Magyar Hirnök, 1965. január-június (56. évfolyam, 1-25. szám)

1965-04-08 / 14. szám

8. OLDAL

MAGYAR HÍRNÖK

Thursday, April 8, 1965

Kalandos hirekre előbujnak odraikból a kalandorok.

Állítólag harmincegy ál-Lajos ütötte fel a fejét különféle helyeken, más-más időben. Részint maguk adták ki magukat XVII. Lajos francia királynak, részint hiszékeny emberek suttogták róluk a legendát.

A legcifrább hir tengerentúlról érkezett Európába. Lajos Fülöpnek, az utolsó francia királynak uralkodása alatt történt, hogy Joinville herceg, a király fia, Amerikába utazott. Ott bemutattak neki egy Eleazer nevű irokéz-indián főnököt. A királyi herceg megdöbbent: a vörös bőrű főnök annyira hasonlított XVII. Lajos királyhoz! Magánbeszélgetésüknek az lett az eredménye, hogy az indián aláirt egy nyilatkozatot, amelyben a francia trónt illető minden igényéről lemondott Lajos

Fülöp javára, és ennek ellenében vettek neki egy földbirtokot a király magánpénztárából.

Ez a hir közönséges hírlapi kacsa volt, de ismerjük a tojást, amelyből kikotlották.

Élt Amerikában egy Williams Eleazer nevű hittérítő. Egész életét áz irokéz-indiánok megtérítésének szentelte. Tanult ember volt, irt egy irokéz nyelvtant is. A rendes, iskolázott főnek azonban egyik kereke nyikorgóit: azt hirdette magáról, hogy ő a párisi Temple egykori foglya. Voltak hívei, akik el is hitték neki. Egyébiránt nem támasz-/ tott igényt a francia trónra; megmaradt szerényen az indiániai közt élete fogytáig.

Vele találkozhatott Joinville herceg, és az ő arcán fedezhetett fel valami hasonlatosságot a Bourbonokhoz. Mikor Franciaországban értesültek

róla, a Temple-rejtély hitetlenei nevetve hirdették: a legújabb trónigénylő egy néger.

így születik és hízik a legenda.

Franciaországban három XVII. Lajossal kellett a hatóságoknak foglalkozniuk.

Az első egy Hervagault nevű kalandor volt. Apja mint szabómester kereste kényéi rét, a fiúnak nem tetszett a szegényes otthon, megszökött hazulról, és azzal ámította el a könnyenhivő embereket, hogy majd ennek, majd amanank a nagyurnak a fiaként mutatkozott be. Végül abban állapodott meg, hogy ő nem más, mint a fogságból megszökött XVII. Lajos. Mondják, szép külseje, előkelő fellépése és rendkívül megnyerő modora volt, és ezzel annyira beférkőzött néhány királyhü nemesember bizalmába, hogy hittek neki és a

kastélyukba fogadták. Ott valóságos udvart tartott, estélyeket rendezett, címeket és kitüntetéseket osztogatott. A dicsőség nem tartott sokáig. Bíróság elé állították és csalás miatt elitélték négy esztendőre. III. Napoleon császár egyszerűsítette az ügyet: börtön helyett a bolondok házába esukatta, ahol aztán mpg is halt.

A következő trónkevetelő Mathurin Bruneau, valóságos bolond lehetett. Kora ifjúságáról csak annyit tudunk, hogy egy facipőket gyártó vargának volt a fia, megjárta a javítóintézetet, majd matróz lett egy hadihajón és eljutott Amerikába. Onann 1815-ben már mint Navarrai Károly (Charles de Navarre) került elő. Hogyan sikerült ezzel az előkelő névvel diszlő útlevélre szert tennie? Nem derült ki.

Idehaza fülébe jutottak a kis király szökéséről és életbenlétéről keringő hírek, és erre vakmerőén azzal állott

elő, hogy ő a tulajdonképpeni XVII. Lajos.

