Magyar Hirnök, 1964. július-december (55. évfolyam, 27-53. szám)
1964-07-16 / 29. szám
8. OLDAU ' MACTAF mpw Thursday, July 16, 1964 SZENT LÁSZLÓ FÜVE Irta: BENEDEK ELEK Az 1077-ik esztendőben halt meg Géza s mindjárt örökébe lépett László, aíki ékkor 3J éves lehetett. Tehát a legszebb férfikorban.. Akkor már a keresztyénység mély gyökeret vert a nemzet lelkében, de itt-ott, különösen a pásztorembereik áldoztak a pogány isteneknek. László törvénye a tanúság erre, mondván: “ki a pogány szokás szerint kutaknál vagy tők, források, kövek mellett álldozik, bűnét ökörrel váltsa meg.” A büntetés csekélysége mutatja, hogy a pogány vallás az uj hitre többé már nem veszedelmes, De már a legenda, a lelkek komoly megtánltorodásáról regél nekünk, melyeik Lászlóról fenmaradtak. A kunokon győzedelmeskedő magyarok napokig vigadnak a holttestek közt, de egyszerre osaik vége szakad a vigadozásnak: a holttestek rettentő szaga megrontotta a levegőt s mindenféle förtelmes, ragadós betegséggel pusztították a vitézek seregét. Terjed a vész s siralom völgye lesz a magyarok földje. És zugni-bugrji kezdett a nép: lássátok büntet a magyarok istene, mert igaz hitünket elhagyók. Nem használ a király imádkozása. És összeverődtek minden rendű emberek, menték a király sátorába. A szent király akkor is imádkozott. Mondá a szószóló: Hiába imádkozol, felséges király, úgy sem hallgatja meg imádságodat a magyarok istene. Térjünk vissza mind a pogány hitre, meglásd, megszűnik a pestis. A szent király megbotránkozással nézett a hitetlenékre, arca elborult, szeméből megeredt a könny s mondá nekik: cjfedj etek haza békességgel, ti megtévelyedettek. Ne háborgassatok imádkozásomban. Én hiszek az egy Istenben, Mindenható Atyában. Meg-meg látogat, próbára tesz, de nem hagy el, letörli könnyeinket. A hitetlenek megzavarodva indultak kifelé, de e pillanatban, mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk, állottak, mint megannyi bálvány. Vakító világosság támadt a sátorban és hallották a mennyei szózatot: Ne csüggedj, László. Iston meghallgatta sürü imádságaidat s leküldött engem te hozzád az angyalok seregéből, hogy megmondjam neked, mitévő légy. Oltsd fel királyi ruhádat, tedd fejedre koronádat, s kimenvén a sátorból, lődd el a nyiladat a virágos réten. És menj a nyii után: ahol leesik, találsz egy füvet, mely meggyógiytja a te népedet! Ezt mondván az angyal, felszállott az égbe. Akkor fölkelt László, magára ölté királyi ruháját, fejére tévé a koronát, kezébe vévé a nyilát s a sátorból kilépett. Utána a hitetlenek, csendesen, levett kalappal. És felnézett a szent király még egyszer az égre, aztán ellőtte nyilát. És ment az előtt nyil irányában, a nép meg nyomában. — Ihol a nyílvessző! — kiáltotta László. — Nézzetek ide! S fölvette a nyílvesszőt, mély egy széle3 levelű növényben akadt meg, keresztül hasítván azt. — Olyan mint a kereszt! — kiáltották a népek s térdre borultak. És találtak ehhez a fűhöz hasonlatost még sokat, sokat a népék s ennek csodaereje meggyógyitá eket . . . A humor aranykönyvéből A tanító megkérdezi Pistikétől: — Na, fiam, hány nlap van egy évben? — Hét. — Ugyan, ugyan, fiam. Goldoíkozzál egy kicsit. — Hét. — Hát bizony, te nagyon tudatlan vagy. — De tániitó bácsi, én csak hetet ismerek: vasárnap, hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek és szombat. * * * Bliaskóczi igy szólt Kovácshoz, aki igen kis termetű ember. — Mondd csak, Kovács, hogy lehet az, hogy olyan apró létedre olyan sokat eszel? — De, kérlek — feleli Kovács, — belülről nem vagyok olyan kicsi, minit amilyennek kívülről látszom. * * * A feleség súlyos szemrehányással fordul férjéhez: — Nem szégyelled magad. Láttalak, amint megcsókoltad a szobalányt, aki csak egy napja van itt. A férj igy védekezik: *— Sietnem kell, hátha már holnjap nem lesz-nálunk. * * * Meghal a részeges kicsapongó