Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-05-01 / 5. szám

alföldi tanyán és sejtelmes északi fjordokat egyaránt. Mindenütt magábaszívta, képeibe szűrte át a természet gyönyörűségeit.- Persze, amikor nagyon nekikészülődtem, mint egy profi festő és hónom alatt állvánnyal, ecsetekkel, palettável kivonultam valamely „festői” fennsíkra, hogy most akkor festeni fogok - legtöbbször sehogy sem akart elkapni az ihlet. Sokszor viszont éppen egy száguldó vonat ablakából pillantottam meg valamit, ami nem maradhatott megörökítetlenül. És akkor kiugrottam a vonatból, csoda, hogy épen megúsztam. De gyűltek az alkalmi skiccek, vázlatok a fecniken, levélpapírok hátán, újságszéleken.

Az utazás mámora még cserkészkoromban kapott el - emlékezik mikor a Balatonnál, a Tiszánál vagy Ausztriában táboroztunk. De a természet- és emberszeretet korábbi gyermekkoromból, Rákosligetről ered, ahol a virágzó fák látványa mindig gyönyörűséggel töltött el, és ahol először láttam titokzatos, fekete fejkendős öregasszonyokat, akik ugyanúgy megrendítettek, mint sok évvel később az egyiptomi vagy görög fekete leples nőalakok.- De hát az utazásokhoz pénzre, kapcsolatokra is szükség lehetett - kockáztatom meg.- Sokfelé hívtak, mentem. A kapcsolatok szinte maguktól alakultak. És egyik hozta a másikat. Az úgynevezett művészcsere keretében eljutottam például Zichy Máriához, a volt Jugoszlávia területére. Majd megismerkedtem Széchenyi Györggyel, aki afféle művészi pártfogómmá vált, gyakran meglátogatott és sokszor meg is hívott magához Bécsbe. Solti György egyedülálló, dinamikus személyét is egy bécsi társasági ebéden ismerhettem meg. Amikor pedig Koszta Józsefről írtam, Koszta Károly invitált Erdélybe. Nagy Istvánhoz is eljutottam Zsögödre, és „végigfestettem” a Maros völgyét. Gyakran apró véletlenek alakították a sorsomat. Egyszer ültem Szentendrén egy presszóban és kávéztam. Ez ugye, még mással is megesik. Hozzám azonban odajött egy külföldi hölgy és arra kért, segítsek neki szállást keresni. Mint kiderült, azért látogatott Magyarországra, mert nagyon szeret lovagolni. Egy idővel később megláttam egy lovas képet a szűcsnél, ahol éppen megfordultam. Kértem, hogy adja nekem, gondoltam, elküldöm majd a lovakat szerető hölgynek, hadd örüljön. Cserébe adtam egy Bényimásolatot. Az arckép később kezébe került egy műtörténésznek, aki annak alapján meghívott Washingtonba. Akkor már mások is invitáltak oda, hát elmentem. Óriási élmény volt, bár az amerikai nagyvárosok világát gigantikusnak, fenyegetőnek éreztem, ott is inkább a szelíd külvárosi kerteket festettem meg. Jártam New Yorkban is, Szalay Lajosnál laktam, aztán el is tévedtem ott, Püski Sándorék találtak meg, akikkel korábban szintén megismerkedtem. Elvittek a Magyar Klubba is, ott meg Rutticai Éva borult a nyakamba, aki éppen vendégként előadóestet tartott. Az a Ruttkai, aki sok-sok évvel korábban egy számomra nagyon kedves piknik műsorában lépett fel, amelyet Gombaszögi Elláékkal rendeztünk az én Peterdy utcai műtermemben. Micsoda emlékezetes este volt az! Kellér Dezső konferált, a zongoránál Eisemann Mihály ült, és közreműködött még Feleky Kamill, Gőzön Gyula és Pethes Sándor is. Az én életemben tehát évtizedeket átszelve kapcsolódvirágzó fák tak össze emberek, események.

Vasárban Nem js 0]yan régen éppen Püskiék könyvsátrában dedikáltam Pesten. Ki gondolta volna, hogy erre sor kerülhet még a mi életünkben? Egyszer Korda Vince azt fejtegette nekem Londonban; szerinte a magyaroknak az a bajuk, hogy hol túlságosan sokat képzelnek magukról, túlteng bennük az öntudat, máskor meg érthetetlenül kishitűek. Talán akkor támadt bennem az öt-