Magyar Hirnök, 1965. január-június (56. évfolyam, 1-25. szám)
1965-05-27 / 21. szám
38. OLDAE MAG FAR HÍRNÖK Thursday, May 27, 1965 Az ősember művészete Mikor, hogyan és miért született a képzőművészet? — Ez a kérdés régóta foglalkoztatta az embert. A tudósok sokáig az ókori Egyiptom és Mezopotámia nyolc-tizezer évvel ezelőtt keletkezett kultúráját tartották a legrégibbnek. Mígnem ezelőtt mintegy száz évvel fel nem fedezték a barlanglakó ősember művészetét. A felfedező különösképpen egy spanyol régész Olga nevű kisleánya volt. Ez a kislány el szokta kisérni apját barlangi kutatóutjára. S még a tudós a barlang földjében turkált őskori leletek, cson.tok, kődarabok után, ő unatkozva nézelődött. Egyszer csak felkiáltott: — Bikák! — és a mennyezetre mutatott, ahol egy-két méteres festett bölények sorakoztak a homályban. A kiváncsi gyermekszem meglátta azt, amit a szorgos kutató talán nem vett volna észre. így fedezték fel a hires Altamira barlang őskori falképeit. A felfedezésnek csakhamar híre kelt. Azóta sokfelé, száznál is több helyen, Franciaországban és Itáliában, Afrika sivatagi szikláin és Dél- Amerikában, Szibéria és Kina hegyekben is találtak őskori barlang- és sziklafestményeket, Ezek legnagyobb része 30- 60 ezer évvel ezelőtt készült, a régi kőkorszakban, amikor cölöpökre vert kunyhókban, ban, barlangokban laktak az emberek. Vadászatból tartották fenn magukat, szerszámaikat, fegyvereiket állati csontokból és csiszolt köveikből készítették. * * * A kőbaltás ember élete igen nehéz volt. Hatalmas erejű vadállatokkal kellett megküzdenie, melyeknek húsa volt a tápláléka, szőrméjükből pedig kezdetleges ruházatot két szitett magának a hideg ellen. Az ősvadászok csoportban üldözték, bekerítették és közelharcban terítették le a félelmetes agyaru őselerántot, a mammutöt, a mai medvénél jóval termetesebb barlangi medvét, a tipró patás őstulkot, a bivalyt és a szarvasokat. S mindezeket az állatokat le is festették a sziklák kövére, a barlangok falára. * * * Nem díszítő szándékkal festettek, hanem azért, mert a kép számukra éppen olyan fegyver volt, mint a nyíl, a dárda vagy a kőbalta. Az ábrázolásnak ugyanis varázsos erőt tulajdonítottak. Úgy hitték, hogy ha lefestik, a kép által mintegy hatalmukba kerítik, előre elejtik a vadat; sokhelyütt nyilakat is rajzoltak a testébe. Az igy megbabonázott állat ellen aztán bátrabban támadtak — s a vadászat sikere meggyőzte őket a varázslat erejéről. Az ősvadász jól ismerte a vadakat, hiszen sokszor leste meg őket pihenőjük közben, éles szemmel figyelte izmaik legkisebb rezdülését az élethalál harcban, s képük olyan erősen bevésődött az agyába, hogy később emlékezetből pontosan le tudta rögzíteni formáikat. Pompásan jelezte a mozgásukat is, a medve lomhán cammogó járását, az izmos nyakú bivaly dübörgő vágtatását vagy a karcsú lábú szarvasok futását. Emberalakot ritkábban találunk az őskori festményeken. A vadászó, a haditáncot járó emberfigurák teste elnagyolt, vázlatos, mozgulataik azonban igen kifejezetek. A kezdet kezdetén a művészet igy szolgálta az ember létfenntartását — tehát éppen olyan munkának számifőtt, mint a szerszámkészités, vagy a vadászat. * * * Az uj kőkorszakban/az ember áttér az állattenyésztésre és földművelésre. Ez idők művészeti emlékei — főként sirleletek — alapjaiban különböznek a régebbi kőkorszak emlékeitől. Vége szakad a reális állatfestészetnek, s az edényeken, fafaragásokon és sziklákon különös jelek, keresztcsillag-, kör- és félholdalakzatok, hullámvonalak és mértanias ábrák jelennek meg, melyeknek jelentését ma már alig tudjuk megfejteni.A furcsa, bábuszerü kis szobrocskákról csak tüzetesebb vizsgálódás után derül ki, hogy ember-féle figurákra emlékeztetnek. Mi az oka ennk a változásnak? Miért felejtette el az ember az élethü