Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-02-01 / 2. szám
HAZAI KÖRKÉP 34 Magyarország szegényei A két világháború között a magyar társadalomtudósok és a nagyközönség körében nem volt titok, hogy igen sokan élnek szegénységben. „Hárommillió koldusról” beszéltek. A második világháború után pedig természetesnek vették, hogy majdnem mindenki szegény. A kommunista párt hatalomátvételét követően a szegénység témája lekerült a napirendről. A párt propagandája azt sugallta, hogy a szocialista társadalomban nincs szegénység, illetve - ha a múlt öröksége miatt még előfordul az ötéves terveknek köszönhetően a legrövidebb időn belül el fog tűnni. Az a tény, hogy a lakosság egy része szegény, csak az 1967. évi jövedelemfelvétel után fogalmazódott meg. Kemény István, aki akkoriban a KSH-ban mellékállásban dolgozott, a Magyar Tudományos Akadémián tartott zárt körű konferencián az „egymillió koldus országa” megfogalmazást alkalmazta. Kijelentése politikai botrányt kavart. A szegénység tényének nyilvános említése szigorúan tilossá vált. A Központi Statisztikai Hivatal azonban megbízást kapott a pártközponttól, hogy szigorúan titkosan készítsen létminimumszámítást és végezzen el egy szegénységvizsgálatot. Az elkészült létminimum-számítás Kemény Istvánt igazolta, mert körülbelül 600 forint egy főre jutó havi jövedelemben határozta meg a létfenntartáshoz szükséges jövedelmet. 1967-ben valóban egymillió embernek kellett ennél kevesebből megélnie. A szegényháztartások speciális vizsgálata is elkészült Kemény István vezetésével, de a róla készült jelentés titkos maradt. A szegénység témájának tabu jellegét a Magyar Szociológiai Társaság 1981. tavaszi konferenciája szüntette meg. A történethez hozzátartozik, hogy már ezt megelőzően Kemény István, aki időközben Párizsba költözött, a Szabad Európa Rádióban részletesen foglalkozott a magyarországi szegénységgel és hogy Magyarországon illegálisan megalakult a Szegényeket Támogató Alap. 1984-ben a KSH megkezdte a létminimum rendszeres kiszámítását és közlését (1982-ig visszamenően). Ha ezeket a létminimumokat és az 1982. és 1987. évi jövedelem-adatfelvétel eredményeit összevetjük, mindkét évben körülbelül egymillióra becsülhetjük a szegények számát. A mai létminimum-számítási módszer némileg eltér az 1960-as évek végén egyszer kiszámított létminimum módszerétől, ezért azt nem lehet állítani, hogy a szegénység az 1960-as évek vége óta változatlan, de azt biztosan mondhatjuk, hogy az 1980-as években a szegénység nem csökkent. Ezen a ponton érdemes röviden kitérni a létminimum értelmezésére. A létminimum vagy szegénységi küszöb nem tekinthető valamilyen abszolút objektív mércének. A magyarországi létminimumnak megfelelő összeg Indiában viszonylagos jómódot jelent, viszont az amerikai létminimum a mai Magyarországon gazdagságot jelent. Ezért tulajdonképpen nem az a legfontosabb kérdés, hogy a létminimumot alacsonyabban vagy magasabban kell-e meghatározni (Magyarországon ma folynak ilyen viták), hanem inkább az, hogyan változik a létminimum alatt élő népesség száma (azonos módszerrel számított létminimumok esetén erre a kérdésre egyértelmű választ kapunk) és hogy kik, milyen demográfiai és társadalmi kategóriák tagjai élnek a létminimumnál kisebb jövedelemből. A KSH újabban már nemcsak évente, hanem ennél gyakrabban számítja ki és közli a létminimumokat. Például a kétszülős-kétgyermekes városi háztartásokban 1992 novemberében az egy főre jutó havi létminimum 9630 forint volt. A KSH 1992 tavaszán (a szokásosnál egy évvel korábban) végzett jövedelemfelvételének adatai még nem állnak rendelkezésünkre. Ezért a TÁRKI és a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Szociológia Tanszéke által végzett, lényegesen kisebb számú (1992 májusában-júniusában 2000) háztartás megkérdezésén alapuló vizsgálataira vagyunk utalva. Ezek szerint 1991 tavaszán 1,5 millió körül, 1992 májusában-júniusában pedig 2,0-2,5 millió lehet a létminimumnál kisebb jövedelemmel rendelkezők száma. Ä szegénység növekedésének egyik oka az átlagos reáljövedelmeknek 1990 óta bekövetkezett közel 10 százalékos csökkenése és a jövedelemegyenlőtlenségek bizonyos fokú növekedése. Például 1992 tavaszán a megkérdezettek 67 százalékának csökkent, 7 százalékának változatlanul maradt és 26 százalékának nőtt a reáljövedelme az egy évvel korábbihoz képest. Más szóval miközben a társadalom többsége szegényedik, egy kisebb része gazdagodik. A létminimumnál kisebb jövedelemből élőknek, vagyis a szegényeknek közel a fele gyermek. Ők a mai Magyarországon a szegénység által leginkább veszélyeztetett csoport. A szegénység az egyik legsúlyosabb probléma a mai Magyarországon. Megfelelő szociálpolitikai eszközökkel, mint a többgyermekes családok családi pótlékának emelésével, az alacsony nyugdíjaknak az áremelkedéssel arányos növelésével, a munkanélküli-segély lejárta után munka nélkül maradók és a szociális védőhálókból jelenleg kiesőknek (például nyugdíjat nem kapó idős embereknek) a létfenntartását biztosító segélyekkel lehet elkerülni az elnyomorodást. ANDORRA RUDOLF