Magyar Hirnök, 1963. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-16 / 20. szám
6. OLDAL MAGYAR HÍRNÖK 1963 MÁJUS 16 Kádár János börtöneiből sokan vagy kevesen szabadultak? Christian Hertert (balra) akit Kennedy elnök vámügyi tárgyalásokra küldött ki külföldi országokba, Ottawa, Ont-ban Paul Martin miniszter (középen) és W. Walton Butterworth kanadai U. S. nagykövet fogadta. BOLDOG FIATALSÁG Kimenni az életbe — mondja Kellér Dezső naponta a Vidám Színpadon. A humoristák nem mennek ki, csak “kifigyelnek”. És ha csak egy kis hibát is észrevesznek — mert egy ilyen nagy üzemnél, mint a mi országunk, persze hogy akad ilyen is — hamar rávetik magukat és kéjelegve kicifrázzák, mert hogy nekik az “anyag” kell. (Sajnos, sokszor én is beleesem ebbe a hibába.) Ez rendben is van, de észre kell venni a szépeket is. Én is örülök, ha olyat látok, amiből valami humort lehet “kihozni” mert cikk lesz belőle és honorárium. Amit most el akarok mesélni, az nem humorra megy, de kikivánkozik belőlem, hogy elmondjam: Megszólal a telefon. Egy női hang. “Ne haragudjon Béla bácsi, hogy ilyen korán reggel zavarom. (Tizenegy óra.) A 14-ik kerületi szociális otthon kulturosnője vagyok. Szerda délután a Hungária körút 167. szám alatt csupa 70 éven felüli gondozottnak egy kis műsort csinálunk és nagyon szeretnénk, ha Béla bácsi eljönne és előadna valamit.” — Mit fizetnek? — kérdeztem. — Sajnos, semmit — felelte. — Már úgyis túl vagyok fizetve — mondtam (hogy egy kis kóstolót adjak a humorból.) — Ott leszek. — Taxival tessék jönni, kifizetjük — kaptam a biztatást. Persze a 72-es trolival mentem, minek csináljak költséget egy ilyen intézménynek, ha úgyis ott áll njeg a ház előtt. • Fél négykor kezdődött az ünnepség, előzőleg megmutatták a szobákat, s nem akartam hinni a szemeimnek. Hófehér ágynemű, ragyogóan tiszta padló \$isszaemlékszem, egyszer “gazdag” koromban a drágh Fasor szanatóriumban feküdtem, az sem volt különb. Fővárosunk vezetősége büszke lehet erre az intézményre. Néhány szobában itt-ott feküdt egy-egy bentlakó. (Úgy látszik, nem akarták elrontani délutáni pihenőjüket a kabaréval.) Egy nagyon szép díszterembe vezettek be. Az ülőhely csupa kényelmes fotel, s én hamarjában azt hittem, hogy egy angol klubban vagyok. (Igaz, hogy hlég sosem voltam angol klubban.) Minden egyes fotelből egy-egy szép fehér hajú nő, vagy férfifej emelkedett ki. A műsor első számaként egy szép kis uttörőgye rek üdvözölte a néniket, bácsikat. A műsor után az intézet igazgatója diszkréten egy borítékot akart a kezembe nyomni ,amit természetesen nem fogadtam el. (Gondoltam, úgysem lehet sok benne, miért ne legyek gavallér.) De valamit mégis elfogadtam, mert odajött hozzám egy 103 esztendős (nem tévedés, 103 esztendős) aranyos nénike és megkérdezte: “Megeső kolhat-e?” Hiába, látszik, hogy száz év előtti neveié sü, mert a mai nők ilyet nem kérdeznek. Persze hogy megengedtem, s aztán nyomba vissza is adtam neki így hát mégsem ingyen játszottam, mert ez volt az egyik legszebb honorárium, amit eddig fellépéseimért kaptam. Mielőtt még egyszer elbúcsúztam volna a nénikétől, megkérdezte tőlem: “Hány éves maga, lelkem?” — Hetvennyolc multamó tegnap — feleltem. — A 103 éves nénike rám nézett, sóhajtott egyet, vál lamra tette kis kezét s igy szólt: — Hetvennyolc éves, boldog fiatalság! Salamon Béla (FEC) — A magyarországi kommunista kormány hivatalos jelentése szerint az amnesztiarendeletet április 4-ig végrehajtották. Több, mint egy hónap elteltével azonban még mindig nincs semmi megbízható adat arról, hogy hányán szabadultak. A londoni Daily Telegraph bécsi tudósitója a lap április 5-i számában azt írja, hogy körüliéiül 500 politikai fogoly és többezer közönséges bűnöző térült szabadlábra. A bécsi Die Presse ugyanaznap 10.000 fogoly szabadlábra helyezését jelentette, kiknek egyharmada volt politikai fogoly. Paul Underwood, a New York Times munkatársa Budapestről celtezett riportjában április 23-án azt irta, hogy a nyugati diplomaták 2—3 ezerre iecsülik az amnesztiában részesültek számát, akik közül mintegy 5—700 a volt poitikai fogoly. GYANÚS HALLGATÁS A nyugati hírügynökségek budapesti tudósítói, a nyugati apók munkatársai kérdésektel ostromolták a magyar hatóságokat a szabadulok