A hatóság persze elfogatta és lecsukhatta. A vidéki börtönből levelet irt XVIII. Lajos királynak és arra kérte, szállíttassa Párisba, ott majd elő fogja terjeszteni bizonyítékait. Egyszersmind azt az előnyös ajánlatot tette, hogy egyelőre nem kívánja a király lemondását, maradjon meg a trónon haláláig, de azután őt illesse a korona.

A zavaros fejű trónkövetelőt öt évi fegyházra ítélték és még külön két évet kapott a bíróságot sértő magaviseleté miatt. *'

Nagyobbstilü kalandor volt egy harmadik ál-trónörökös, Hébert üveggyáros. Ez Richemont báró, Normandia hercege néven lépett fel, és 1828- ban a francia parlament előtt bejelentette igényét a trónra. Azt adta elő, hogy őt Kiéber tábornok nevelte, annak a hadsegéde volt, majd Ausztriába került és ott XVI Lajos leányának, Angouleme

hercegének színe elé is eljutott. A hercegné felösmerte ugyan benne öccsét, a valódi trónörököst, de elutasította. A hercegnére nem kellemes találkozásnak az lett az eredménye, -hogy az osztrák kormány elfogatta és Milánóban két és fél évig fogva tartotta.

Ez a milánói fogság igaz.

Silvio Pellicot, a szerencsétlen olasz költőt és hazafit az osztrák kormány 15 évi várfogságra ítélte. Eleinte IVíMánóban volt elzárva és ott egy francia fogoly volt a cellaszomszédja. Nagymüveltségü. jómodoru úriembernek bizo-, nyúlt, verseket is karcolt a cella falára és ezeket igy irta alá: Normandia hercege. Társalgásuk bizalmassá fejlődött és a fogolytárs elárulta, hogy ő XVII. Lajos. A legnagyobb részletességgel beszélte el Temple-beli életét és a menekülést. Ez úgy történt, hogy egy éjszaka emberek jöttek érte, egy hülye fiút hoztak magukkal, aki ott is maradt, őt pedig kiszöktették. Odakünn egy négylovas hintó várt rájuk, de a lovak közül csak három volt valódi, a negyedik egy fából készült gépezet volt, és őt ennek a belsejében rejtették el.

íme ismét a trójai faló francia változata.

Silvio Pelico egy szót sem hitt el a meséből, de egyébként a,foglyot jólelkü, tiszta erkölcsi felfogású férfinak it-élte. A Bourbonok sajátos vonásai voltak meg rajta — ez a hasonlatosság vihette rá, hogy a kalandos szerepre vállalkozók.

A francia bíróságnak más nézete volt a trónkövetelő erkölcsi felfogásáról. 1834-ben esküdtszék elé állították és 12 évi fegyházra Ítélték.

Egy évi fogság után sikerült megszöknie. Angliába menekült, majd egy általános amnesztia után visszatért Franciaországba. Itt még mindig talált hívőket a régi főnemesség sorában, és jól megélt 1845-ben bekövetkezett haláláig.

SZERELEM

kefArjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Oh Aladár, most jut eszembe, hogy milyen óriási áldozatot hoztam neked. Midőn lóhalálában ide hajtattam, a tűzoltósággal találkoztam. És tudod-e, hova vonult ki? Az én kastélyomhoz, mely lángokban áll.

— Szent Isten! — kiáltott Aladár kezeit összecsapva. És mégis ide jött?

— Ide kellett jönnöm, mert ezt parancsolta nekem a lelkiismeret. Én adtam kezedbe a mérget, melyet be akartál venni. Ezt nem engedhettem akkor, mikor tudom, hogy ártatlanságod be van bizonyítva. Kastélyomat felépíthetem újra, de tégedet nem lehetett volna feltámasztani halottaidból, ha csakugyan megittad volna a mérget.

Aladár csaknem magánkívül ragadta meg Szentiványi kezét. '■ «

— Oh, vannak még emberek a világon! — kiáltotta. — Kedves atyai barátom, hajlandóságot érzek magamba leborulni ön előtt.

— Na, ne, Aladár, ne káromolj!

— De most siessen, siessen haza, gróf ur! Kastélyában nemcsak kincsek vannak, hanem egy drága élet is van ott . . .

— Kettő, — jegyezte meg Géza gróf. — Az egyik életnek te köszönheted a magadét. Rédey Irma magához tért és felderítette a félreértést.

— Akkor hát siessen őt is megmenteni! — kiáltott Aladár. — Most már magamnak sincs nyugtom. Szinte hallni vélem a lángok rémes pattogását és az égő házba szorultak kétségbeesett jajkiáltását. Gróf ur, siessen haza, siessen. Gondoljon leányára . . .

. — Megyek, — kiáltott Géza és az ajtó felé rohant.

— Ekkor belépett az igazgató.

— Mit hallok, gróf ur? — mondta. — Az ön kastélyában ma éjjel tűz volt?

— Még mindig van.

— Már nincs. A tűzoltók egy része már visszatért azzal a jó hírrel, hogy a tűzvész el lett oltva, mielőtt nagyobb pusztításokat vihetett volna végbe. Mindössze egy istálló és egy kocsiszín vagy ilyesmi égett le. Vagy talán az sem egészen. Derék tűzoltóságunk ez egyszer ismét kitüntette magát és bámulatos munkát végzett, úgy, hogy a főüpélet meg lett mentve.

Géza gróf égfelé emelte kezét.

— Hála neked nagy Isten, — mondotta meghatottan. — Életben tartottad mindazokat, akiket szeretek, ezt a fiatal barátomat is!

Ezalatt letelt a félóra és Bodoky doktor visszajött. Diadalmasan lobogtatott kezében egy papírlapot.

— Itt van! — kiáltott. — Elhoztam önnek, igazgató ur, a kívánt okmányt. Az igazságügyminiszter aláírása csak elég önnek?

— Tökéletesen, — felelte az igazgató. — Ezzel tehát a szabályoknak elég van téve.

Aladárhoz fordult, miután előbb egpy pillantást vetett az írásba, mely alatt a miniszternek jól ismert aláírása látszott:

— Gróf ur, ön szabad! Rögtön kiadom polgári ruháit, hogy az utálatos fegyencruhát minél előbb levethesse.

— Egy kérésem lenne önhöz, igazgató ur, — mondta Aladár.

— Oh, beszéljen gróf ur, szívesen teljesítem, ha módomban áll. j m

— Engedje át nekem ezeket a fegyencruhákat. Magammal viszem örök emlékezetül. Magammal fogom hordani mindenhová, hogy általok folytonosan emlékeztetve legyek az emberi gyarlóságra és arra, hogy óvakodjam bárki iránt is igazságtalannak lenni. Mert nem mindig a sors az, mely az életet elviselhetetlenné teszi, hanem mi emberek, akik egymás iránt

bizalmatlanok vagyunk, egymásra fenekedünk és irigyeljük egymástól, ha egyiknek esetleg jobb sors jutott osztályrészül, mint a másiknak.

— Kívánsága teljesítve van — felelt az igazgató készséggel. — Csak tessék megmondani, hova küldjem.

— Erre nézve valóban magam is némi zavarban vagyok,

— mondta Aladár mosolyogva. — Mert nem tudom, hol lesz ezentúl a lakásom. Nem tudom, vájjon a régit elfoglalhatom-e?

— Az én kastélyom van legközelebb, — mondta Szentiványi Géza — és éri pár napra le is foglallak. Menjünk azonnal, mert számodra itt nincs többé helye.

— A szives meghívást, kedves gróf ur, nagyon köszönöm,

— válaszolt Aladár és megszorította atyai barátja kezét. — De nem óhajtanám egyelőre igénybe venni szives vendégszeretetét, az ott tartózkodás borzasztó visszaemlékezéseket keltene bennem. Egyébiránt tudja mit, igazgató ur? Legyen szives a ruhákat utánam küldeni az '‘‘‘István főherceg” szállodába. Egyelőre ott fogok magamnak lakást bérelni, mig itteni ügyeimet rendbe hozom.

Néhány perc múlva Földváry Aladár gróf mint szabad ember hagyta el a fegyházat.

Szép csillagos ég volt, a holdvilág ezüstös fénnyel vonta be a környéket. Aladár megállott és körüljártatva tekintetét, kéjjel szívta magába a friss: levegőt. Úgy érezte magát, mintha halottaiból uj életre támadt volna. Közben, két könnycsepp pergett végig halvány arcán. Merengéséből Szentiványi Géza gróf rázta fel őt.

— Hogy nem akarsz kijönni hozzám, azt bizonyos tekintetben érthetőnek találom, — mondta. — De remélem,, hogy ügyeid rendezése után azonnal szerencsém lesz!

Aladár megígérte ezt és búcsút vettek egymástól.

Aladár magára maradva mélyen fellélegzett.

— Tehát szabad vagyok! Esküszöm, Rózsika, hogy Istennek ezen ajándékát csupán csak annak fogom szentelni, hogy tégedet is kiszabadítsalak a rabságból.

39. FEJEZET Messze idegenben

Aladárnak sejtelme sem volt arról, hogy Rózsikát egy feketelelkü ember, ravasz csellel messze idegenbe viszi.

Rózsika, mikor látta, hogy semmiképpen sem szabadulhat ki a kocsiból, könyörgésre fogta a dolgot, azt gondolva, hogy igy talán hamarább meglágyítja a kegyetlen embert.

— Herceg, az égre kérem, legyen könyörülettel irántam,

— mondotta könyörögve. — Gondolja meg, hogy azt, aki szivemhez legközelebb áll, ártatlanul börtönbe hurcolták, gyilkosság gyanúja miatt. Egyedül csak én menthetem meg őt, mert ismerem az igazi tettest. Az Istenre kérem, szánjon meg engem és Ígérem önnek, hogy további lépéseket nem teszek ön ellen. Mint főnemesnek, önnek is érdekében állhat megmenteni egy másik nemest attól a borzasztó gyanútól, melyet méltatlanul ráháritottak.

— Légy nyugodt, kis angyalom — felelte a muszka herceg, egykedvű hangon. — Nem szükséges egy Földváry gróf miatt ennyire nyugtalanítani magad. Mi neked az a gróf?

— A jegyesem!

— Nos, én is lehetek, sőt akarok is az lenni. Vagyok én annyi, mint az a gróf, ha több nem.

— Ez mégis csak borzasztó, — kiáltott Rózsika. Földváry Aladárt ön nem pótolhatja, mert ő mindenem volt és feleségül akart venni.

— Dőre gyermek, — nevetett a herceg- — hogy lehet ilyet hinni? Az a te Aladárod távolról sem gondolt arra, hogy téged feleségül vegyen Eszeágában sem volt megesküdni veled. Ő csak bírni akart téged ideig-óráig és szépségedet akarta élvezni. Elvégre ugyanezt tehetem én is. Hidd el, polgári leánykákkal szemben a főnemes mind ilyen. Haha! Lásd én legalább őszinte vagyok hozzád.

Rózsika kezébe temette arcát, mert a szégyen pírját hajtották rá ezek a szavak. Egyszerre olyan mérhetetlenül boldogtalannak hitte magát, hogy szivszaggató zokogásban tört ki. Egy perc múlva újra kezdte a könyörgést.

— Herceg, — mondta sírva. — Ön nem lehet olyan lelketlen, olyan szívtelen, hogy engem szerencsétlenné akarjon tenni. Mi haszna lenne belőlem, mikor úgy sem szerehetem önt?

— De hátha.

—• Soha, soha! Azért jobb lesz, ha azonnal szabadon bocsát. Parancsodja meg a soffőrnek, hogy álljon meg, engedjen kiszállni, inkább gyalog megyek vissza a városba és esküszöm, hogy senkinek a világon nem mondom el a köztünk történteket.

