Magyar Hirnök, 1964. július-december (55. évfolyam, 27-53. szám)
1964-08-13 / 33. szám
6. OLDAL MAGYAR mim«* Thursday, August 13, 1964 AZ ISTEN KARDJA ÉS A HADAK ÚTJA Irta: BENEDEK ELEK Attila eszének s kardjának magyar nép két ős-ága: Hurejével egy nagy világbirodalomnak lett az ura. Vala pedig ennek a nagy világbirodalomnak a központja az a föld, melyet mi ma magyar hazának nevezünk. S eredeti a nép, mely először alkotott ezen a földön egységes államot, a turáni népcsaládból. Abból a népcsaládból, melyből eredeti az avar, a hunok világbirodalmának összeomlása után a második turáni faj: rövid időre bár, szintén itt alkotott ez is egységes államot. Abból a népcsaládból, melyből eredeti a magyar is: az ezer éves magyar állam megalkotója. A világverő hun nép nem tudott állandó gyökeret verni a mai magyar földön, de maradt utána egy nagyértékü örökség: midőn a maroknyi magyar elindult honkereső útjára, azt a földét kereste, mely egykor Attila földje volt s honfoglaló munkájában nagy erőssége volt a hagyomány táplálta büszke tudat, hogy ezt a földet a vele atyafi hunok vére áztatta egykoron s valóképpen a testvér örökét foglalja el. Testvérnek nevezi a hun és magyar népet a rege. Nimród, a hires vadász, a hatalmas fejedelem az a törzs, melyből kihajtott a hun és nor és Magyar, ennek előtte sok ezer esztendővel, meszszé keleten . . . Hunor és Magyár, ez a két dali szép Vitéz — igy szól a rege — amig nagy legénnyé serdültek együtt vadásztak édesapjukkal; majd, hogy Nimród leöregedett, ketten kalandozták be hazájuk földjét: minden zegét-zugát ismerték annak. Egyszerre csak elfogta mindkettőnek szivét a vágy, tulmenni az ország határán, hadd lássák, mi van ott. Milyen ott az erdő, a mező. Magukhoz vettek ötven-ötven válogatott vitézt, felkerekedtek s vadászgatás közben elkalandoztak messze, messze az ország határán túl. Szemük, szivük eltelt gyönyörűséggel. Rengeteg erdők, végtelen rcjr.aságo'k, amerre mentek. Nagy csordákban csatangoltak mindenféle vadak. Külön-külön fogtak egyegy vadat s úgy vették űzőbe. — Egyszer aztán egy szarvason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem láttak még ehhez hasonlatost. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a feje fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál; a lába vékony s szaladván, nem látszott érinteni a földet. Űzőbe vettek ezt a csodaszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél; nyomukban a vitézek, tisztásról rengetegbe, rengetegből tisztásra, 1 hegyeken fel, folyóvizeken át. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. Reggeltől esig kergették a szarvast, de hiába, alnyatkor eltűnt egy ingoványos helyen, sürü nádas rejtőkébe. Soha többet nem látták. De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette ez őket olyan szép földre, amilyet még nem láttak. Gyönyörű sziget volt ez: körctsikerül rengeteg erdők és folyóvizek. Övig gázoltak fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt s enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak s játszadoktak a nap verőfényében. — De szeretnék itt maradni örökre! mondá Hunor áradozó szívvel. — Hát te, öcsém, Magyar? —Én is, bátyám, én is! ... És ott maradónak. Már több napja voltak a szép szigeten s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem látnak. Felkerekedtek hát, hogy nézzenek széjjel. Velük a száz vitéz. S im, amint bolyonganak a nagy rónaságon, egyszerre csak