férj, aki minden éjszakáját házon kívül töltötte. Az asszony sopánkodik, sirdogál, majd így fordul az őt vigasztaló szomszédasszonyhoz: — Egyetlen vigaszom, hogy ezentúl már tudni fogom, hol tölti éjszakáit. * * * Falragasz a gyárban: “Lányok, ne hordjatok bő pulóvert, mert elkap a gép, és r|e hordjatok szűkét sem, mert el kapnak a gépészek.” SZERELEM kefArjai Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Pillanattok alatt felmászott a fára és egy perc múlva a túlsó oldalon leereszkedett. Egy kissé ugyan megütötte a lábát, más baja azonban nem esett. Most tehát gyorsan menekülni. Az országutat csakhamar elérte és elkezdett futni, ahogy csak birt. De bizony hamar elfáradt. Most érezte csak, mennyire le van gyengülve. Egyszerre olyan visszahatás állott be, hogy azt hitte, talán már meg sem éri a reggelt. Le kellett ülnie az ut szélére, mert szédület fogta el fejét. Hogy meddig ült ott, azt maga sem tudta; nem volt eszméletlen, de olyan gyengeség lepte meg, hogy nem is’tudta, mi történik körülötte. De legalább az az egy gondolat megnyugtatta őt, hogy Morvay doktornak már nincs hatalma felette, sőt ellenkezőleg, a nyomorult embernek nagy oka volt rettegni tőle. Napjai meg vannak számlálva, holnap már le lesz rántva róla az álarc. Ekkor kocsizörgést és ostorpattogást hallott. Aladár úgy érezte, mintha mély álomból térne magához. Egy parasztszekér döcögött előtte, a vén paraszt a kocsi mellett ballagott és némelykor gyorsabb menésre ösztökélte ökreit. — Álljon meg egy szóra, atyafi — szólította meg Aladár. — Messzire van még a város? A parasztember tovább ment és azt felelte, hogy sietve jó háromnegyed óra alatt beér. — Háromnegyed óra — gondolta Aladár. — Lehet belőle talán hétnegyed óra is, amilyen gyönge erőben van ő most. Hát' az miféle kastély ott? — kérdezte a másik oldalra mutatva, ahol egy hatalmas urilak körvonlaai látszottak a holdvilágban. — Az Sólyomvár — válaszolt kurtán a paraszt. — Ah, Sélyomvár? — kérdezte Aladár élénken. — Ha jól emlékszem, Szentiványi Géza gróf lakik ott. — Jól emlékszik. A kastély gazdáját úgy hivják. Csákó ne! — kiáltott az egyik ökörre, amely ezt a beszélgetést a maga részéről egy kis pihenésre szerette volna kihasználni. Aladár eleget tudott és bizonyos örömmel nyugtatta te-, kintetét a kastélyon, ahol jóismerős lakik. — Szentiványi Géza gróf — mormogta maga elé. — Ez atyámnak régi jóbarátja, akihez ajánlólevelem is van otthon. Már régen meg kellett volna őt látogatnom, de úgy beszélték, hogy a gróf magábazárkózott ember és nem igen szeret vendégeket fogadni házánál. Pillanatnyi szünet után hozzátette: — Mindamellett ma helyre fogom hozni mulasztásomat. Remélem, meg fogja bocsátani, hogy éjnek idején kopogtatok ajtaján, sőt még meg vagyok győződve és ismert lovagiasságától el is várható, hogy szivesen közre fog működni abban, hogy a Morvay-féle bünfészkét szétugrasszam. A grófban nagy igazságszeretet lakik és ha Rózsikéról mindent elmondok neki, ő lesz az első, aki a szükséges lépéseket meg fogja tenni. A gondolat megtetszett Aladárnak és azonnal útnak is indult a sólyomvári kastély felé. A véletlen úgy hozta magával, hogy egy mellékajtón a kertbe jutott; csakhamar megpillantotta a kastélyt, melynek egyk ablaka ki volt világítva. Valószinüleg még ébren van a gróf. Nos, ha bejelenti magát, atyjára való tekintetből alighanem mindjárt fogadni is fogja őt. — Aztán előadom neki a történteket, — beszélt Aladár önmagában. —Géza gróf kedvemért magáévá fogja tenni Rózsika ügyét, erről meg vagyok győződve. Aladár örvendve folytatta az útját és már edőre kifestette magában a találkozást és a szives fogadtatást. Ekkor ismét oly gyöngeség szállotta meg őt, hogy kénytelen volt leülni. — Oh Istenem, mivé tettek engem abban az átkozott intézetben. Mintha még a velőt is kiszívták volna csontjaimból. Sokáig fog-tartani, mig régi