állatfestés tudományát? Mert nem volt már szüksége rá. Az életfenntartást segitő müvésetre azonban továbbra is szüksége volt. Ábráival, faragásaival most is meg akarta babonázni az ismeretlen erőket, csakhogy ezek nem voltak olyan kézzelfogható, reális dolgok mint, a bölény vagy a szarvas. A letelepedett. földművelő és állattartó embert más erők veszélyeztették: az aszály és az áradás, a csordavész, a betegség csapásai, s ellenük titokzatos szellemkhez fellebbezett, ezeket akarta meg babonázni az ábráival. Mivel pedig az egészség, a jó termés, a csorda szaporodása mind elvont, reálisan nem ábrázolható dolgok, a szellemek megidézésére szolgáló ábrázolások is szükségszerűen elvontak, jelképesek. A valóságszerü és a jelképes ábrázolás két véglete, ime, már a kezdet kezdetén megjelenik a művészetben. Az uj kőkor végén, a fémek megmunkálásának korában kialakulnak az első szervezett államok, az ember felfedezi az Írást és kezdetét veszi a történeti kor. Ekkor válik el a tulajdonképpeni magas művészét a népi művészettől. Az elmaradott népek még sokáig — sok helyütt napjainkig — megőrizték az ősi diszitőábrákat. Afrika őserdeiben, Óceánia szigetein a fejlődés őskori fokán rekedt törzsek ma is megbabonázó rajzokkal készülnek a vadászatra, különös ábrákat vésnek kunyhóik falára, fegyvereikre a rossz szellemek ellen. Az 5 éves Joanne Brozincevis könnyedén tartja partnerét és edzőjét a 21 éves Lou Robertsont, otthonában, Moose Creek, Ont.-ban. SZERELEM kefArjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Úgy látom, drága leánykám, kegyed csak rossz hírből ismeri Szibériát. Igaz, hogy télen nem kellemes, mert harminc foknyi hideg itt napirenden van. De ez is csak a szegény embért nyomja. A gazdagok kellemessé tudják tenni maguknak itt a telet. Finom bundák, fütött szobák, jó élet* ez is csak ér valamit még Szibériában is. Ami pedig a ny&rat illeti, az végtelen kellemes itt. A folytó hőséget nem ismerjük, tavaszi langy meleg uralkodik hat hónapon át, erdő és mező ez alatt olyan ragyogó pompában diszlik, melyhez hasonlót sehol sem lehet találni. Oh, ön csak szépíteni akarja Szibériát, — mondta Rózsika. — Csak olyannak mondom, amilyennek tudom. Egyébiránt meg fogja látni. — Nem, •— gondolta magában Rózsika. — Azt én nehezen fogom látni. Tavaszig vagy meghalok, vagy megszököm, de nem leszek itt. Óvakodott azonban eme gondolatának hangosan kifejezést adni. Szlatkin pedig beleegyezésnek vette hallgatását és meg volt elégedve. És az utazás tovább folyt Szibéria hósivatagjain. Állomásonkint váltott lovakkal folytatták az utat, ami Rózsikét csaknem kétségbeej tette. — Istenem, -— fohászkodott Rózsika. — Még mindig nem érjük el utazásunk végét? — Legyen nyugodt — mondá Szlatkin. — Már nem tart sokáig. — Ön még nyolc nap előtt is ezt mondta. — Igaz. Csak azért mondtam, hogy megnyugtassam, most egész komolyan mondom. Meg fogja látni, egyeszerre csak otthon leszünk. Otthon. Ennek a szónak hallatára Rózsika összerázkódott. Szlatkin háza az ő otthonona is legyen? Nem, nem! Bármily fényes legyen az a kastély, bármily pompával és kényelemmel vegye őt körül a herceg, ezzel nem fog megbarátkozni soha Akit szeret, azzal egy rongyos kunyhóban is szívesen lakik, de azzal, akit utál, még a legfényesebb kastélyban sem marad meg. Egy este a kocsis hirtelen meglassitotta a lovak lépteit. Rózsika látta, hogy a babonás ember kereszteket vet magára. Nem tudta elképzelni, mire bukkanhattak útközben? Lánccsörgetés, fájdalmas jajgatás és nyöszörgés hallatszott. Rózsika elrémült és az első pillanatban azt hitte, hogy elátkozott szellemek kóborolnak ebben a hósivatagban. — Mi ez? — kérdezte szorongó szivvel a hercegtől. Szlatkin kőzett a batár ablakán. — Szibériát számüzöttek nélkül elképzelni sem lehet — mondta. — A többi