Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-02-01 / 2. szám
Kedves Olvasóink! Február 1-jétől szerkesztőségünk új címe és telefonszáma: 1016 Budapest, Lisznyai u. 15. Tel.: 156-9409. A Magyarok Világlapja Alapítvány is elköltözött. Uj címük: 1016 Budapest, Naphegy u. 29. IV. em. 3-4. Tel.: 156-8465. Tel./Fax: 156-8464. ELÜNK szoros kapcsolatot tartanak fönn az anyaországgal. A 10- 11 millió magyarból 80 ezer vallja magát zsidónak. Ok megbűnhődték már a múltat és jövendőt, és biztosan megérdemlik, hogy úgy kezeljék őket, mint a magyarral egyenrangú polgárokat, akik részt vállalnak az ország fölvirágoztatásában. Ehhez azonban módot kell adni s lehetőséget. Vegyünk példát Csehszlovákiáról, Bulgáriáról, ahol nem ismert az antiszemitizmus. Szűnjön meg az ártatlanok üldözése, a kisebbség elnyomása. Egy békekorszak elején állunk. Adjon a magyarjó példát, tegyen jóvá egy százados hibát, nyújtson kezet a zsidóságnak. Erős meggyőződésem, hogy ebből mindkét félnek csak előnye származik. Ezt a kis írást Ruffy Péter: Hajnali jegyzet a tenger föltámadásáról című cikke sugalmazta, ebből idézve, én be is fejezem: „...szeretném hinni, hogy a jövőben ebben az országban nem győztesek és legyőzöttek, üldözők és üldözöttek élnek majd, hanem olyan emberek, akik végső soron arra esküsznek, hogy ezen a választáson valóban egy párt győzött, egyetlenegy, s ennek az egyszerű neve: Magyarország”. DR. HALÁSZ LORÁND, ZÜRICH, SVÁJC Érdeklődéssel olvastam lapjuk novemberi számában Kerekes Mária írását Sárvárról. A Nádasdy-család méltatása után ezt olvashatjuk: „A Nádasdyak kihalásával a sárvári vár és a hozzá tartozó uradalom többször cserélt gazdát...” Ehhez lenne hozzáfűznivalóm, ugyanis élünk, a Nádasdycsalád nem halt ki, bár szerteszóródott a világban. A sárvári Nádasdy Tamásnak négy közvetlen leszármazottja van, él mind a mai napig. Nádasdy Ferenc Ottawában élő unokabátyám két éve fáradozik azon, hogy Nádasladányon lévő egykori családi kastélyukban, a művészetek, a kultúra és a környezetvédelem szolgálatára, a nevét viselő akadémiát és alkotóházat létesítsen. Erről számtalan cikk jelent meg a hazai és a külföldi sajtóban. (A Magyarok Világlapja januári számában Egy kastélyfeltámadás története címen foglalkoztunk az „akadémiával”. A szerk.) Folyóiratuk a külföldön élő magyarokat tájékoztatja. Ezért úgy érzem, most hogy a történelmi családokat „rehabilitálták”, a késői utódokról jó lenne tudni-tudatni az igazságot. Főleg, ha ezek az utódok a sok megaláztatás és idegenbe kényszeríttetés után, még mindig nemzetüket és hazájukat akarják szolgálni. A külföldön élő magyarok a „sárvári” cikket olvasva azt gondolhatják, hogy a mostani Nádasdycsalád fölvette a nevét, hisz az igazi „kihalt”. Mindezeket azért írtam le, mert Magyarország közel áll a szívemhez. Postarovatuk nyitva áll mindenki számára. Az itt elhangzott kritikák, észrevételek csak úgy érvényesek, ha építő szándékúak. Levelemet ilyennek szántam. És ki segítsen, ha nem a mi sokat próbált generációnk? És most már szabad segítenünk. Végül is, de nem utolsósorban: a „nemesség kötelez”. NÁDASDY BARBARA, FRANCIAORSZÁG MÉG MINDIG...?! 1992. október 8-án ajánlott levelet küldtem a Magyar Állami Operaház címére. Nemcsak hogy válasz nem érkezett, de nem jött vissza a tértivevény sem. Levelemben a szabadtéri Aida előadásra vett jegyek árát kértem vissza. A három, egyenként 2500 Ft-os jegyet magam vittem vissza az Operaház irodájába, a kéréssel, hogy a visszatéritett összeget küldjék el az unokahúgom címére, akinél megtalálható a jegyek visszavételi elismervénye. Gondolom, önöknek tudomásuk van az előadás körüli botrányról. De milyen joggal tartja vissza az Operaház a jegyekért kifizetett pénzünket? Talán úgy gondolják, hogy egy külföldit be lehet csapni, akár azon az áron is, hogy a világhírű Opera hírnevén csorba esik? Én 1957-ben hagytam el Magyarországot, miután 1947-ben internáltak és vagyonúnkat elkobozták. A fenti eset kapcsán az az érzésem, hogy még mindig nekünk kell fizetnünk, ráfizetnünk, ha hazalátogatunk. De egyébről is mondanék egy pár szót. Lapjuk rendszeres olvasója vagyok. Jónak találom; csak úgy érzem, hogy a jelenlegi kormányt erőteljesebben kellene támogatniuk, mert nagyon-nagyon sok önöknél az olyan - a múltból átmentődött - ember, aki mindent gáncsol, amit a kormány tenni akar. Azt üzenem nekik, hogy legyenek csendben, és elégedjenek meg azzal, amit tőlünk annak idején elraboltak. Hallgassanak, és örüljenek, hogy a kormány ilyen nagyvonalúan bánik velük, azon jelszó alatt, hogy nincs számonkérés, csak megbocsátás. SZABÓ MAGDA, VF.RNOUILLF.T FRANCIAORSZÁG CÍMLAPUNKHOZ A farsang a játékos jókedv, a mulatság időszaka. Ilyenkor nem árt, ha egész évben viselt álarcunkat is levesszük. Csak az a kérdés: mi rejtőzik az álarc alatt? BOCSÁNAT Ebben a kicsi országban úgy űzetik a remény! És nem csak kopógondolattal, -mohósággal, de hittel, vággyal, egyre növekvő szomjúsággal. Nincs másképpen: csak az önmagunkba-egymásba vetett hit, bizalom adhat reménységet. És mégis... űzött a remény ebben a Duna-szálára fűzött gyöngyszemországban, ahol a szél félszeggé-féloldalassá gyötri a fákat, és a kíméletlenség, a közöny, a szükség - a jellemeket. És mégis: egymásért vagyunk, és van remény, bárhogy is verje az éket az önös érdek. Jaj, vajon tudjuk-e mi a birtokunk, a jussunk ebben az asszonytenyérnyi országban, amit simogatni kell és melengetni, mert annyiszor fútt keresztül-kasul rajta-benne a szél - elsöpörve szinte mindent, ami érték. Csak e föld hazavoltát nem lehetett elvitatni, elkényszergetni - bár próbálták -, mert a mindig éber lélek és a soha el nem hamvadó tudat volt az őre. És mégis: néha úgy jár át az idegenség, mint a szél ezen a tenyérnyi országon, s űzi, elűzi a reményt, akár a szél a törzseszakadt ördögszekeret a pusztán, így érzem néha, de bocsáttassék meg nekem. BÖGÖZI KÁDÁR JÁNOS
