Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-02-01 / 2. szám
FOTÓ: SZÁNTÓ TAMÁS A Duna egyik kiszáradt ága mellett gyalogolunk, amikor szemben feltűnik egy hid, körülötte katonák, lovas és farkaskutyás rendőrök, rabszállító kocsik, s vagy 30-40 teherautó. Amikor már csak pár száz méterre vagyunk, megindulnak a teherautók, s lassan, egyesével mennek át a hídon. „Ha a hídon megyünk, azt fogják mondani, hogy zavartuk a forgalmat!” - mondom Toldinak. „Igen, így tervezték ezt a színházat” - válaszolja az araszos vállú, gyermekfejöklű óriás. Közben látom, hogy a fényképészek átmásznak a kiszáradt árkon, hogy a túloldalról jobban láthassák a konfrontációnkat a rendőrökkel. „Átmegyünk az árkon!” - szólok a „fiúknak”, s már indulunk is. A felvonulók követnek, a rendőrök zavarodottan futkosnak. Van aki felénk szalad, van aki át a hídon. A fényképészek élvezik a helyzetet, tetszik nekik a látkép, ahogy száz civil a meredek mederből rohamozza a rendőröket. Húzásunk sikerült, átjutottunk a híd túlsó oldalára, bent vagyunk az építkezés területén. Most körülvesznek a rendőrök, lökdösődés, kiabálás, a farkaskutyák habzó szájjal ugatnak, a rend őrei angolul őszintén, magyarul akarattal nem tudnak. Ez nekem nem is baj, nekem a sajtó a fontos, nekik magyarázom: „A csehszlovák törvény szerint bárkinek joga van az adófizetők pénzén épülő, nem katonai építkezést megnézni, de csak olyan úton mehet oda, ami az építkezőket nem zavarja. A rendőrség dolga az is, hogy ilyen útvonalat biztosítson, meg az is, hogy a forgalom zavartalanságát biztosítsa. Azért indították el ezt a halom teherautót, amikor megláttak minket, hogy azt mondhassák, hogy zavarjuk a forgalmat.” Előkerül Binder Közben egyre közelebb húznak a teherautók, egyre jobban lökdösnek a rendőrök, de mi tartjuk magunkat, nem hátrálunk. Ekkor végre az egyik rendőr megtanul magyarul, s megkér, hogy menjek vele. Az irodában neki is elmondom, hogy követeljük a csehszlovák törvények betartását, számunkra az olyan útvonal kijelölését, ami nem zavarja a forgalmat. Ettől összezavarodik. Ő ilyesmihez nem szokott. Itt a törvényt úgy hívják, hogy Binder, s az úristent meg úgy, hogy Meciar. Elkezd alkudozni. Azt javasolja, hogy ha én 100 méterrel hátrább viszem az embereimet, úgy ő előkeríti Binder urat, s megbeszélhetjük ezt a „jog meg törvény dolgot”, amihez ő nem ért (s amit én öt perccel ezelőtt találtam ki). Ebben meg is egyezünk, csak az volt a baj, hogy Binder úr a „tárgyalás” helyének a pozsonyi magyar konzulátust javasolta. Én ezt nem fogadhattam el, s helyette az amerikait ajánlottam, hogy ezzel is kifejezzük, hogy a Meciar-kormánynak az egész törvénytisztelő világgal van vitája. Ebbe viszont ő nem ment bele. így aztán abban maradtunk, hogy nem tudunk megegyezni, de amíg ők gondolkoznak, mi mindennap visszajövünk! A határra visszaérve ott vár Jaromír, izgatottan kérdezi, hogy mi is történt, mik a további terveim. „Hát a jó hír az, hogy sikerült megtörni az emberek szívébe beszivárgott félelmet. A rossz hír az, hogy holnap is vissza kell jönnünk! Azt ígértem ennek a Bindernek, hogy ha cigánygyerekek potyognak is az égből, én akkor is látni fogom magát az építkezést, s erre szükség is van, mert csak akkor fogom tudni, hogy mennyi időnk van még.” LIPTÁK BÉLA (Folytatjuk)