számáról, de a hivatalos körök citértek a felelet elől, sőt a resse szerint vonakodtak attól is, hogy az egyes felhozott nevekre akár igennel, akár nemmel feleljenek. Mindenesetre Budapesten úgy tudják, hogy sok politikai fogoly maradt börtönben. Paul Underwood szerint “azokat, akik kommunisták voltak, kiengedték, tekintet nélkül bűncselekményük súlyosságára. Másokat pedig, akik ismert antikommunisták, vagy íarcos római katolikusok voltak, nem.” A forradalom neves vezetői megállapíthatóan mind szabadlábra kerültek, mint ahogy alig lenne hitele olyan amnesztiának, mely Bibó Istvánt, vagy Rácz Sándort börtönben hagyná. De a politikai perek során sokan minősülhettek kémeknek, hazaárulóknak, vagy visszaeső bűnösöknek, akikre az amnesztia nem vonatkozott. A szabadságharcosok jórészét, mint közönséges bűnözőt Ítélték el gyilkosság vádjával, s igy rájuk sem vonatkozott az amnesztia. Sir Leslie Munro multévi jelentése 8—15 ezerre becsülte a magyarországi politikai foglyok számát. A magyar kommunista U. N. delegáció támadta ugyan Munro jelentését, de a politikai foglyok számával nem foglalkozott. A rendszernek könnyű lenne a kételyeket eloszlatni, ha egyszerűen közölné az amnesztiával szabadultak számát. De az elitéltek számáról, az Ítélet nagyságáról, a bűncselekményekről statisztikát nem közölnek. Megelégszenek azzal, hogy évről évre a parlamentben a legfelső népügyész kijelenti, hogy a bűncselekmények és elitéltek száma csökkent. MI LESZ A DEPORTÁLTAKKAL? A forradalom leverése után Budapestről megindult a fiatal fiuk és férfiak deportálása. Vagonok ezrei indultak útnak Csapon és Ungváron keresztül a Szovjetunió felé. A deportálás kérdése 1956 november 15-én került a UN elé. November 18-án a Kádárkormány éles jegyzékben tagadta, hogy Magyarországról fiatalokat deportálnának. November 2lAn a UN Közgyűlésének túlnyomó többsége mégis kételkedett a Kádárjegyzék állításában és három határozatban felszólított a Szovjetuniót és a magyar hatóságokat a deportálás beszüntetésére. A UN Ötös Bizottságának vizsgálata megállapította, hogy 1956 november 4—18 között a Szovjetunió ismeretlen számú magyar szabadságharcost deportált. A UN határozatára a deportálásokat leállították, sőt az azidőszerint Ungváron lévő megpakolt vonatokat is visszairányitották. Ismeretlen számú vonat azonban átfutott a Szovjetunióba. Voltak olyanok, akiket Murmanszk felé vittek, s néhánynak sikerült megszökni és Finnországon, Svédországon keresztül Nyugatra jönni. A többiek sorsa ismeretlen. A Szovjetunió ennek ellenére továbbra is tagadta a deportálás tényét. Sokezer magyar család azonban hiába várta vissza a fiát. Nem találta az elesettek között, nem jelentkezett Nyugatról, nyomtalanul eltűnt. Sorsukról csak a Szovjetunió adhatna számot. Moszkva azonban hallgat, annál is inkább, mert a deportáltakat sem a UN-ben, sem a szabad világban senki sem kéri számon. Elfelejtkeztek róluk. MI LESZ A SZABADULTAKKAL? A magyar kommunista rendszer mind befelé, mind kifelé igyekszik learatni az amnesztia propaganda sikereit. A lapok a kormány nagylelkűsége mellett a rendszer erejének bizonyítékát látják az amnesztiában. Az egyházaktól elvárják, hogy szószékről dicsőítsék a rendszer kegyeit. A “békepapok” lapja, a Katolikus Szó, felsőfokban dicséri a közkegyelmi rendeletet, “amelynek erkölcsi méltatása lelkipásztori szempontból is elismerésre váró feladat lenne híveink felé. Az amnesztia papi személyeket is érint és paptestvéreink némelyikét helyzetük reálisabb megítélésére késztetheti”, Írja a lap. Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes a Pártakadémián tartott beszédében viszont azt fejtegette, hogy a proletárdiktatúra “belső elnyomó funkciója” változatlanul fennmarad. “Változatlanul fontos feladat még az aktiv reakciós elemek ellenséges tevékenységének ártalmatlanná tétele”. A rendszer minden alkalmat megragad arra, hogy az ország népe felé kijelentse: az amnesztia nem jelenti azt, hogy a proletárdiktatúra hatalmát tkkr csak romboló kritikával alá lehessen ásni és nem jelenti a revizi onista bűnök elfelejtését sem. Ebben a figyelmeztetésben osztozik a Katolikus Szó is, amikor azt írja, hogy “számunkra se jelentse ez az esemény azt, hogy most már olyan értelemben vetettünk fátylat a