Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-04-01 / 4. szám
T A R C A A régi, csantavéri ünnepek, vasárnapok, karácsonyok, húsvétok jutnak eszembe. Fagyoskodva állok a szegedi buszállomáson. A nyüzsgő tömegben ismerős arcokat keresgélek, de nem találok. Pedig de jó lenne most valakivel összefutni, kidumálni magamat az otthoni dolgokról. De jó lenne kifaggatni valakit, aki még benne van az otthoni történésekben. Mondom, otthoniakban, mert jómagam, nem szertelen jókedvemben, elhagytam őseim földjét, az én földemet. De hát, van-e nekem földem? Egyáltalán, hol van az én otthonom? A Bácskába indulván, hatéves fiamnak mondtam, hogy - Fiam, megyek haza. - Válasza meglepő, de okos volt. Csak annyit jegyzett meg, hogy „tata, itt az otthonunk, itt, Nagylókon”. Állok a szegedi buszállomáson. Alkalmi árusok koszorúkat kínálatnak. Koszorúk. Istenem, a Vajdaságban most más koszorúk kellenek, most más koszorúkat vetet a gyilkos hatalom az emberekkel. Lomhán beáll a határ felé tartó busz. Az emberek egymást taposván iparkodnak feljutni a járgányra. Káromkodás, szitkozódás. Úgy érzem magam, mintha máris otthon lennék, a Vajdaság elbalkanizálódott, elbalkanizáltatott északi csücskében. Hátrahúzódom, s várom a roham végét. Mellettem idős bácsika szorongatja túlméretezett bőröndjét, s rimánkodik, hogy engedjék fel a buszra, mert messzire utazik, egész a Becskerek melletti Muzslyára. Az öreget magam elé engedem. Engedélyt kérek tőle, hogy felsegítsem a csomagját. Az öreg kételkedve rám néz, s mondja: - Vigyed, fiam. Ha el is viszed, semmi érték nincs benne. Bizalmas bizalmatlanság. Úgy tűnik, hogy a Jugóba tartók nem hisznek egymásnak, nem bíznak egymásban. Ez nem is csoda, hisz ott most az átejtések, a rablások, a gyilkolások korszaka tart. Senki senkiben sem bízik. Hosszas tülekedés után fenn vagyunk a buszon. Az öreg elégedetten nézi bőröndjét, a lába közé szorítja, s úgy őrzi mint egy valóságos kincset. A bőrönd őrzésének okát elárulja: - Az unokáim ajándéka van benne. Németből hozom. - Ezzel elhallgat, maga elé réved. Fejét csak akkor kapja fel, amikor a buszvezető bejelenti, hogy a busz, a jugoszláv oldalon emelt torlasz miatt nem megy a határig, hanem csak a röszkei elágazásig. Az öreg kétségbe van esve, hogy onnan ő hogyan jut el a határig. Megnyugtatom, hogy gyalog. Majd segítek neki a bőröndöt cipelni. A busz a jelzett helyen megáll. Tovább már csak gyalog tudunk menni. Bandukolunk és beszélgetünk. Megtudom, hogy az öreg Németországban él, német állampolgár. Bánáti sváb lévén annak idején az SS kötelékébe csapódott. Egyenruhában végigjárta Boszniát, Crna-Gorát, az orosz frontot. Ahogy mondja, „a nagy történésekben nem vettem részt”. Ha hinni lehet az öregnek, és miért ne lehetne, a puskájából egy golyót sem lőtt ki. Tudta, ha abban az egyenruhában elkapják, az egyenlő a halállal. Pestről Muzslyáig gyalogolt. És otthon nem lett bántódása. Pedig mindenki tudta, hogy SS katona volt. Az ötvenes években Jugoszláviából Magyarországra költözött. Jókezű ács lévén feltalálta magát. De itt sem volt nyugta. A komcsikkal sehogy sem tudott kijönni. Ötvenkét éves fejjel úgy döntött, hogy Németországba költözik. 1972-ben német állampolgár lett. Onnan ment nyugdíjba. Lánya nem követte életútján az öreget. Muzslyán maradt. Felesége nem követhette, mert meghalt. Most a lányához jár „haza”, Muzslyára. Amiben tud, segít neki. Bandukolás közben tagbaszakadt fiatalember ér bennünket utol. Ő is a határ felé tart. Mint megtudjuk, ő is bánáti. Nagybecskereki születésű, de már 1988 óta Kanadában él. A Vajdaság autonómiájának elvesztésekor vette a vándorbotot, s elment. Most idős szüleit jött meglátogatni. Hármasban ballagunk a határ felé. Útközben azon tűnődöm, hogy miként, miért, hogyan hozott össze bennünket a sors. Mindhárman vajdaságiak vagyunk, nem egy korban születtünk, s mégis egy a sorsunk. Mindhárman „otthonról” megyünk „haza”. Az öreg a 72 évével Németországból, a fiatalember a 28 évével Kanadából, s én a 42 évemmel Magyarországról. Bandukolunk. Ä hazáról, a volt otthonról beszélünk, s azon idegeskedünk, hogy átjutunk-e még a határon, hogy mi van az otthoniakkal. Életútunkról regélünk, jobbára a szép emlékeket idézzük fel. Az öreg hirtelen megáll, s nagy hangon elkiáltja magát: - Három vajdasági aranyásó útnak indult! - Az öreg többet nem mond. Harsány nevetésbe törünk ki mindhárman. Hogy találtunk, találunk vagy találni fogunk-e aranyat távol a szülőföldtől, azt egyikünk sem firtatja. A lényeg, hogy félúton vagyunk már hazafelé. Valami vonz, valami csalogat bennünket. Egyre szaporábban szedjük lábainkat. Már alkonyodik. A határon átjutván ránk köszönt, ránk tör a nagy szerbiai sötétség. Hazaértünk. Hazaértünk? DANKÓ LÁSZLÓ KARAKAS ANDRÁS RAJZA