erőmet ismét visszanyerhetem. Föl akart emelkedni, de visszaesett ülőhelyére. — Istenem, még föl se birok kelni. Fejem szédül, minden k rtáncot jár körülöttem. Ah, ott látok egy pavillont, ott egy kicsit kipihenem magam, aztán könnyebben fölmehetek a kastélyba. Aladár betámolygott a pavillonba, ahol rövddel előbb Lola és Soltész Feri pásztorórát élveztek, melyet később oly kellemetlenül megzavartak. Fáradtan dőlt le a pamlagra, melyen néhány pe,rc előtt egy szerelmespár üldögélt. így pihent egy darabig és Rózsika sorsával foglalkozott. Csak fel tudna menni a kastélyba és beszélhetne Géza gróffal, akkor egyszerre másfordulatot venne a dolog. Ekkor egyszerre felfigyelt. A kertből zűrzavaros hangok hallatszottak be hözzá. Mintha valaki zet kiáltotta volna: Gyilkos, fogjátok el! A távolban gyertyafény tűnt fel, emberek jöttek lámpásokkal, égő fáklyákkal, mindez Aladárra azt a benyomást tette, hogy Szentiványi Géza gróf kertjében valami különös esetnek kellett történnie. Felszökött a pamlagról és az ajtóba állott. Ekkor látta, hogy mindenki a pavilion felé tart, most azonban egyszerre a bükkfát veszik körül és minden mozdulatok elárulta, hogy egészen kétségbe vannak esve. Aladár ki akart menni — el volt tökélve erejéhez képest segíteni, amiben lehet. Ekkor egyszerre valami hatan rárohantak. Egyenruhájukról látni lehetett, hogy urasági szolgák. Egyikük, kinek a haja már egészen ősz volt, láttára csaknem hátratántorodott és elborzadva fölkiáltott: — Itt van! El volt bújva a pavillonban, fogjátok el, mert ő a gyilkos! Ráismertem a jómadárra. Mielőtt Aladár magához térhetett, vagy egyáltalában föl birta volna fogni a vád súlyát, melyet szemébe vágnak, a szolgák minden oldalról körülfogták őt, megragadták és kifelé ráncigálták a pavillonból. Néhány perc múlva Szentiványi Géza gróf állott előtte, az a férfi, kiben oly sokat bizott és akiről azt hitte, hogy tárt karokkal fogadja őt. — Gyilkos! — kiáltott ehelyett. Meglátta még atyját is, kinek ittlétére valóban nem számított és mikor örvendezve karjaiba akart sietni, ez is megvetőleg mély fölháborodással fordult el tőle és szintén ezeket a lesújtó szavakat hörögte fülébe: — Gyilkos vagy! 24-ik fejezet LÉTKÉRDÉS Aladár úgy érezte, mintha kétfelé nyilnék a föld és egy iszonyú ösvény nyelné el őt. Kit gyilkolt volna meg? Nincs annál valami borzasztóbb, mikor saját édesatyja szájából kell hallania azt az iszonyú szót, hogy gyilkolt. Ahol gyilkosság történt, ott áldozatnak is kell lennie és Aladár önkéntelenül kereste tekintetével azt a szerencsétlent, akinek kiontott vérét az ő személyével hozzák összeköttetésbe. Most meg is látta a földönfekvőt — nem is férfi volt az, hanem nő, szép fiatal arcú asszony, vagy talán még leány, akinek vére pirosra festette alatta a földet. A szörnyű vád az volt, hogy ezt a vért ő ontotta a keblén tátongó sebet az ő keze ütötte. Egy percig úgy érezte, mintha össze kellene roskadnia, meg kellene semmisülnie a szörnyű vár súlya alatt — mintha meg kellene őrülnie, hogy saját édesatyja az, aki ezt az iszonyú vádat fülése dörgi. Akövetkező percben összeszedte magát; a létfentartás ösztöne óriási erélyt kölcsönzött neki. Akárki más lett volna a vádló, nem vette volna úgy szivére, de tulajdon édes atyját meg kellett győznie. — Atyám — kiáltott oly hangon, mely ártatlanságának tudatától a legteljesebb mértékben át volt hatva. — Az imént egy szörnyű szót dörögtél fülembe, mely méltán megsemmisíthetne, ha igaz lenne. Meg lehet, hogy a vád ellenem szól. Mint idegen jöttem ide, mint ismeretlenre találtak rám az emberek, ebből mindjárt azt következtetik, hogy az itt elkövetett gyilkosságnak én vagyok az okozója. Hogy én öltem meg azt a szerencsétlent, aki lábaitoknál fekszik. De az égre kérlek, atyám," hát-igy neveltél engem, hogy gyilkosnak gondoljon a világ? Oly rosszul ismersz, hogy még te is