szemük, szájuk elállóit a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat lány, egyik szebb a másiknál, ott táncolt karikába, körbe, csergedező forrásnak a tövén. Szépen összefogództak, — lehettek százan, ha nem többen — s úgy kerengtek körbe, a kör közepén pedig két leány lejtett, olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. | gyeken, völgyeken, folyóvizeken át, igy értek Szittyaor! szágba. Ez már nagy, jó nagy 1 darab föld volt, s bár laktak Ös-szenézett Hunor és Magyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondoltak: hirtelen közrefogták a lányokat, kiki egy lányt felkapott a nyergébe s azzal elvágtattak sebes szélnél sebesebben. Hunor és Magyar azt a két lányt kapták fel nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak: az alánok fejedelmének, Dúlnak a leányai voltak ezek. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassanként nekibátorodtak s nem is bánták, hogy elrabolta őket az a két dali szép fiú. Nem bánta a többi lány sem. Még aznap nagy lakodalmat laktak: egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s a száz* vitéznek. És megáldó Isten frigyüket. Szaporodtak ivadékról ivadékra. És telt, muít az idő, eltelt vagy száz esztendő s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megsokasodott, hogy nem volt elég tágas a szép sziget. Uj hazát kellett keresniük. Felkerekedék mind a két nemzetség, vándoroltak hej ottan más népek is, elfértek I ott. Akkor már száznyolc ! nemzetsége volt Hunor és | Magyar ivadékainak: e közt J oszlott fel Szittyaország. De , telt az idő s ime; Szittyaország sem elég nagy már, megint uj hazát kell keresniök. Összeültek a nemzetségek öregei, vezérei s tanakodtak. A hunn nemzetségek vezérei azt javasolták, menjenek nyugat felé, a magyar nemzetség vezérei, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét Hunor és Magyar elszakadtak. Végezetül is abban maradtak: a hunok menjenek nyugatnak s ha elég nagy földet találnak, adják hírül s utánuk mennek a magyarok. Hanem mikor éppen indulóban voltak, előállott Attila, a hunok vezére s kérdé: hát az Isten kardja kié lesz? Mert mikoron a hunök és magyarok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek Istennek, aki e földre segitette. Minden nemzetségnek jussa volt Isten kardjához. Hitték, vallották, hogy mig övék e kard, velük az Isten. Összeültek a nemzetségek bölcsei, tanakodtak három éjjel s három nap és határozták: penderítse, forgassa meg egy világtalan ember hétszer a kardot, hetedikszer ejtse ki a kezéből. Ha nyugat felé esik, legyen a hunoké; ha kelet felé, maradjon a magyaroké. Ebben mind megnyugovának. Mikoron pedig a világtalan ember hetedik penderités után kiejté ker\rfr VzavoVorloV vöttentő forgószél, felkapta, repítette Isten kardját, vitte, vitte nyugat felé s egyszerre csak eltűnt . . . — Lássátok, lássátok, mondá Attila, az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard után. Megtaláljuk majd mi s hogyha megtaláltuk, hírül adjuk nektek: jérték ti is, jérték! És útnak eredett a nagy hun nemzetség. Elől a vén Mundzuk, két oldalán két da- I li fia: Attila és Buda. Nyomukban tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton, át rengeteg erdőkön, mérhetetlen síkságokon, de hosszabb időre meg nem állapodtak, mig a Duna s Tisza közé nem értek. Ez a föld tetszett nekik erősen. — Itt maradunk, itt élünk, halunk! — piáltották egy szívvel, lélekkel. —Hajh, lett rettentő