Magyar Hirnök, 1964. július-december (55. évfolyam, 27-53. szám)

1964-11-05 / 45. szám

8. OLD At

MAHTATT mr?vw

Thursday, Nov. 5, 1964

A bölcs öreg nem neheztel a mai bohó fiatalságra

tányéromon a húst és ő visz

CsudJálom, hogy az emberek évszázadokkal vagy akár évezredekkel ezelőtt föl nem találták a motor nélküli, úgynevezett vitorlázórepülést. Nem mondhatjuk! hogy a repülés vágya nem élt bennük: az Ikarosz-monda ennek a vágynak bizonysága, és nem is első, nem is egyetlen az emberiség őstörténetében. Nem értem, hogy képzeletük nem nagyította emberi arányokra a hársfa termését, ezt a tökéletes monoplánt, amely a szélbe kapaszkodva messzemessze hordja el a hárs magvak

Én mindig szeretettel néztem el ezeket az apró repülőgépeket. Százával fordultak meg a kezemben, amikor — az első világháború éveiben —- nyaranta egész családunk összegyűlt falusi 'kertünkben, hogy aprólékos munkával kicsipkedje a kis repülőgépekből a hársfa teának való virágát.

Most az Akadémia visegrádi üdülőjének csöndes kertjében ülök. E pillanatban nem

Irta: BENEDEK MARCELL

is egészen csöndes, mert az elém rakott székien Mozart muzsikája hallatszik a hor* ható rádióból, húsz lépéssel mögöttem ping-ponglabdák csattognak. (Az Akadémia üdülőjében ez idő szerint szerencsére egyetlen akadémikus sinjcs, annál több gyerek.)

A hőségtől egy óriási hársfa árnyéka véd. Törzsiét két ember is bajosan karolhatná át. Szállanak, hullanak a kis repülőgépeik. Hol hajamból, hol házikabátomról vesz le egyet- egyet egy puha, gyöngéd női kéz.

A kéz egy fiatal orvoskisasszonyé, akit családom bizalma és saját áldozatna kész természete szegődtetett mellém két hétre, amig budai szobám fölött tetőjavitó munkásék kopácsolnak. Az orvoskisasszony szabadságideje azzal telik, hogy reggeltől estig minden percét nekem szenteli mint orvos, mint vezető és mint felolvasó. Háromszori szemcseppentés, négy különböző orvosság beadása az orvos dolga. De ő tölti be a kávémat, ő szeleteli falatokra a,

sétálni, ő igazítja be a rádiót, ő olvas fal, amikor a rádióban nincs klasszikus zene. Szabad órája csak akkor van, amikor . . . de erről később.

Ötven boldog esztendő hihetetlenül megnövelte igényeimet női gyöngédség dolgában. Ez a gyöngédség úgy burkolt be, ahogy a csecsemőt védi az anyai kéz a külső világ minden támadása ellen. Bizonyos, hogy a szó mindennapi értelmében élhetetlenné tett, dé sohasem is szerettem volna élelmes ember lenni. Hozzászoktatott a gyöngéd támogatáshoz, és nem engedte tragikussá válni azt a napot, amikor észrevettem, hogy reggeltől estig segítő kézre van szükségem.

Ez az egész életemet, jellememet megformáló gyöngédséget most barátok és barátnők egész kis csapata igyekszik pótolni. Mindnyájan tudják, hogy az Egyet valamennyien együtt sem pótolhatják, de mindegyik szivvel-léleiklkel teszi meg a tőle telhetőt. Családanyák, leányok, fiatalemberek és nem ■ utolsósorban mindkét nembeli tanítványok vetélkednek a gyöngédség munkájában.

A tanitványok . . . Beszéljünk egy kicsit róluk és kortársaikról, a gyöngédség gárdájának legifjabb tagjairól. A doktorkisasszonymak akkor van néhány szabad órája, amikor egyik vagy másik váratlanul felbukkan az üdülő kertjében. És megindultál! kell tudomásul vennem, hányán vannak, akik kánikulai melegben nem sajnálták a . fáradságot és kijöttek hozzám.

