Magyar Hirnök, 1965. július-december (56. évfolyam, 27-51. szám)
1965-08-05 / 31. szám
8. oldat: FŐSZEREPLŐ: A KOLDULÓ BARÁT MARTAT? mPVrtír BUDAPEST — A férfi a tükörben arcvonásait vizsgáltatta. Szomorú, ellágyult, fáradt, könyörgő és magasztos kifejezéseket gyakorolt. Elégedett volt. — Van az arcomban valami aszketizmus — dünnyögte. Még egy búcsúpillantás, aztán magára aggatta legrosszabb ruhadarabjait, és elindult mindennapos gyűjtögető útjára. Először egy italboltba tért be, ahol megfelelő mennyiségű “bátorságot” ivott. ❖ ❖ * Az idős asszony a konyhában sürgölődött, amikor megszólalt a csengő. Kisietett. Az ajtóban középtermetű, magas homloku férfi álldogált. Szemében különös fény csillogott. Érces hangon érdeklődött, hogy bejöhet-e. Az asszony kissé zavartan érdeklődött: — Kit keres? — Téged, lányom — hangzott a válasz, és máris bent volt a szobában. Körülnézett. Leült, összekulcsolta kezeit. Pironkodva bevallotta: nincs egy fillérje sem. Váltott a hangsúlyon: — De tudom, hová kell fordulnom, ha baj van . . . Hozzád, testvérem. Te szamaritánusként Segitesz majd rajtam. Érzem! Könnyes szemmel folytatta: — Szerzetes vagyok. Nincs pénzem, könyörülj rajtam. Egy jezsuita páter nem maradhat pénz nélkül. A nő megkövültén nézte, a férfi beszédárata letaglózta. Magában számolgatott, meny' nyivel segíthetné meg a szerencsétlen embert. Pénztárcájáért sietett. Közben a jezsuita rugalmas léptekkel az asztalhoz sietett, és zsebre vágott egy arany karórát. Gyorsan, visszaosont, mert lépéseket hallott. Az asszony átadta minden nélkülözhető pénzét. A páter ezt is elsülyesztette. Kihátrált a szobából. Köszönő szavakat mormogott. A küszöbön széles mozdulattal megáldotta jótevőjét, magához vonta, és megcsókolta. Az asszony könnyes szemekkel nézett utána. A páter, miközben egy divatos slágert fütyörészett magában, nyilván arra gondolt: — Ezt az áljezsuita dolgot egészen jól kifundáltam. H' Az italboltban összeszámolta szerzeményét, újabb fröccsöket rendelt, majd befektetéseket eszközölt. Egy cserepes virágot vett. Kezébe fogta, és bement a legközelebbi házba. Becsengetett, és előadta az éppen ebédelő háziaknak, hogy ő szegény, elesett, szánalomra méltó karmelita szerzetes, aki nemrég szabadult. Köziben vágyódó pillantásokat vetett a dúsan terített asztalra. Két perc múlva már jóízűen falatozott és tele szájjal ecsetelte sanyarú sorsát. Az ebéd után néhány fillér támogatást kért. Kapott és közben megfigyelte, honnan veszik elő a pénzt. Már útra készen hálálkodott, amikor a virágjára nézett. Hangosan felzokogott. — Anyám sirj ára viszem — hüppögte. — Nem csomagolnák be? Mindenki sürgölődni kezdett, papírért rohant, miközben az álpap még háromszáz forintot kiemelt a fiókból. Később lehajtott, szomorú fő vei távozott. * * * A fák nem nőnek az égig. a szélhámos rendőrkézre került. Sűrűn érkeztek a feljelentések, és bünlaj stroma még egyre szaporodik. A kihallgatáson elmondta, hogy kedvenc vadászterülete a templomok környéke volt, de szivesen látogatott lakásokba is, különösen akkor, ha a lakó idősebb asszony. Újpesten, Zuglóban, Óbudán, Kőbányán, a Belvárosban portyázott, és szólított meg magános nőket. Minden esetben arra hivatkozott, hogy támogatásra szoruló jezsuita szerzetes, aki pillanatnyilag anyagi nehézségekkel küzd. A hiszékeny émberek minden alkalommal elhitték a meséjét és támogatták. A rendőrségen igy mesélte el egy esetét: — Beléptem a templomba. Körülnéztem. Valamelyik nő mellé telepedtem. Hangosan sóhajtottam. Mindenképpen magamra vontam a figyelmet. Amikor a mellettem levő már felfigyelt rám, mozgatni kezdtem a szám, mintha szorgalmasan imádkoznék. Ez hatott. A templomból kijövet a kérésemet nem tagadták meg. * # * A rendőrség előzetes letartóztatásba helyezte Zelinger