Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-03-01 / 3. szám
leg, érzelmileg. Hogy csak egy példával éljek; azt mondják, hogy „Sopronban épült egy Makovecz-ház”. Kravár Ágnes tervezte - nem én. Hát nekem meg kell halnom, hogy ne Makovecz-háznak nevezzék azt, amit a MAKONA Egyesülésben dolgozva építenek?- Nem hasonlítható ez a Forma-1-es versenyzőknél az „istállók”-ra, ahol a cég, a tulajdonos neve az első, minden utána következik csak?-De igen! Viszont ahhoz, hogy egy fiatal a saját arculatát ki tudja alakítani, saját üzletpolitikája legyen, egy kicsit jobban el kéne ismerni a tehetségét; nem pedig azt hajtogatni, hogy a Makovecz-versenyistállóból jött ki.- De szerintem ez elkerülhetetlen!- Abban a hat-nyolc évben, amíg egy fiatal épitész egy öregebbnél dolgozik, belőle él, az hozza neki a munkalehetőséget, addig ez nem baj, hiszen ő választotta mesterének. De egyszer csak lépnie kell. Ez mindig katartikus dolog, mert nehéz elválni, túlságosan erősen él még a tekintélyelv, ugyanakkor ez a tekintély nem ér semmit. Én ugyanúgy kikezdhető vagyok, mint bárki más: akár az ellenőrzés, akár a zsűri szempontjából. A gazdagréti templomot például ingyen terveztem, vagyis legalább másfél milliót költöttem rá, mert fizetést kellett adni azoknak, akik ott dolgoztak. A fővárosi és a kerületi önkormányzat és a kollégák ennek ellenére úgy lepocskondiázták, mint annak a rendje. Tehát egy állítólag tekintélyes építész ilyen oldalról is kikezdhető. Másrészről pedig egy mitikus massza veszi körül, amibe az is belefér, hogy ő egy multimilliomos, holott ez sem igaz. Sokkal jobb lenne 34 valahol a kettő között elhelyezkedni, jó lenne megszabadulni a címkéktől és a mítoszoktól. Az elmúlt harmincöt év alatt nem viselkedtem elítélhető, tisztességtelen módon - és ez lehet, hogy elég ahhoz: az embert egy bizonyos tisztelettel kezeljék. Ugyanakkor azokat, akik reggeltől estig „tiszta lapról” fecsegnek, meg a szabad egyéniség kibontakoztatásáról mondanak tirádákat, ingerli ez a fajta múlt és emberi tartás; ez emlékeztetheti őket saját - nem egészen „patyolat múltjukra”.- Kérdezhetek akkor én is?SZOT-díj: nem volt-e kellemetlen elfogadni?- Nehéz kérdés. Annak idején, még a másik rendszerben, elvesztettem az állásomat és minden jog nélkül kellett élnem hét évig a Pilisi Parkerdőgazdaság területén. De ahogy változott a légkör, kitalálták, hogy nekem Ifjúsági-díjat kell kapnom; akkor már a KISZ is és a SZOT is kezdett gondolkodni, a saját magáról alkotott képet próbálta finomítani, rózsaszínre festeni azáltal, hogy a hozzám hasonlóknak is díjakat adományozott. Végül is a Németh-kormány elegáns búcsúja volt például, hogy Kossuth-díjat kaptam. Az embernek persze voltak furcsa érzései. A díjátadást, amíg élek, nem felejtem el. Hamvas Béla, Kondor Béla, Latinovits Zoltán díját síró gyermekek, illetve özvegyek vették át. Latinovits korosztályombeli, Kondor Béla is - akit személyesen ismertem - csak néhány évvel öregebb: az egész rettenetes, irtózatos volt, engem is a sírás környékezett. Ez „búcsú” volt a magunkfajtától. Persze hogy vegyes érzelmekkel vettem át, ugyanakkor - bár mostanáig nem - tán még a Kossuth-díjat is a fejemre olvassák a későbbiekben. De azt biztos nem lehet rólam elmondani, hogy 1956-ban vagy utána bármit is tettem volna az emberek ellen. Az, hogy meghurcoltak ötvenhat után, természetes. Csak nem szoktam ezzel dicsekedni. Az ember arra nem lehet büszke, hogy megverték: ez egy egészséges férfinél szégyen, nem dicsőség.-A „belső száműzetés”, a Pilisi Parkerdőgazdaság hét éve mit jelentett, hogyan kezdődött?- A Sárospataki Művelődési Ház tervdokumentációjának munkájáért 8 emberemet és engem műteremvezetőként csak részben fizettek ki, „értésemre adták finoman”, hogy ez miattam van, „nem elleneznék”, ha elmennék a VÁTI-tól. A Parkerdőgazdaság fával foglalkozó ragasztóüzemet, asztalosüzemet működtetett, s ismertem őket, a Sárospataki Művelődési Ház összes fából készíthető szerkezetét náluk rendeltem, mert ez náluk a legolcsóbb és legjobb. Miután „kiléptem” munkahelyemről, az első utam oda vezetett, szerencsére befogadtak. Kapóra jött, hogy a sárospataki munkát a parkerdőgazdaság segítségével folytathattam - egyébként nem férhettem volna hozzá. így nemcsak a gazdaság területén építhettem a dolgaimat. Mások neve alatt is dolgoztam Sárospatakon - egyféle „numerus clausus” állapotában, egészen addig, amíg nem adódott a lehetőség, hogy nem állami alkalmazottként is engedélyezték a tevékenységemet. Pontosan annyi időt töltöttem ott, amíg gazdasági munkaközösségeket nem lehetett szervezni. Ám meg kell mondanom, nagyon jól éreztem magam a gazdaságban. Madas László (egy nagyszerű ember) volt a főnököm, s egészen az ő nyugdíjba vonulásáig az erdőgazdaság jó kis búvóhely volt számomra. Megszabadulhattam az egész minisztériumi nyomástól, ami