Igein, ha már eddig oly gyönge voltam, hogy magamról, magánügyeimről beszéltem, most térjünk át a közügyre: a mai fiatalság kérdésére. Jogom van beszélni erről a fiatalságról, hiszen egy pillanatra sem szakadtam el tőle. Sokat köszönhetek neki, és nemcsak fogom, de kötelességem is, hogy megvédjem a sűrűn elhangzó támadásokkal szemben.

A fiatalságnak “rossz sajtója van’ a nyugati irodalmakban és a hazai közbeszédben,. Miég a jóindulatú amerikai Salinger is gusztustalan naturalizmussal ábrázolja a tulajdonképpen szeretni való kamaszt. Az angol Osborne érett ifjai tele vannak a céltalanság pesszimizmusával, A francia Sagan, kisasszony a maga erkölcsi nihilizmusával

■ ajándékozza meg alakjait.

A magyar irodalom nem tart itt, de a közbeszéd másról sem szól, mint a huligán fiuk szakálláról, huligán leányok “tolláról” és házibulikról, ahol a szülőik távollétében hajmeresztő erkölcstelenségek történnek.

Mielőtt ennek az általánositásnak jogos vagy jogtalan voltáról beszélnék, álljunk meg egy percre. Jusson eszünkbe, hogy a “mai fiatalok” szidása ősrégi jelenség — talán olyan régi, mint az emberi társadalom. Kétezer éves példákkal mindenesetre szolgálhatok. Azok, akiket a klasszikus római költő a múlt dicsőitőinek nevezett, mindig felháborodással beszéltek koruk fiataljainak erkölcstelenségéről, és azon keseregtek: mi lesz a világból, ha ezek a fiatalok elfoglalják az öregek helyét. A vígjátéknak leggyakoribb hősé az ifjú volt, aki nála eszesebb és ravaszabb rabszolgája segítségével pénzt csiholt ki negyven-egynéhány éves öreg, fösvény apjától, hogy utcai lányokkal mulatozhasson,. Csodálatos, hogy ezekből az if jakból később tekintélyes bírák, szenátorok és főhivatalnokok lettek, semmivel sem rosszabbak apáiknál.

A fiatalok lázadása és az öregek görcsös ragaszkodása jogaikhoz állandóan ismétlődő jelenség. Válságos korszakokban erősebben kiütöközilk, de a családon belül független a társadalom általános válságaitól: Megnyilatkozik

mélyreható erkölcsi kérdésekben és divatos külsőségekben egyaránt. Az erkölcsi lázadás kétségtelenül jár bizonyos veszedelmekkel, a divatos külsőségeket nyugodtan elintézhetjük egy kézlegyintéssel.

•i* V :i*

Az erkölcsi veszélyek közt legelső a házasság könnyelmű felfogása. A könnyelmű házasságok és a könnyed válások ellen nem az öregek, hanem a ma élő és holnap születendő gyermekek nevében kell tiltakozni. Nemrég járt nálam egy tizenkilenc éves hölgy. Közölte, hogy szerencsésen túlesett válóperén, és ősszel már nőül is megy valakihez, akinek harmadik felesége lesz. (Ezek már a császárkori Róma erkölcsei.)

— De — bár az ilyen példákat könnyű szaporítani — mégis visszatérek az imént fölvetett kérdésre: mennyi ben jogos az általánosítás ?