feltételezed rólam ezt és magad vágod szemembe a szörnyű vádat, ugyanazokkal az ajkakkal, melyekről eddig csak a gyöngédséget és a.szere* tét szavait hallottam? Hát lehetséges ez? Hihető-e, hogy a nemes vér, mely ereimbe foly — őseimnek nemes vére — enynyire elfajult volna bennem? Atyám, a Földváryak között eddigelé még nem akadt gyilkos és Istent hivom fel tanúnak, hogy a te fiad sem az. Az elragadó hév, mellyel a szerencsétlen fiatal ember védelmét előadta, nem tévesztette el hatását. Maga Szentiványi Géza volt az első, aki meggyőződésében ingadozott és csodálattal tekintett a fiatal grófra. Az öreg Földváry azonban nem adta meg magát olyan könnyen, mert az fájdalma mélyebb, felháborodása nagyobb volt. Megvető kézmozdulattal utasította vissza fia védelmét és fagyosan igy szólt: — Nem tudok rá esetet, hogy gyilkos, vagy bármilyen más gonosztevő egykönnyen bevallaná tettét. Előbb mindig meg kell őket győzni és csak akkor vallanak, mikor már öszszeroskadnak az ellenük felhozott bizonyitékok súlya alatt. — Ellenem nem lehet bizonyíték, atyám. — De van. Anélkül nem vádolhat téged senk, legkevésbbé én,i a te atyád. És most szólj: m okból követted el ezt a véres tettet? — És te elhiszed ézt, atyám? — Valóban atyai szivem irtózik még a gondolatától is, hogy a fiam gyilkos, de el kell hinnem, mert maga az áldozat, aki itt a földön fekszik, mondta ki ellened a rettentő szót. Rád vallott. — Ő mondta? — kiáltott Aladár egész kikelve magából. Mit mondott? Hallani akarom! — Nem szándékozom vitatkozni veled — felelt kitérőleg az öreg gróf. — Kedves Géza barátom, engedd meg, hogy a foglyot — világért se mondta volna: “fiam” — egyelőre fölvezessék a kastélyba. Ott még egyszer elővesszük őt, ettől fognak függni a további teendők. — Mindent megteszek amit kívánsz, — felelt Géza szó-, moruan. — Házam rendelkezésedre áll. Balázshoz fordulva hozzátette: — Vigyétek fel a vádlottat az én dolgozó szobámba. Ügyeljetek azonban, hogy el ne menekülhessen. Aladár megszólalt: — Elmenekülni? Attól ne tartsanak. Nem szükséges engem vinni, elmegyek én magamtól is, hisz ez volt a célom még egy félóra előtt, mikor még nem tudtam, hogy mi történt. Most pedig annál szívesebben megyek, mert leginkább nekem áll érdekemben megsemmisíteni az ellenem mit vádat. Megvagyok győződve, ha az első felháborodás és izgalom csillapultával higgadtabban fognak Ítélni és belátják ártatlanságomat. Más nem s lehet, mint félreértés. Bár fájdalmasan, de olyan szilárd és mély meggyőződés hangján mondta ezt Aladár, hogy Szentiványi gróf már csaknem meggyőződöttnek látszott. Ezek a szavak legalább is rokonszenves hatással voltak reá. A szolgák megakarták fogni Aladárt, aki azonban olyan pillantást vetett rájuk, hogy jónak látták szándékuktól elállani. — Nemes ember vagyok — mondta. — Valamint eddig, úgy most is nyilt homlokkal, emelt fővel nézek mindenkinek a szemébe. Lola, aki eddig Rédey Irmát tartotta, eleinte el volt rémülve, később azonban egyre csodálattal nyugtatta tekintetét a fiatalembernek halvány, de fölötte szép arcán. Annyira meg volt igézve, hogy nem birta levenni róla szemeit. A szolgák Irmát is felvitték a kastélyba. A házban volt egy szoba, melyet minden évben csak egyszer nyitottak ki. Ez a gróf anyjának szobája volt. A grófné halálának évfordulóján nyitották ki azt és a gróf ilyenkor órák hosszáig elüldögélt ä szobában anyjának emlékébe merülve. Most ezt a szobát nyittatta ki Géza gróf és maga fektette a súlyosan sebesültet abba az ágyba, melyben a grófnő kilehelte a lelkét. Mindenki rögtön tudta, milyen óriási kitüntetés ez. Lola vezetése alatt a női alkalmazottak, a férfiak távozaása után, levetkőztették Irmát. De most orvos is kellene, Géza számítása szerint Soltész Feri már régen elérhette a várost, sőt maga az orvos is itt lehetne már. ..........- ........-.......... - ...(Folytatjuk)
