejegyzés, végrendelet, stb. A 28 módon végzett kor-megállapitások tanúsága szerint Amerikában még sohasem volt 111 éven felüli ember.

Oroszországban másképp áll a dolog. Ott van egy 161 éves ember, Surali Muszlimov a neve. Ami az ő életkorát illeti, tudni kell, hogy Közép- Ázsia egyes vidékein az idő járását 12-éves ciklusokban számítják. A 12 év mindegyike egy állatról van elnevezve, így egy ember, aki a ló évében született, maga sem tudhatja, hogy 1846-ban, vagy 1858-ban, vagy 1870-ben született-e.

Los Angelesben az FBI megtalálta a californiai határrendőrség egyik tagjának állítólagos gyilkosait: Victor Bono (baloldalt) és Florencio Mationg.

A pulex irritans kiválasztottja