nagy rémület az itt lakó népek között. Fejüket vesztve hívták segítségül a vasfej ü Detrét. És az jött is rettentő nagy sereggel. És összecsapott a két sereg, mint két fekete felleg. Kiáradt a Duna, anynyi vér folyt belé. Ha kiáradt, nem áradt hiába. A hunoké lett a Duna és Tisza köze. És éltek ott sókáig békességben. Hadakozásra tán nem is gondoltak. De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Duna s Tisza köze s szerette volna meghódítani az egész világot. Mondta az apja: — Ne is gondolj erre, fiam, mig Isten kardját meg nem találod. Hiába a nagy vitéz| séged, ha ninc3 veled Isten. E naptól fogvást mind az Isten kardja volt Attila fejében. S hogy meghalt az apja s a hunok egy akarattal őt választották királyuknak, őt, a legvitézebbet, a legbölcsebbet, nem volt lelkének nyugodalma: hej, csak megtalálja Isten kardját! Közben, hogy úgy tépelődék az ő lelke, láta egyszer csodálatos álmot. És hivatja lett. Én pedig, amint repültem, le-lesujtottam kardommal s im, az erdők meghajoltak, folyók s tengerek két felé nyíltak, a városok lángba borultak. Mondjátok, táltosok, mit jelent az álmom? Eléállott Torda, a legvénebb táltos s mondá: Felséa jövendőmondókat, fejtsék meg az álmát. Mondja nekik: — Hallgassatok ide, az éjjel álmomban csodálatos álmot láttam. Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem reá: ősz, öreg ember szállott le hozzám a levegőégből s egy ragyogó kar- I dot kötött az oldalamra, de ! ahogy felkötötte, úgy eltűnt j az öreg ember, mintha föld nyelte volna el. Nézem, nézem a kardot, s hát kivilágos-világra olyan, mint az Isten kardja. S valamiképpen az Isten kardját szemünk láttára felkapta s elvitte vala sebes forgószél, azonképpen engem is sebes forgószél kapott fel s vitt erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok feges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelenti, hogy megkerül az Isten kardja s akkor (Folyt, a 8-ik oldalon) SZERELEM kefArjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS — Igazán nem tudom mi történt velem. Talán még az eszemet is elvesztettem? Mintha egy zavaros álom lenne az egész, ami velem történt. Gyilkossággal vádolnak, állítólag megöltem egy embert, egy gyönge nőt, akit nem is ismerek. Lehetséges lenne ez? Igen, emlékszem rá, hogy láttam egy nőt a nagy bükkfa alatt, megalvadt vérrel körülvéve. Brr! Iszonyú látvány volt. Láttam a tátongó sebet, melyből csendesen bugyogott a vér, az ártatlanul kiontott vér, mely mindig égbe kiált. Láttam Géza gróf megdöbbenését és láttam atyám elkeseredését. Hirtelen abbahagyta és felszökve a helyéről, vadul forgó szemmel nézett szét. — Hah! a gyilkosság megtörtént és csakugyan én lennék a gyilkos? Az áldozat engem nevezett volna meg? Ur Isten, ne hagyj el. Ne vedd el végképp az eszemet. Nem emlékszem rá, nem birok tudtával annak, hogy csakugyan én öltem meg őt. És miért? Mi okból tettem volna ezt? / Tenyerébe rejtve arcát, gondolkozni kezdett. Visszaidézett emlékezetébe mindent, ami vele történt, attól a pillanattól kezdve, melyben Morvay doktor intézetét elhagyta. Idejött, mert Szentiványi Géza gróf kastélya volt legközelebb, itt kaphatott tehát legelőbb segitséget. Mire ideért, úgy el volt fáradva, hogy kénytelen volt a pavillonban pihenőt tartani ... Ezalatt történt itt a gyilkosság. És most őt vádolják annak elkövetésével, mert véletlenül éppen a tett színhelyén vlot. Pedig ő olyan ártatlan ebben, mint a ma