Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-02-01 / 2. szám

Horthy István és felesége, Edelsheim Gyulai Ilona grófnő

ról érkeztek üdvözlő táviratok, csak Berlin hallgatott. Bizonyos, hogy gazdám repülőgépéhez az ilovszkojei repülőtéren könnyűszerrel hozzáférhetett bárki, a németek is. Én nem utólag rekonstruálom az akkor történteket, a naplómban 1942. augusztus 18-án, kedden ezt írom: „...Németek laknak itt közvetlen a mellettünk lévő sátorban. Pár napja, hogy idejöttek, ötenhatan lehetnek. Mit keresnek ezek itt, kérdezem Horváth Sándort (ma is él), akivel egy sátorban vagyunk ketten. Egy-két napja vannak itt. Híradósok, azt mondja. Harmath testőr törzsőrmester is csak annyit tud, hogy németek és most jöttek. Szabó tábornok úr nincs már itt, Ortutay hadnagy úr sem tud róluk semmit.” Több mint külünös, ugye? Gyanúmnak, mert bizonyosság nincs és valószínűleg nem is lesz soha, tehát: gyanúmnak azután is a kormányzó hangot adtam, a Várpalotá- menyével, ban, akkor már mint özvegy Horthyné szolgája. Meg IS kenderes! kastély kaptam: ha nem fogom be teraszán a pofámat, így mondták: a bhBH pofámat, akkor befogják és úgy eltüntetnek, hogy soha nem kerülök elő.- Ki fenyegette meg így ?- A detektívfőnök, az elhárító osztály vezetője, Hain Péter. Járt a szám, hogy a gazdámat a németek tették el láb alól, Hain Péter pedig németbarát volt. Ennek a fenyegetésnek is szerepe volt abban, hogy később kiléptem a Horthy család szolgálatából. A gyanúmat azonban erősítette más jelenség is. A temetés másnapján hívatott a korrhányzó úr. Nem kihallgatásra, ez nem pontos kifejezés, inkább úgy mondanám, beszélgetésre; ott volt Kállay Miklós miniszterelnök úr és Bartha Károly honvédelmi miniszter úr is. Behívtak és

hát: „üljél le, fiam, és meséld el, hogy történt a kormányzóhelyettes úr tragédiája”. Én nemcsak azt mondtam el, hogy miként ébresztettem fel azon a szomorú napon hajnali fél ötkor, hogy gyorsan felöltözött, hogy visszaszólt nekem: a napi program nem változik, hogy miként láttam meg a már leföldelt, még füstölgő géproncsot, hogy miként ismertem fel a tárgyait, azonosítottam őt, hanem azt is mondtam: Főméltóságú úr, hát nem volt egy személyi testőre! A gépére nem vigyázott senki! S mivel magyarázható a körülötte az első naptól előforduló sok „véletlen”?!- Milyen véletlenek ?- Ezt kérdezte a kormányzó úr is. Ott volt mindjárt az első, a frontra érkezése napján, 1942. július 3-án, pénteken. Kurszkban egy külön a számára rendbe hozott, fürdőszobás ház várta, napok óta dolgoztunk rajta, mindenki tudta, hogy a Horthy Pista ott fog lakni. Ott aludt volna már első este a gazdám, de gondolt egyet, s hirtelen elhatározással azt mondta, menjünk inkább a reptérre, szálljunk meg ott. Éjszaka hatalmas orosz bombatámadás érte Kurszkot, s reggelre romhalmaz volt a ház! Ha ott maradunk éjszakára, nem maradt volna a gazdámból annyi sem, hogy Kenderesen eltemethessék.- Bombatalálat érte a házat. De hogy jönnek a németek ide?!- Úgy, hogy az én feltételezésem szerint nem bombatalálat érte, hanem a nér metek robbantották fel, azt hívén, hogy ott alszik a gazdám. Megmondom, mire alapozom a feltételezésemet. A naplómban is írom, s említettem: Kurszkot egész éjjel bombázták az oroszok, de a vasútállomást és nem a várost! Miért is bombázták volna saját véreiket, azokat a szegény

53