Az általánosítás csak a matematikai vagy fizikai tudományokban lehet jogos. Kétszer kettő mindig négy. De nem lehet mondani, hogy a mai fiatalság ilyen vagy amolyan. Természetesen nem tudhatom, milyen az arányszám huligánok és komoly fiatalok között. De először is: a huligánság legföljebb kissé megnyúlt kamaszkor, amelynek társadalmi okait bizonyára ki lehetne elemezni. Még ha betegség, akkor sem terjed a régi ragályok módjára. Én közvetlen tapasztalás alapján csak néhány tucat fiatalról beszélhetek. De tudom, hogy minden terem, ahol klasszikus és mai költők müveit adják elő, zsúfolva van fiatalokkal. Tudom, hogy ők vásárolnak meg szerény zsebpénzükből vagy ösztöndijukból annyi példányt uj verskötetekből, amennyiről nemhogy Petőfi, de még Ady Endre sem álmodhatott. És bizonyos, hogy minden középisko- i lai vagy egyetemi kollégám dicsekedhetik néhány olyan tanítvánnyal, aminők az én öregségemet megaranyozzák. Ha mai fiatalokról van szó, én azokra gondolok, akik óráimon lelkesen el tudnak vitázni egy angol vagy német verssor magyar forditásának árnyalatain. Azokra gondolok, akik szívesen és önzetlenül szánnak rá egy-egy délutánt, hogy felolvassanak nekem, a négyszemközt bizalommal tárják fel lelkűket — sokszor bizony gátlásaikat is. Azokra a fiatalokra gondolok, akik példáj ukkal és munkáj ukkal majd a mai huligánok egy részét is más utakra tudják terelni.

Ezek a fiatalok jobbá, szebbé teszik majd a holnap világát.

SZERELEM

KUFÁRJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

— Voltaképpen mit gondolt rólam? — kérdezte a takarítónő. — Csak mondja meg az igazat.

— Azt hittem, hogy maga összejátszik Morvay doktorral.

— Azzal a vén gazemberrel? — szólt Kótainé! — No, ugyan szépet gondolt felőlem. Azt a vén fukart úgy utálom, mint a bűnt. Már régen a begyemben fekszik ez az utálatos bagoly, ez a nyúzó, akinek szivem mélyéből kívánom, hogy akasztófán fejezze be piszkos életét. És hogy én neki ma belekontárkodom a terveibe, ennek én úgy örülök, hogy ki sem mondhatom.

Rózsikénak most egy újabb aggodalom támadt.

— Kótainé, — mondta — Félek, hogy egyedül nem bir a koporsóval és elejti.

— Nem is leszek én egyedül hozzá.

— Hogyan? — kérdezte Rózsika rémülten. — Még ki lesz itt?

— Mindjárt itt lesz két ember, akik a koporsót kiviszik. Máskor együtt szoktunk lejönni, most az egyszer azonban megelőztem őket.

— Nagy Isten! — kiáltott fel Rózsika, rémülten. — Hátha észrevesznek valamit?

— Dehogy, dehogy! Csak maga ne mozduljon a koporsóban. Nem olyan emberek, hogy valamire ügyelnének.

Egy kicsit be is vannak pálinkázva. Különben is csak anynyit tudnak, hogy halottat kell nekik felvinni a lépcsőn. Ez máskor is megtörtént. Egyébbel ők nem törődnek. A doktor úgy neveli embereit, hogy nem szoktak kíváncsiskodni.

— Istenem, Istenem, — szepegett Rózsika. — ügy félek, hogy hátha mégis észrevesznek valamit.

— Na, na. De félénk galambom, — szólt a takarítónő, aki fölénye tudatában most már tegezni kezdte Rózsikét. — Azoktól a buta emberektől nem kell félni. Mindkettő udvaros, akik örülni fognak, ha minél előbb túlesnek a dolgon, hogy lefeküdhessenek. Meg aztán nem is tudják, ki a halott. Ha véletlenségből, amit azonban nem akarok elhinni, mégis lecsúszna a födél, az se lenne baj, csak te maradj olyan mozdulatlan, mint egy halott. Én le fogom őket hordani ügyetlenségükért, a födelet gyorsan ismét helyre teszem és nem lesz semmi baj. Engem ne félts lelkem, csak te vigyázz magadra, hogy életjelt ne adj magadról idő előtt.

Léptek kongása hallatszott a pincébe vezető lépcsőn

— No, most már vége minden okoskodásnak, — mondta Kótainé. — Már most úgy lesz, ahogy a jó Isten akarja. Imádkozzék hozzá, hogy jól sikerüljön minden.

Rózsika felfohászkodott. Retteneses dolog az„ amit most végbe akartak vinni. És valósággal vak bizalom volt az, melylyel a takarítónő iránt viseltetett. Hátha iszonyúan csalódik?