született gyermek. Soha életében nem látta a meggyilkoltat, hirét sem hallotta, azt sem tudta, vájjon a világon van-e és mégis maga az áldozat vádolta volna őt. De miért és milyen alapon tette ezt? Ezt nem bírta felfogni. És atyja mégis ebből indult ki. Milyen isszonyu helyzetet idézett elő ez a képtelen vád? Hogy elidegenitené őket egymástól? Atyja, aki eddig legjobb barátja volt, most egyszerre ellenségévé lett — aki felháborodásának elvakultságában kész őt börtönbe juttatni. Könnyek peregtek szeméből és boldog ifjúságára gondolt, amely most egyezerre semmivé lett, anélkül, hogy igazán bűnösnek tudná ma;gát... Egyszerre összerezzent, mert hallotta, amint a könyvtár'szoba ajtaja kinyílt. Talán atyja jön és hirül hozza neki, hogy minden rendben van. Vagy talán Rózsikét is magával hozza. Az öröm pírja szökött az arcába. A szerető szív sokszor képtelen reményekkel kecsegteti magát. ** ‘ '** *: Az ajtó felé pillantott és a csalódás kifejezése költözött arcára. Nem édesatyja lépett be, hanem egy ember, ki a grófi szolgák egyenruháját viselte. — Mit akar ez az ember? — töprengett Aladár. — Vájjon nem érik be azzal, hogy kívülről őrzik őt, most még ite is bejönnek, hogy még jobban vigyázzanak reá? Haragjában felállott és hátat fordítva a jövevénynek kinézett az ablakon. Ekkor valaki hátulról megérintette a vállát: Aladár megbotránkozva hátrafordult és lángoló pillantást vetett a vakmerőre, aki szolga létére meg merte őt érinteni. Haragja azonban egyszerre csodálkozásba ment át. Ez az ember imponáló alakkal birt, egész magatartásában volt valami, ami inkább urra emlékezteti, mint szolgára. Csak egy nem tetszett neki: rőt haja, de máskülönben a szolgai egyenruha dacára igen urias külsejűnek látszott. —Mit kíván ~ kérdezte Aladár mogorván. —■> Nem hívtam senkit, ennélfogva nem is érezheti magát feljogosítva arra, hogy ide belépjen. Annyit legalább elvárhatnék, hogy békét hagyjanak és ne háborgassanak nyugalmamban. — Bocsánat gróf ur, az öreg Balázs tudtával vagyok itt. — Ki az a Balázs? — Szentiványi gróf ur legbizalmasabb komornyikja. Csak néhány szavam lesz a gróf úrhoz s ha lesz szives engem meghallgatni, nem fogja megbánni. — Beszéljen hát. De figyelmeztetem, legyen egészen rövid. Mit akar? — Szabadságot hozok önnek, gróf ur, — felelte a vöröshaju alattomos mosollyal. — A gróf urnák csak akarnia kell és ebben a pillanatban szabad lesz. — Szabad? — kérdezte a gróf meglepetten. — Hogy érti ezt? Üzenetet küldött atyám? Belátta, hogy igzságtalan volt irántam, avagy megtalálták már az igazi gyilkost? A vöröshaju vállat vont. — A gróf ur —, mondta. — Sajnálattal veszem ki szavaiból, hogy helyzetével még mindig nincs tisztában. Súlyos gya' nu nehezedett önre és még mindig sürü fátyol borítja a titokzatos bűntettet, melynek elkövetésével önt vádolják és lehet, hogy a gyanú rajta is marad a gróf uron. Gondolja csak meg az adott körülményeket. Maga az áldozat, önt nevezte meg gyilkosának s önt ugyanabban az órában ott találták, ahol a gyilkosságot elkövették. Gróf ur, ön a vádlottak padjára fog kerülni és nincs a világon az az esküdt, aki önt felmentené. Aladár arca még sápadtabb lett. A forma, mellyel a szolga a veszélyes helyzetet kifejtette, megremegtette őt és most is látni vélte a feneketlen ösvényt, mely elnyeléssel fenyegette őt. Valóban ennek az embernek igaza volt. Ha ez a titokzatos gyilkosság a bíróság elé kerül, akkor igen könnyen