európaiak, valahányszor Szibériát emlegetni hallják, mindjárt az ólombányákat és kényszermunkára elitélteket is hozzá képzelik. :— Nos? Talán nincs úgy? — kérdezte Rózsika. — De úgy van. Ami igaz, azt eszemágában sincs letagadni, íme, éppen it van egy csapat elitéit. Akiket a szibériai ólombányákba viszlek. Rózsika félve nézett ki az üvegajtón és meglátta a fogolyszállitmányt, mely férfiakból és nőkből állott, sőt gyermekek is voltak közöttük. Sokszor megesik, hogy valamelyik politikai elitéltet nem akarja elhagyni a családja és önként vele megy a számkivetésbe. Láncokkal egymáshoz erősítve, lassan, fáradtan baktattak a bokáig érő hóban. Többen már holtra fáradva, szívesen lefeküdtek volna a hideg hóba, hogy soha többe fel ne keljenek. De nem tehették, a többiek magukkal vonszolták, azonfelül a kisérő őrök puskatussal is biztatták őket. Milyen szánandó állapotban voltak ezek a szerencsétlenek. A szállítmány Moszkvából vagy Szentpétervárról jött és már húsz nap óta volt útban. El lehet képzelni, hogy egyrészt a gyalogolás fáradalmai és az elszenvedett nélkülözések menynyire kimerítették őket. Sápadt, beesett arcukon már nem is emberi, hanem állatias kifejezés ült. A fájdalom és kétségbeesés kifejezése a legtompább fásultságba ment át. A kozákok kancsukája már nem fájt nekik, határtalan közönyükben már a haláltól sem rettegtek. A lelki és testi gyötrelmek milyen iszonyú fokozatán kellett keresztülmenniök ezeknek az embereknek, mig abba az állapotba sülyedtek, melyben jelenleg voltak. Többen útközben meg is haltak. Ezeket egyszerűen ott hagyták és a karaván tovább ment. Némelyik nem is volt m,ég egészen meghalva. De ki törődött itt vele? Jobb neki, ha meghal, szenvedéseitől legalább megváltja a halál. A szán elhaladt a karaván mellett. A kozákok tiszteletteljesen szalutáltak, mert sejtették, hogy valami nagy ur van az előkelő szánban. Szlatkin megállittatta a szánt és kiszállott. — Halló, hetman! — kiáltott. A szállítmány parancsnoka rögtön hozzá sietett és valódi oroszos alázatossággal levette báránybőr süvegét. — Hányán vagytok? — kérdezte Szlatkin . — Ötvenen, atyuska. A kezdetén hetvenen voltunk, útközben húsz már elpusztult. Szlatkin olyan közönyösen hallgatta ezt, mintha nem emberekről, hanem portékáról lenne szó. Pedig nem volt rossz szivü ember, amit bebizonyított azáltal, hogy elővette erszényét és a foglyok mindegyikének két rubelt, a kisérő kozákoknak pedig négy rubelt ajándékozott. Lett nagy öröm és hálálkodás, Szlatkin azonban gyorsan beszállt a szánba és odaszólt a kocsisnak: — Hajts. Iván! A kocsis megcsapkodta a lovakat és a szán tovarepült a fagyos havon. Csakhamar messzire maga mögött hagyva a szomorú karavánt, melyet bátran a halottak karavánjának lehetne nevezni. Végre erdős vidékre értek. Csodálatosnak látszott, hogy itt már nem volt olyan hideg. A dombok alján zöld fü látszott, ahol kecskék és más háziállatok legelésztek. — Ez már az én birtokom, — mondta Szlatkin. — Ameddig a szem ellát, az mind az enyém. A föld, erdők, dombok és minden, ami rajta és alatta van, ember és állat mind az én tulajdonom. JSózsika szótlanul hallgatta ezt. Bár szorongva gondolt arra a pillanatra, amelyben ennek a gyűlölt embernek küszöbét át kell lépnie, de mégis örült, hogy ennek a kimondhatatlanul unalmas utazásnak vége szakad. A napokat nem számlálta, de úgy gondolta, hogy tiz nap óta voltak utón és ezt a hosszú időt legtöbbnyire a herceg kocsijában töltötte. A következő napon, úgy déltájban, a herceg egy kanyarulatnál egyszerre csak felkiáltott: — Célnál vagyunk. Nézzen oda! Rózsika a kijelölt irányba tekintett. Eleinte nem mert hinni szemeinek. Azt hitte, hogy szeme káprázik, vagy a pusztaság délibábja képet rajzol eléje. Egy modern kastély körvonalai tűntek fel a távolban. Az épület oly elegáns és