De nem. Kótainé azt mondta neki, hogy imádkozzék a jó Istenhez. Már pedig csak nem lehet gonosz az, aki Istenre ’Hivatkozik?

— Jót éjt, angyalom A viszontlátásra! — mondta a takarítónő a maga nyers modorával és a koporsóra tette a födelet.

Rózsika alakja eltűnt. A halál éjszakája vette őt körül.

Nem lehet elmondani, hogy Rózsika mit érzett ebben a pillanatban. Egy igazi halottat, aki fölött lecsukódik a koporsó födele, nem kell sajnálni. Nem érez az már semmit. Annak a napvilág sem világosabb, mint a sir. Egyforma sötétség veszi őt körül a föld fölött, mint a föld alatt. A halott végpusztulásnak indul, ezt jobb örökre a föld alá rejteni. De mikor egy élő-halott kerül a pokorsóba, az már egészen más. Annak a szeme napvilágot akar és nem kap. Levegőért eped és nem kap. Élni akarna és meg kell halnia iszonyú és gyötrelmes halállal.

Rózsika mindezt elgondolta a koporsó sötétségében és elrémült. Ereiben csaknem megfagyott a vér, lélegzete, de sőt még a szívverése is elállóit attól a gondolattól, hogy hátha itt hagyják őt ebben a koporsóban, két méternyire a föld alá ásva? ■:

Oh, rémes állapot volt ez. Borzadt attól a gondolattól, hogy milyen gyötrelmes halál várna reá. Meg akarta zörgetni a koporsót. Lépteket hallott, különben is a félelem úgy összeszoritotta a torkát, hogy a legjobb akarat mellett sem tudott volna kiáltani.

Valaki keményen zörgetett a kamra ajtaján és egy borizü hang bekiáltott:

— Hé, Kótaniné, itt van-e már?

— Itt, itt, — felelte Kótainé, szokott rikácsoló hangján, melyet most szándékosan még rikácsolóbbá tett. — Csak jöjjenek be, minden el van már készítve.

Erre kinyílt az ajtó és azon két ember totyogott be. Az udvaros és a fütő; az egyik óriási termetű férfi volt, akkora szájüreggel, mellyel egy középszerű gyermek fejét könnyen bekaphatta volna. Ezt az embert rendszerint akkor vették elő, mikor óriási verekedés volt a férfiosztályon és a dühöngöket szét kellett verni. Ilyenkor jól bepálinkáztatták, rászabadították a dühöngőkre, lett is aztán olyan rend, hogy tizenöt embernek a feje, vagy oldalbordája sinylett utána.

— No, csak hamar, hamar, — mondta Kótainé. — Nagyon félelmes itt időzni.

— Bizony, nem is lehet kellemes, — jegyezte meg az udvaros, akinek a fogai vacogtak. Hideg szalad végig a hátamon, valahányszor ide kell jönnöm.

— Hát azért kaptunk egy liter pálinkát, — jegyezte meg a fütő. — Magának is jut belőle, Kótainé. így! Úgy is kiöntenők, mert nagyon rossz.

A takarítónő köhintet egyet. A pálinkát ő vette, természetesen, hogy doktor ur küldi nekik.

— Csak siessünk, — mondta. — Ma különösen félelmes ez a kamra. Mintha kóbor szellemek járnának benne. Minden zugból üvöltés hallatszik.

— Brr! — rázkódott össze az udvaros, aki meglehetős gyáva fickónak látszott.

— Fogjátok meg a koporsót, igyekezzünk minél előbb kijutni innét, — sürgette Kótainé.

A fütő végig mérte tekintetével a koporsót, mely nem volt valami nagy.

— Kell is ide két ember — mondta. — Ez a kiskoporsó? A kis ujjamra is kevés. Mindjárt megmutatom én, hogyan bánok el vele.

Vállára akarta venni a koporsót, még pedig úgy megforgatva a levegőben, mint ahogy á zsákot szokás.

— Jézus Mária! — kiáltott Kótainé. — Nem szenes zsák ez, hé! Nem szabad ezzel igy bánni.

— Mőr miért ne volna szabad? Nem árt az a halottnak. Mindegy már annak, ha mindjárt a feje tetejére állitják is.