— Azt okosan is tennéd, mert csak kompromittálnád magad, — jegyezte meg a herceg gúnyosan.

Rózsika nem értette ezt és tovább könyörgött:

— Bocsásson szabadon és én kezet csókolok érte— Bohó gyermek! Az ajkadat add ide! Szerelem kell nekem, nem pedig hála.

— Not hát, — kiáltott Rózsika, miközben vad elszántságlángja tört ki szeméből. — Most tehát nem fogja megkapni sem az egyiket, sem a másikat. Esküszöm önnek, hogy nem visz engem élve Oroszországba. Meghalok, mielőtt elérné célját. Meg fogom mutatni, mire képes egy lány, aki szerelmét és becsületét védi. Szerelmem Aladáré, azn soha senki másé nem lesz. Lelkem Istené és én szeplőtelenül vissza fogom neki adni. Ha ön ezt akarja, hogy be is fog következni, de rettegjen az Isten haragjától.

* Szlatkin herceg erre is csak vállát vonta.

— Kis angyalom, — mondta. — Minden leányka igy beszél első kétségbeesésében, Nem először hallok én ilyen szavakat. De aztán mégis megvigasztalódtak a kis leánykák. Sőt, némelyik, aki szintén szemembe vágta, úgy mint te most, hogy nem szeret engem soha, soha, utóbb mégis úgy belémcsimpaszkodott, hogy alig tudtam lerázni a nyakamról- Nálad is be fog ez következni, erről meg vagyok győződve.

Rózsika a kocsi sarkába dőlt, de tartotta magát, mert retr tegett ettől az embertől. Ki tudja, mit tenne vele ez a nyomorult, ha erőt vesz rajta a gyöngeség?

Elgondolta magában, hogy az Isten miért engedhet meg ilyen gyalázatosságot? Miért nem sújtja le villámaival a gazembert, aki ártatlanok megrontására törekszik?

— De azért ne légy gyáva, szivem, — súgta maga elé önmagát biztatva. — Ilyenkor a halál nem félelmes, hanem inkább kívánatos, meg ment a meggyaláztatástól. Nem kell megijedni az örök álomtól, mert a gyötrelem megszűnését jelenti. Csak az az egy gondolat bánt, hogy Aladárt nem láthatom többé, nem nézhetek nyájas szemeibe és nem halhatom kedves hangját.

Most hirtelen megállott a kocsi. Rózsika gépiesen kinézett az ablakon és látta, hogy még mindig a mezőn vannak. A herceg a nála lévő kulcsfélével felnyitotta a kocsi ajtaját és kiszállott.

— Ha kedved van kiszállani, megteheted, — mondta Rózsikához. — Tagjaidat legalább kinyújthatod és friss levegőt szívhatsz.

Rózsika kiszállott, mert titokban azt a reményt táplálta, hogy hátha mégis elmenekülhet. Lábainak gyorsaságában, a sok szenvedés okozta kimerülés miatt nem igen bizhatott — de hátha mégis sikerül neki kivonni magát a lelketlen ember hatalma alól? A legrosszabb esetben kiáltani fog — talán csak meghallja valaki?

Mindenekelőtt körüljártatta tekintetét s arra a meggyőződésre jutott, hogy Szlatkin nagyon is jó helyet választott a pihenésre. Ez egy valóságos pusztaság volt, teljesen néptelen és elhagyatott! Emberi hajléknak nyoma sem látszott sehol!

Már annyira világos volt, hogy jó messzire el lehetett látni. Ámde Rózsika hasztalan erőltette szemét, nem láthatott semmit és senkit, kitől segítséget várhatott volna— Azt tartom, jó lenne reggelizni! — mondá Szlatkin herceg. —/ Iván, láss hozzá.

Rózsika felháborodással vegyes bámulattal látta, hogy a szöktetés mily nagy leleményességgel volt előkészítve. A herceg előrelátó gondossággal látta el magát mindennel, ami egy hosszú útra hozzávetően megkivántatik.

(Folytatjuk)

HÁROM HAMIS KIRÁLY