Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-05-01 / 5. szám

JELENLET

Budapest egyik kerületében - Mátyásföldön-van egy Kalitka nevű kis utca. A világ több tájáról érkeznek ide népművészeti tárgyakra kíváncsi vendégek. Laki Károly nyugalmazott alezredes házát évtizedek óta sokan látogatják. Börtönviselt „ötvenhatosként" (rangfokozatát mostanában kapta vissza) a ház gazdája hihetetlen nehézségek árán húzta fel ezt az épületet, amely inkább múzeum, mintsem lakás. Mindenesetre: a vendégek előtt nyitva áll.- Nem vagyok szakember, azt mondhatnám, hogy életemnek egy véletlenszerű mozzanata hatott rám sorsdöntőén... Nagyon szerettem az öregapámat. Közel álltunk egymáshoz, bár az öreg sosem mutatta ki látványosan a hozzám való ragaszkodását. Neveltetése ezt nem engedte. De módot talált arra, valahányszor hazamentem a faluba, hogy búcsúzáskor kettesben maradhassunk néhány percre. Ilyenkor mindig azt mondta: „Mi már többet nem látjuk egymást. De ha elmegyek a nagy útra, ne feledd, az ünnepi tajtékpipám a tiéd, vedd magadhoz, nehogy elbitangolják...” Ezt nagyon sokszor elmondta, mert hiszen végül is kilencvenéves korában halt meg. Halála után egyszer hazamentem, és magamhoz vet-Laki Károly a Kalitka utcából

tem a pipát, hogy megőrizzem. Édesanyámmal a kamrában tettünk-vettünk, akkor pillantottam meg azt a faliórát, amelyet az öreganyám halálakor állítottak meg, és vettek le a falról. Azt is elkértem, és még néhány régiséget... Nem tudtam, miért teszem. Csak azt éreztem, hogy meg kell mentenem, meg kell őriznem ezeket a tárgyakat.

Kiszámíthatatlan, mi adja a késztetést arra, hogy az ember elkezdjen valamit. Az én kisunokám már ezek között a tárgyak között nő fel, és gondolom, ez meghatározza az ő érzékenységét is.

Az udvar tele a régi falusi élet nélkülözhetetlen szerszámaival, faragott alakzatok őrzik a házat.

Benn minden szoba régvolt időket idéz. Laki Károly gyűjteménye a szó tu-