— Jaj, ja, mi van ezzel az emberrel? — kiáltott Kótainé. — Kár volt magának ez a finom pálinka.

— Finom? — kérdezte a fütő megvető kézmozdulattal. — Attól csinálok én ilyen f elf ordított dolgot? Az Isten ennél finomabbat ne adjon magának soha.

. — Eh, mit feleselek én itt magával, — mondta a takarítónő bosszúsan. — Jöjjön udvaros- Vigyük fel a koporsót szépen, úgy amint halotthoz illik. Ne haragítsuk magunkra a szellemeket, akik szörnyű haragra tudnak lobanni, ha valaki tiszteletlenül bánik a halottal.

A háttérben két patkány harcolt.

— Halljátok? — mondta Kótainé. — A szellemek nem ismerik a tréfát.

Az udvaros egyszerre úgy remegni kezdett, mint a nyárfalevél és a babonás félelem’még az óriás fűtőre is átragadt.

— Menjünk, — mondta meghunyászkodva. — Vigyük fel szépen a koporsót.

Úgy félt a kísértetektől, hogy szokás szerint még káromkodni sem merészelt.

Ketten aztán szépen és vigyázva felvitték a koporsót a lépcsőn.

Rózsika mindent halott. Maga is elrémült, midőn hallotta, hogyan akarja a koporsót kivinni az egyik ember. Nyakcsigolyájának össze kellene törnie, ha valahogy csakugyan feje tetejére állítanák a koporsót. Ezt a veszélyt azonban elhárította Kótainé. Rózsika csodálta a vénasszony lélekjelenlétét, melylyel a két férfit megfélemlíteni és igazgatni tudta.

Az udvaron letették a koporsót a készen álló targoncára. A takarítónő nyilván elfelejtett valamit, mert visszafutott a házba, a másik kettőnek azonban meghagyta, hogy őrizzék a koporsót.

Rózsikáníuí ez a késedelem nem volt kedvére, mindamellett türtőztetnie kellett magát, mert feltételezte, hogy Kótainé semmiesetre sem késhetik sokáig.

— Ebben a koporsóban van az angol hő? — kérdezte egyszerre egy hang.

Rózsika Morvay doktor hangjára ismert és ereiben megfagyott a vér. Attól rettegett, hogy az utolsó percben rosszra fordulhat minden:.

— Szolgálatára, doktor ur — felelte a fütő és tiszteletteljesen megsüvegelte az intézet mindenható igazgatóját. — Éppen most hoztuk fel a halottas kamrából.

—- Úgy? És a takarítónő nincs itt?

— De itt van könyörgöm, csak egy percre visszafutott a házba, nyilván ott felejtett valamit. Amint visszatér, rögtön vinni fogja a halottat.

— Nem fogja elvinni, — jelentette ki a doktor. — Mást gondoltam. Vigyétek fel a koporsót a boncterembe. Ott fel fogom boncolni a holtat a halál okának megállapítása miatt.

Rózsika ezt is meghallotta. Egyszerre úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz torkát fojtogatná. Érzékei összezavarodtak, iszonyú rémület csapott tagjaira. Most mindennek vége. Most igazán azt szerette volna, ha már meg lenne halva.

A doktor azt akarta, hogy a koporsót vigyék vissza a házba. Ott fel lesz nyitva, mert a doktor kimondta már, hogy a halottat a halál okának megmegállapitása végett fel akarja boncolni.

Akkor azután minden kisül. A doktor nyomban látni fogja, hogy ilyen módon akart kiszökni a házból. Hogy ennek mi lesz a következménye, azt könnyen'ki lehetett találni, igy megteszi a doktor kívánságát, aki ezt most már követelni fogja, vagy pedig rettenetes sors vár reá.

— Szaporán, szaporán, — mondta most a doktor. — Egy negyed óra múlva már fent kell lennetek a koporsóval.

Ezek után távozott. Rózsika kétségbe volt esve és most igazán nem bánta volna, ha ebben a pillanatban magához veszi őt az Isten.

r (Folytatjuk)