stílusos volt, hogy akár Párisban is megállhatta volna helyét. A kastély és az azt körülvevő kert tövében volt a falu, mely alig negyven vagy ötven kunyhóból állott. Azokban laktak jobbágyai. A kastély mögött magas kémények látszottak, ami arra mutatott, hogy itt nagy ipartelep is van, mely foglalkozást nyújt a falu lakóinak. — Ez mind az enyém, — szólt a herceg. — A kunyhókban laknak a rabszolgáim. — Oh, hát rabszolgákat is tart? — kérdezte Rózsika. — Miért ne? — felelte Szlatkin. — Mi rossz van ebben? — Itt mindenki rabszolga, aki nem ur. A muszka parasztot szigorúan kell tartani, mert különben nem dolgozik, hanem csak iszik reggeltől estig. Ha nem végez annyit, amennyi ki van szabva, akkor ugyanannyi kancsukaütést kap büntetésül. Csak azért említem fel ezt, hogy ne legyen meglepetve, ha bizonyos dolgokat látni fog. Erre azonban aligha fog járni és lesz rá gondom, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. — Nagyon köszönöm, — mondta Rózsika keserű gúnnyal. — Igyekezni fogok szerelmét megnyerni, — folytatta a herceg valamivel nagyobb hévvel. — Nem kikényszeritett vonzalmat óhajtok én, hanem boldognak vallanám magam, ha önként ajándékozna meg engem szerelmével. Valahányszor Szlatkin igy beszélt hozzá, Rózsika mindannyiszor zavarba hozta. Nem tudta, vájjon komolyan beszél-e, vagy csak ki akarja őt gúnyolni? Azt mondta, hogy küzdeni akar szerelméért, megengedett eszközökkel. Azt Ígérte, gondja lesz ,rá, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. De mit ér minden kényelem, mit ér kastélyának minden pompája, ha nélkülöznie kell a legfőbbet, a legszebbet, a szabadságot? Ha már igazán azt akarná, hogy semmiben se szenvedjen hiányt, akkor legelsősorban is, szabadságát kellene visszaadnia. r * A szán a kapu elé ért. A házból nagy sietve előjött egy korosabb nő, aki az orosz asszonyok festői öltözékét viselte. Szikár,, csontos alakvolt, feketesárgás arcszinnel, sötétbarna szemekkel; melyek félelmes lánggal égtek. De aligha lehetett orosz, hanem inkább cigánynőnek látszott, aki valami különös módon juthatott a herceg szolgálatába. Máskülönben, igen alázatosnak látszott és gazdája előtt térdre borulva, megcsókolta annak ruhájának szegélyét. Szlatkin kurtán bánt vele és parancsokat osztogatott neki olyan nyelven, melyet Rózsika nem értett. Annyit azonban mégis tudott, hogy nem orosz nyelven beszélt hozzá. Talán cigány nyelven. És most Rózsika a herceget is más világításban kezdte látni. Ez a feketeszemü, sárga arcú és hosszú szakállu ember talán szintén nem volt orosz, hanem valószínűleg cigány — gondolta. Ez a feltevés sok tekintetben megmagyarázta és érthetővé tette a herceg sajátszerü viselkedését és alattomosságát. A cigánynő most Rózsikához közelitett. Őt is alázatosan köszöntötte és intett neki, hogy kövesse. Hogy pedig minden félreértés kizárva legyen, Szlatkin oda szólt hozzá: — Menjen vele egész bátran, gyermekem. A cigánynő meg fogja mutatni lakosztályát. Már kiadtam a parancsot, hogy mindennel el legyen látva, amire csak szüksége van és amit csak óhajt. Egyelőre időt engedek, hogy az utazás fáradalmait kipihenhesse. Egyebekben pedig korlátlan szabadsága lesz. Járhat, kelhet tetszése szerint. Lemehet a kertbe, sőt kimehet a szabadba is, ha éppen nagyobb mozgást akar tenni. Csak arra figyelmeztetem, hogy ne tegyen újabb szökési kísérletet, mert az nagyon végzetes lehetne önre nézve. Tekintsen szét, itt kezdődik az úgynevezett Baraba-sivatag, mely még a Szahara sivatagnál is rosszabb és kietlenebb. Élőlény egymagában azon keresztül nem jut. Pedig sajnálnám, ha fiatal életének ilyen nyomorúságosán kellene elpusztulnia. És most a viszontlátásra Rózsika. Szívből óhajtom, hogy jól érezze magát itt. Majd Ivánhoz fordult a herceg, akinek szintén parancsokat osztott. (Folytatjuk)