János 46 éves foglalkozás nélküli budapesti lakost, aki eddig már lopás, csalás és sikkasztás miatt 19 esetben volt büntetve, és az utóbbi időkben fondorlatos módon sok embert károsított meg. HALLOTTA MAR ... . . . hogy Amerikában több mint kétszerannyi gyilkosság történik — a lakosság számaránya szerint —, mint Kanadában vagy Ausztráliában. . . . hogy az angol parlament a rabszolgaságot az egész angol világbirodalom területén megszüntette 1833-ban. . . . hogy a papírpénz ősrégi kinai találmány. . . . hogy a világ leghoszabb életű hóhéra az angol William Calcraft volt. 1828 és 1871 közt alig volt akasztás a londoni Newgate börtön falánál, amelyet más hóhér végzett. . . . hogy az angol Csatorna 350 mérföld hosszú. . . . hogy a Salt Lake Cityben levő nagy mormon templomba csak a Church of Jesus Christ on Latter-day Saints egyház tagjai léphetnek be. Ennek a templomnak építését 1853-ban kezdték meg s az építés 40 évig tartott. . . . hogy Peabody, Mass, a világ bőripari fővárosa, tani a hölgyekről rövid két hét leforgása alatt. Megtanítják azonkívül a hölgyeket a “make up” helyes alkalmazására is és tanácsot adnak minden kozmetikai kérdésben. . . . hogy a világ legszorgalmasabb mozilátogatói az írek. . . . hogy a Hartford (Conn.) Courant a legrégibb amerikai újság, 1764 óta megszakítás nélkül jelent meg. . . . hogy a legnagyobb névértékű postabélyeget Kenya, afrikai angol gyarmatban bocsátották ki 1925—27-ben. A 100 font sterlinges bélyeget V. György király képmása diszi-Thursday, August 5, 1965 tette. . .. hogy a washingtoni Smithsonian Institution múzeumában látni lehet pontos másolatát annak a széknek, amelyben Robert E. Lee, a déliek parancsnokló tábornoka ült Appomatoxban, szemben a győzelmes északi tábornokkal, U. S. Granttal, s aláírta a polgárháború befejezésének feltételeit. . . . hogy akinek testsúlya 200 font az északi vagy a déli sarkon, annak 199 fontot mutat a mérleg az Egyenlítőnél. Smithville, Mo. főutcája, miután a Little Platte folyó áradat avisszavonulóban van. Az egész belváros viz alatt állott. SZERELEM kef Arjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Kedves barátom, — mondta és a fiatalember vállára tette kezét. Úgy ismerlek, mint igen jellemes és finomérzésü. embert. Atyád bizonyára elmondott neked mindent, de ne gondold, hogy emiatt valamely erkölcsi nyomás alatt állasz. Ne gondold, hogy hálából lennél köteles megtenni azt, amit atyád kíván és amit én is nagyon szivesen vennék. Leányom szeret téged és érzelmeinek nyilvánitásában megelőzött téged, mert a körülményeket ismerve, szükségesnek tartotta, hogy felbátorítson téged. Ha tehát szeretni tudod leányomat, akkor én is boldogan adom áldásomat erre a szép frigyre és szívesebben fogadlak fiamnak, mint bárki mást. — Levegőt, levegőt! — kiáltott most a beteg, mert erős fuldoklási roham lepte meg őt. Szemei kidüledtek a nagy erőlködéstől, mellyel levegő után kapkodott a görcsös fájdalom csaknem kidobta őt a karosszékből. — Aladár! — kiáltott siri hangon. — Végem van . . . beszélj . . . emlékezzél esküdre . . . én még élve akarom megtudni, vájjon megteszed-e kívánságomat? Tudni akarom, vájjon nyugodtan szállhatok-e síromba, melyet már magam előtt látok . . . melyből a halál már kinyújtja felém csontos kezét. Szólj Aladár, feleségül veszed-e Szentiványi Géza grófnak, az én legjobb barátomnak egyetlen leányát? Egyesítve lesz-e a két nemes törzs? — Igen, egyesítve lesz, — felelte Aladár olyan hangon, mely inkább egy haldoklóhoz, mint egy boldog emberéhez hasonlított. — Feleségül fogom venni legjobb barátod leányát. Ebben a pillanatban örömsikoly hangzott fel és Lola, a szép kalandornő, kitörő örömmel borult a nemeslelkü fiatalemberre. Most történt először, hogy olyan férfi keblére