múltra, hogy szabadon engedjük a felforgatás szellemét és kaput nyitottunk azoknak, akik 1945 és 1956 óta nem tanultak a történelemből.” Az amnesztiával szabadultak elhelyezkedéséről a Népszabadság március 31-i száma és a rádió április 16-i riportja számol be. Mindkettő igyekszik bizonyítani, hogy a múlt évben hozott minisztertanácsi rendeletet, mely szerint a szabadultakat vissza kell venni régi munkahelyükre, gondosan végrehajtják. A felhozott példák azonban mérnökökre, technikusokra, szakmunkásokra vonatkoznak, akikben hiány van. De mi lesz a tanárokkal, tudósokkal, újságírókkal, szellemi emberekkel? A párt napilapja is megjegyzi, hogy “még mindig kisértenek az elitéltekkel szemben az előítéletek”, és sejteti, hogy visszahelyezkedésük a társadalomba a rendelet ellenére nagy probléma. Mister Ed. a televízió veszélő-ló sztárja és Big Red a kutyasztár, kitüntetést kaptak sikeres TV szerepléseikért. A kis Caroline lakosztályuk erkélyéről akarta végignézni az egyik ünnepséget. Mivel túl merészen hajolt ki, a nörsz vette gondjaiba. Az alsó képen az erkélyrács mögött a kis John Jr. látható. I. GERGELY - A NAGY PÁPA Kétszázhatvannál több pápa volt eddig Szent Péter utóda. Nagynak azonban csak kettőt nevez az utókor. Az egyik I. Leó pápa, a másik I. Gergely. Valaminek kell lennie az ilyen feltűnő megkülönböztetésben, érdemes számot adni róla. Nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy más pápában nem lehet ekkora nagyságot találni, s igy a többi mind kisebb lenne, hanem azért nevezik ezt a kettőt nagynak, mert különlegesen nehéz és sorsfordulót jelző időben éltek és a Gondviselés éppen őket küldte segítségül. Korának népe Gergelyt Isten konzulénak nevezte el. A Római Birodalomban a konzul volt másodmagával az állam feje, s még a császárság idején is róluk nevezték az éveket. Gergely, Gregorius a rómaiak nyelvén, előkelő szenátori család sarja volt, gyermekkora óta buzgó keresztény. Képességei nehéz időkben és fiatal korában a város fejévé tették, a rómaiak nagy örömére, mert körültekintéssel és a nép javára élt hatalmával. Nem szűnt meg ez a népszerűség akkor sem, amikor édesatyja halálával letette hivatalát és hatalmas vagyonát kolostorok épitésére forditotta. Ez is érthető volt abban az időben: a közművelődés és a szegénygondozás nagystilü központjait teremtette meg az egykori prefektus, aki nemzetségének római palotájából alakított monostor apátja lett. A pápa a népszerű és tekintélyes apátot küldte Konstantinápolyba, hogy segítséget kérjen, az egyre inkább fenyegető longobárdok ellen. Mivel a keleti birodalmat az avarok, bulgárok és perzsák két oldalról is szorongatták, Ígéreteknél egyebet nem tudott elérni Gergely sem. A longobárdok ugyan hosszas ostrom után elvonultak Róma falai alól, de az egész, akkoriban termékeny vidéket, a Campagnát elpusztították. Innen és Itália más vidékeiről tízezrek menekültek a fővárosba és csakhamar éhínséget okoztak. Ehhez járult a háborúkat kisérő járvány, a pestis. Százával pusztultak el naponta az emberek, köztük 590-ben II. Pelagius is, a pápa. A papság választása a halott pápa segítőjére, a nagytekintélyű apátra esett. A nép örömujjongásban tört ki a választás hallatára, egykori városprefektusa a legjobb emléket hagyta maga után. Szeptember 3-án foglalta el hivatalát e szavakkal: “Méltatlan és gyenge vagyok és olyan hajót vettem át, amelyet minden oldalról ostromolnak a hullámok”. Néhány nap múlva — mit tehetett mást — könyörgő körmenetet vezetett. Mai szemmel vajmi kétes vállalkozás a pestis ellen, de Gergely nem tudott többet tenni, mint imádkozni. Ezen a körmeneten több mint nyolcvan személy dőlt ki holtan a sorból, történeti tény ellenben, hogy ettől a naptól fogva megszűnt a pestis. Az éhséggel már emberi eszközökéi tudott küzdeni. Szervező zseni volt, az elhagyott birtokokokon telepített. Szicíliából gabonát hozatott, még a tejellátásról is gondoskodott. A barbárokról felismerte, hogy azokkal is meg lehet egyezni, jó viszonyban volt frankokkal és a nyugati gotokkal, még a longobárdokkal is megbékélt, hajlandó volt évi adó fizetésére. Világosan felismerte a világhelyzetet, mikor a távoli Angliába, a legmesszebb eső országba küldött hithirdetőket Ágoston és negyven papja személyében.
