Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-05-01 / 5. szám
MÜNCHENTŐL FREIBURGIG Villámlátogatás pillanatkép ükkel A szerkesztő vándorútra indul, hogy találkozzék olvasóival és munkatársakat toborozzon. Hat nap - négy város, négy előadás - sok-sok ember, kavargó képek, szavak és arcok sokasága. Ez a mérleg. Majd háromezer kilométer, a biztató remény fáradságos napjai. Az első és legnagyobb segítséget a Stuttgarti Magyar Intézettől, Kalász Márton igazgatótól és munkatársaitól kaptam. Ok vállalták ugyanis magukra utam megszervezését. München az első állomás (márc. 16.). A kocsim csomagtartója megrakva újsággal és könyvekkel. Szállásom a főkonzulátuson, s Udvardy Jenő főkonzul úr jóvoltából másfél órával megérkezésem után már gyülekeznek is a müncheni magyarok. Itt működik a méltán nevezetes Széchenyi Kör, melynek volt elnöke - dr. Buzády Tibor - márciusban vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Itt szerkeszti Tollas Tibor a Nemzetőrt, itt működött az emigráció leghíresebb nyomdája Molnár József vezetésével. Elfogódott vagyok, az érdeklődés azonban őszinte, képeslapunkat örömmel forgatják, s az előadás után még vagy két óra hosszat együtt maradunk. A következő napom szabad, nézhetném a várost, a képtárakat, de frissiben szerzett máltai lovag ismerősöm elrabol. Elkísérem azokhoz a magyar kamionokhoz, amelyeken most éppen iskolabútorokat küld haza Magyarországra. A máltai lovag nem más, mint a már előbb említett dr. Buzády Tibor, aki bámulatos szívóssággal nyomoz minden olyan veszendőnek látszó érték után, amit meg lehet menteni és legtöbbször ellenszolgáltatás nélkül „haza” lehet küldeni. Egy fiatal apáca kísér fel bennünket a kórház padlására, s tizenöt kiselejtezett, igen jó állapotban lévő ágyat mutat, amelyeket szívesen átengednek. (A missziós apáca máskülönben nemcsak gondnok, hanem egy személyben villanyszerelő is.) A következő állomás Nürnberg (márc. 18.). Kicsit nehezen találok ugyan rá Rozmán Lajos utazási irodájára, a szívélyes fogadtatás azonban tüstént feledteti a félórás tévelygést az egyirányú utcák dzsungelében. Mikor kiderül, hogy a Gyulaerstrassen (Gyulai utcában), a Budapest étteremben találkozom a Magyarok Világlapja olvasóival, már szinte otthon érzem magam. Hogy vitatkoz-Dr. Buzády Tibor és a kamionok tunk is? Mi sem természetesebb. Vita és nézetkülönbség nélkül az őszinteségnek nincs hitele. De hogy a segítő szándék a nürnbergi magyarokból sem hiányzik, tapasztaltam. A Magyar-Német Baráti Társaság tagjai is azt szeretnék, ha valamilyen formában a haza javára tudnák kamatoztatni azt a szellemi tőkét, amit gyűjtöttek. Ott kinn még aranyvalutaként cseng ez a szó, hogy magyar. Nürnbergien értesültem például arról, hogy a kivonuló amerikai csapatok hátrahagyott több tízezer kötetes könyvtáraiból az amerikai hadsereg egyik katonatiszti állományban lévő könyvtárosának javaslatára és működésével - ez a magyarbarát „könyvtáros” dr. Alföldi László - mi magyarok is részesülünk. Magam is ilyen segítség reményében vállaltam ezt a hosszú és meglehetősen fáradságos utat. Nem is titkoltam, hogy toborozni jöttem: olvasókat, előfizetőket, és főleg munkatársakat. A Stuttgarti Magyar Intézetben (márc. 19.) még azt is javasolták, hogy nyomtassuk a lapot Kínában. A nyomás sokkal olcsóbb, a távolság manapság nem számít, s a hajóposta költsége minimális. Csupán az a bökkenő - jött valaki a segítségemre -, hogy Magyarországnak nincs tengere. Arra, hogy a Stuttgarti Magyar Intézet milyen feladatokat vállal magára, a magyar és a német kultúra érdekeit hogyan szolgálja, egyik következő számunkban még visszatérünk. Villámlátogatásom utolsó állomása Freiburg volt (március 20.). Könyveim már jobbára gazdára leltek, a csomagtartóban a reklámként magammal hozott újság megfogyatkozott, s én a régi és a mostani március tizenötödikékről beszéltem a Freiburgi Magyarok Baráti Köre előtt. Többek közt azt is elmondtam, hogy a Magyarok Világlapja csak akkor lesz igazán az övék, ha nemcsak ilyen, szinte csak az autó szélvédőjén keresztül készült pillanatképben számolunk be róluk, hanem ők maguk is megszólalnak. Ha nemcsak olvassák, hanem írják is a lapot. A kör vezetőjével, Könczöl Antallal (akkor és ott) sajnos, nem találkoztam. Váratlan ajándékként viszont olyan családnál kaptam szállást (Rónai Ádáméknál), amely Pécsről vetődött ilyen távolra, arról a Pécsről, ahol kamaszkoromat töltöttem, ahol érettségiztem, és amely nekem mindig az otthon melegét idézi. Négy német város és sok magyar ember. A Magyarok Világlapja minden hónapban asztalt terít. E köré invitáljuk München, Nürnberg, Stuttgart, Freiburg, egész Németország és az egész nagyvilág magyarságát. Mindenkit. Hogy akinek van valami a batyujában, bontsa ki és rakja a közös tálba. ALBERT GÁBOR