hajthatta fejét, akit igazán szeret. Milyen egészen más érzés az, mikor egy tisztalelkü jellemes és fenkölt gondolkodású férfi keblén pihenhet. Nem is mert visszagondolni arra a másikra, mert attól tartott, hogy szégyenében a föld alá kell sülyednie. Aladár feje úgy lekonyult, mintha láthatatlan szellemkezek fejbe ütötték volna. Szemei lecsukódtak, füle zúgott, úgy érezte, mintha körülötte összezavarodott volna minden, mintha vizár jönne, szélviharral vegyes, mely sivitva, harsogva elseper mindent, ami a földön van. És ebből a zűrzavarból kihallatszott egy hang. Rózsika hangja. A kavargó elemekből egy alak emelkedett ki. Rózsika alakja rongyokba burkolva, mint koldusleány, mindenkitől elhagyatva bolyong az utcán. És ő itt egy másik nőt tart karjaiban. Lola szerelmesen nézett fel hozzá és feléje nyújtotta csókra éhes ajkát. És ő olyan mozdulatlan volt, mint a kőbálvány. Mindenki azt hitte, hogy atyjának haldoklása hozta őt ilyen lelkiállapotba. Voltakép volt is valami a dologban. Ekkor Géza gróf szomorúan felkiáltott: — Aladár! Ide, ide . . . atyád most adja ki lelkét. Ajka mozog, talán még akor valamit mondani! Aladár kibontakozott Lola karjaiból és a haldoklóhoz sietve, megragadta kezét, mely már merev és jéghideg volt. Szemei meg voltak törve, szája nyitva meredt, mintha az utolsó pillanatban még mondani akart volna valamit. Az átok vagy az áldás szava akart-e lenni? Vége volt, vége! Az ajak örökre elnémult. Aladárnak nem volt többé atyja. A fiatalember, aki ebben a pillanatban akarata ellenére vőlegény lett és atyját is ugyan ebben a pillanatban veszítette el, olyan dermedten állott, mint a kőszobor. A hideg kéznek érintése megfagyasztotta ereiben a vért, a megtört szemeknek üveges kifejezése velejébe hasított, Életében most látta először a halál borzalmát. Megtörve, görcsös zokogással borult le a halott előtt és ráhajtotta a fejét. Szentiványi Géza megindulva szólt: — Imádkozzunk! ; '• Erre ő és Lola szintén letérdelt a halott előtt és egy miatyánkot imádkoztak el a Hálott lelki üdvéért. A végén Géza gróf megszólalt: — Nyugodjék békében. Az Örökvilágosság Fényeskedjék neki. i®^1IÍHÉill?í ' iMMI — Amen — rebegte Lola. A nyitott ablakon enyhe tavaszi levegő áramlott be a szobába. A mezőkön és tavaszi köntösükben diszelkedő ligeteken át csak mintegy átszürődve hatolhatott ide a nagy világváros hatalmasan pezsdülő életének morajlása. Milyen éles ellentét. Itt halál csendje uralkodott, ott kint az élet nagy piacán a dolgozó küzködő, mulató, ujjongó Páris lármája hallatszott. Legelsőnek Szentiványi Géza törte meg a csendet. — Távozzunk erről a szomorú helyről. Aladár, — mondta. — Beszéljük meg a további teendőket. A halottnak méltó végtisztességet kell adnunk. Kérem, nyújtsa karját menyaszszonyának. Menyasszonyának! Ezen szavak hallatára Aladár mintegy mély álomból riadt fel. Menyasszonyának! Neki tehát menyasszonya van. A mai nappal el lett jegyezve, kötve volt egy másikhoz. Úgy érezte,, mintha fel kellene sikoltani fájdalmában, mintha minden erejéből küzdeni kellene a szó ellen, mely bárkinek másnak a legszebb, a legtisztább öröm és boldogság kutforrása lenne. Mintha ellenséget látna ebben a szóban, ami ellen ádáz harcot kell vívnia mindaddig, mig őt ki nem veri leikéből. — Jöjj Aladár, — szólalt meg Lola nyájas, behízelgő hangon. — Nemde, a mai naptól fogva mindeneknek részese vagyok, bánatodnak épugy, mint örömödnek? Karját kecsesen Aladáréba fűzte és midőn igy karonfogva kifelé indultak, Aladár érezte, hogyan simul hozzá ez a szép karcsú termet. Mindez hidegen hagyta őt, nem érezte magában a szerelem édes zsibbongását, úgy tűnt fel előtte, mintha egy kölöncöt vinne magával, amely hozzá van láncolva és előbb-utóbb lehúzza őt a mélységbe. Szentiványi Géza gróf követte őket és mindhárman átmentek a szalonba, ahol Lola maga mellé húzta Aladárt a remek selyempamlagra. Aladár csupán a forma kedvéért egy pillanatra leült, de rögtön felemelkedett és oda szólt Gézához: — Kérem gróf ur, legyen szives engem egy percre magamra hagyni a grófkisasszonnyal. asah A gróf nyájasan mosolygott. — Értem már — mondta. — Mindenesetre természetesnek kell találnom, hogy leányommal, mint menyasszonyával beszélni akar. Nagyon helyes. El is megyek rögtön és nem kételkedem, hogy ez a beszélgetés szorosabbra fogja fűzni azt a köteléket, amely a mai naptól fogva benneteket összekapcsol. Különben is lesz most egy kis dolgom, mert az öreg ur felkért, hogy halála után rögtön pecsételjem le öszszes iratait. Végintézkedéseinek egyike az volt, hogy itt Párisban temessük el, miután feltételezte, hogy a fiatal pár itt fogja házi tűzhelyét felállítani, vagy legalább is itt fogja eltölteni az évnek nagyobb részét. \ Ezek a szavak mégis tőrdöfésként fúródtak Aladár szivébe és felkorbácsolták őt tompa érzéketlenségéből. Valóban, ezek a kinok sokkal nagyobbak voltak, mint aminőket a fegyházban átszenvedett. Rettentő helyzet volt ez számára. Nem, nem. Ez igy nem tarthat. Szét kell tépnie ezeket a bilincseket, melyeket egy haldokló kérésére magára vett. Meg kell tőlük szabadulnia mentői előbb. Ezért akart Lolával beszélni. Meg volt győződve, hogy Lola nem éppen csak nemesszivüségből, hanem sértett hiúságból is lemond róla, amint megtudta, hogy Aladár szive már nem szabad. Szentiványi Géza kiment és behúzta maga után az ajtót. Magára maradt a két fiatal, akik egymásnak lettek szánva egy egész életre. Lola kecsesen hátradőlt a pamlag szegletében. Látszott rajta, hogy boldognak érzi magát és észrevehető örömmel nyugtatta tekintetét vőlegényén. Aladár ránézett. Elismerte, hogy igézőén, észbontóan szép és bármely más férfit képes lett volna a boldogság mámorába ringatni. Csak őt hagyta hidegen mindez a sok báj, csakis az ő szivét nem tudta lángra lobbantani, mert ebben a szívben egy másiknak az emléke él. A fiatalember összeszedte magát és Lolával szemközt helyet foglalva, beszélni kezdett. m T" ■ — Hallgasson meg, Lola. Egy becsületes ember jszavai azok, melyeket msot önhöz intézek. — De miért nem tegezzük mi egymást Aladár? — Nyomban meg fogja tudni és el fog válni, vájjon kívánni fogja-e még tovább is. — Aladár! — mondta Lola megdöbbenve és egy pillanatra az a gondolat,merült fel benne, hogy hátha Aladár ismeri múltját? Szive összeszorult ennél a gondolatnál. Aladár folytatta: — Nagyon kérem, Lola, vegye szavaimat olyan komolyan, mint ahogy mondom. Az ön gondtalan fiatalsága még nem ismeri az élet örvényeit, nem tudja, milyen kínos bonyodalmakat nyújt sokszor az élet. Ne is adja az ég, hogy ezekkel valaha megismerkedjék. — Milyen különös bevezetés ez, — mondta Lola és a fiatalemberre szegezte parázsló szemét. — Mivé fogja ez magát kinőni? — Igen komoly dologgá. — Nem értem önt, Aladár. Hát igy beszél egy vőlegény? Ilyen szavak jönnek ajkára, mikor először van egyedül menyasszonyával? Ilyen hát önnél a szerelem szép tavasza? — Tavasz? Oh, az nálam már elmúlt. A szép kikelet nálam már elhullatta a leveleit. Az én szivembe már beköltözött a tél. — Tudom már mire céloz — mondta Lola. — De feledje múltjának ama sötét korszakát. Én nagyon jól fel tudom fogni, mennyit szenvedett ama borzasztó időben, de azon most már túl vagyunk. Az volt a tél, melyet most a tavasz váltott fel, a szerelem tavasza, a boldogság verőfényes kikeleté, mely kárpótolni fogja ama sötét korszaknak minden szenvedéseiért. Kezeit vállára tette és mélyen szemébe nézett. Oly közel voltak egymáshoz, hogy Aladár érezte hajának és leheletének édes illatát. És ő még most sem tudott felmelegedni. (Folytatjuk),