megtörténhetik, hogy kimondják rá a bűnöst. A vöröshaju észrevette szavainak hatását és tovább folytatta: — Gróf ur, figyeljen most ide. Mi ketten, tudniillik Ba' lázs és én, mély részvéttel vagyunk a gróf ur sorsa iránt. Ön egy ősrégi grófi család sarja, fiatal ember, akire a legszebb jövő vár és valóban kár lenne önért, ha börtönbe és onnét a bitóra kerülne. Ne is beszéljen, gróf ur, hanem hallgasson meg engem végig. Én a gróf ur lovásza vagyok: mint ilyen módomban áll a legjobb versenylovat ön alá adni. Csak ki kell nyitni az ablakot — egy ugrás a sötétben és néhány perc alatt elérheti az országutat, ahol én már várni fogom a hátaslóval. Az el fogja önt röpíteni, ahová csak akaria. Mondja ki tehát a döntő szót, gróf ur. Ne tétovázzék, az idő röpül, atyja minden perc ben jöhet, de lehet, hogy rendőröket is hoz magával. Mégis csak üdvösebb lesz külföldre menekülni, mint a bitón fejezni be fiatal életét. Aladár megrázkódott. Melle emelkedett, borzasztó tusakodás folyt belsejében. Menekülni? Szökni a meggyaláztatás, a megszégyenítő halál elől? A szerencsétlen fiatalember egyszerre átlátta a helyzetet, melybe a balvégzet sodorta. Hah! Ennek az embernek igaza van. Szökni? Valóban ez lenne még a legjobb megoldás. Szökni... szökni, ez pedig annyit tenne, mint beismerni a bűnt. Annyit tenne, mint kivenni magát a bizonyítás alól, melyre képesnek nem érezte magát. Azután meg nemesi szavát ad« ta, hogy nem fog elmenekülni. — Nem és ezerszer nem! — kiáltott benne egy hang és lelke föllázadt a gyáva gondolat ellen. Jöjjön, aminek jönnie kell, inkább gyalázattal tetézve, szégyenletes halállal ártatlanul meghalni, mint szökni és ezzel még csak igazán megbélyegezni magát! — Határozza el magát, gróf ur — sürgette a vöröshaju. ~ Atyja nemsokára itt lesz és akkor ön veszve van! — Am legyen —, felelte Aladár. — Ha végem lesz is, leg' alább azzal a tudattal lépek a bitó elé, hogy ártatlan vagyok! — De ezt senki sem fogja elhinni —, vetette ellen a vöröshaj u. — Az egész világ bűnösnek fogja tartani. Százezernyi nézője lesz annak a ritka látványnak, hogy egy grófi gyilkosnak leüti a fejét egy hóhér. Meg aztán nagyon sovány vigasztalás az, hogy ártatlan. Legjobb lesz tehát menekülni. Amerika földjén fittyet hányhat mindenkinek. — Távozz előlem, arcátlan — kiáltott Aladár nemes haraggal. — Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? Kifelé! ... Az ajtó felé mutatott. A szolga erre bámulatos gyorsasággal el is tűnt. Aladár egy percig gondolkozva nézett utána. — Mi van ezzel az emberrel? — kérdezte magában. — Valósággal ékesszólást fejtett ki, hogy bűnösnek tart engem, vagy legalábbis reám akarta nyomni a bűnösség bélyegét. Szökésre akart birni, hogy ezáltal magam ellen bizonyítsak. Soha ilyet nem teszek. Történjék bármi, én nyugodtan tekintek a jövőbe. Ekkor újra lépteket hallott és nyomban rá hangokat is: Fölismerte atyja hangját, aki a kint állóknak mondott valamit: Most tehát elkövetkezett a döntés órája. Az öreg gróf hozza ártatlanságának bizonyítékát, bizonyosan beszélt Rózsikéval, aki mindenben megerősítette az ő állításait. Az öreg ur belépett. Külseje szigorú, arca oly merev és kemény volt, mint a kő. A látványtól a szegény Aladár hátratántorodott, most már tudta, hogy minden veszve van, reményei meghiúsultak és gyalázat vár reá. Az öreg gróf egy percig reászegezte szemét, mintha lesújtó tekintetével a föld alá akarná őt sülyeszteni. (Folytatjuk)
