Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-05-01 / 5. szám

KÁRPÁTALJA 10 EGYSZEMÉLYES TEOLÓGIAI AKADÉMIA mer atya A sarkvidéki Vorkutában 1956 tavaszán még poli­tikai elítéltként szenet fejt. A hetvenes években illegálisan végzett egy­házi tevékenysége után kutatva el-el­­hurcolják otthonából, ügyészek vallat­ják. 1989-ben a Magyarok III. Világ­­kongresszusának szónoki emelvényén áll, hogy izzó magyarságáról és tánto­ríthatatlan vallásos meggyőződéséről egyként tanúságot téve, beszéljen egy olyan életútról is, amely szinte hátbor­zongatóan különleges, de nemzetünk életében mégis fájdalmasan tipikus; elkeserítő, s ugyanakkor fölemelő, so­kaknak hitet, biztatást adó. Ez a valaki - dr. Ortutay Elemér görög katolikus lelkész, teológiai ta­nár - ma az egyik legfigyelemremél­tóbb személyiség a kárpátaljai ma­gyar szellemi életben, kis közössé­günk egyik legnépszerűbb tagja. Még középiskolásként ismertem meg: az ungvári Drugeth Gimnázi­um hittanára volt. Nem tartoztam a tanítványai közé (református va­gyok), de keze alá járó iskolatársaim rajongással beszéltek róla, óráiról. A hitre, jóra nevelés szigorát mesterien tudta egyesíteni amolyan majdnem pajtási viszonnyal, s mert iskolánk cserkészparancsnoka is volt, szeretet­tel vált nevelőjévé, barátjává más fe­lekezetű ifjúságnak is. A fiatal, tudós teológusnak, kiváló hitszónoknak fé­nyes egyházi pályát jósolnak, de Kárpátalja 1944-es szovjet megszál­lása, majd bekebelezése egészen más mederbe terelte az életét. 1949-ben a szovjet hatóságok el­hurcolták, perbe fogták, kényszer­­munkára ítélték - szinte gyerekes vád alapján: legfőbb bűnéül rótták fel, hogy (mint az év minden napján) Horthy Miklós nevenapján is misé­zett ... Persze, ez csak ürügy volt. Bármi áron rács mögé kellett juttatni minden görög katolikus papot, aki nem tagadta meg felekezetét, hisz ez az egyház Kárpátalján a szovjet idő­ben a legüldözöttebb volt; másokat, szigorú megszorításokkal ugyan, de megtűrtek, a görög katolikust azon­ban valami okból legfőbb ellensé­güknek tekintették, templomaikat el­vették, püspöküket, Romzsa Tivadart meggyilkolták. A hitüket megtagadó papoknak azonban sértetlenséget, sőt jutalmakat ígértek: Ortutay Ele­mérnek például felajánlották a lem­­bergi egyetem latin tanszékét... Inkább a vorkutai rabságot és a lelki tisztaságot választotta. Nyolc évi bányamunka a zord Sarkvidéken. De a meghurcoltatás évei Elemér atyában nem hagytak tüskét. Ezt úgy fogta föl, mint hiva­tásgyakorlásának egy kifürkészhetet­len isteni rendelésből az ő számára kijelölt módját. Itt is pap. Egyik ke­zében a csákány, a másikban - igaz: csak odaképzelve - a kereszt. Vigasz­talja rabtársait, lelket önt beléjük, so­kakat tart vissza az öngyilkosságtól, titokban a szentségeket is kiszolgál­tatja. Szomorú, de maradandó emlé­ke egy bányaomlás áldozatául esett rabtársának a temetése, ahol egy éj­szaka kemény munkájával betanult észt nyelvű beszédet mond... Az ötgyermekes lelkész 1956-ban szabadul, visszatérhet Ungvárra. Ar­ról persze szó sem lehet, hogy szelle­mi síkon helyezkedjék el. Bányászki­képzést már kapott, most új szakmát tanult. Az ungvári csempegyár mun­kása lett. Élmunkás! Másképpen, mint élenjáró nem tudott dolgozni. Ekkoriban szövődött köztünk az egykori tanár-diák viszony barátság­gá. Elemér atya gondosan olvasta könyveimet, mindegyikről egy-egy füzetnyi elemzést készített: mint egy­kor gimnazistaként, most is patro­nált. S ha leültünk egy-egy beszélge­tésre, nem sejtettem, hogy az irodal­mi kérdéseket boncoló csempegyári munkás álarca mögött az illegális gö­rög katolikus teológia rektora húzó­dik meg. Mert a szétzúzott egyház talpraállt. A fogságból visszatérő papok titok­ban folytatták híveik lelki gondozá­sát, magasfokú konspirációval játsz­va ki a KGB éberségét. Titkos csator­nán jött vatikáni kinevezés alapján püspökké szentelték Szemedi Jánost (aki különben autószerelőként keres­te a kenyerét)... De meggyérült a lel­készek sora, újak kellettek. Mint egyetlen Kárpátalján maradt teoló­giai doktor, Elemér atya kapta a szép feladatot: amolyan egyszemélyes teo­lógiai akadémiát működtetett kis la­kásának szűkös szobáiban... Csak a nyolcvanas évek végén be­állt politikai enyhülés nyomán jöhet­tek elő az illegalitásból, kezdhették meg - a hajdúdorogi egyházmegye és püspöke, dr. Keresztes Szilárd segít­ségével - az egyház újjászervezését. De templomaikat csak nemrég kap­ták vissza (és nem mindet). Sokáig szabad téren tartották istentisztele­teiket. Elemér atya aranymiséjére is egyik elvett ungvári templomuk kertjében került sor 1991 októberé­ben. ... Már a hetvenhetedik évét tapossa, de még ma is szívvel-lélek­­kel él kettős hivatásának, amelyre az életét föltette: a vallási meggyő­ződés és a nemzeti szellem ápolása a kárpátaljai magyarság körében. S itt apja, a szovjet koncentrációs tá­borban elpusztult Ortutay Jenő főes­peres útját követi, aki a csehszlovák érában volt a kárpátaljai magyar ki­sebbségi küzdelmek egyik jeles egyénisége. Az ungvári Drávái Gi­zella Magyar Közművelődési Egye­sületnek nélküle nincs összejövetele: vagy maga tart előadást, vagy az ál­tala szervezett magyar cserkészlány­­csapat mutat be az ő vezetésével kis hazafias műsort. Lelkészként teoló­giai tanári szolgálata mellett az egyik legnehezebb föladatot válasz­totta: vasárnaponként abban a (sok­szor nagyon távoli) egyházközség­ben hirdet igét, ahol a helyi szolga­társ valami okból akadályoztatva van. Úgy érzi: most érkezett a zenitre. Is­ten különös kegyelmének tartja, hogy öregségére adta meg neki a lelkes mun­kának azt az örömét, ami általában a fiatalkor sajátja. BÁLLÁ LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents