Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
POSTALÁDÁNKBÓL X X% *^r ;óVie-OLVADTAM Várnagy Pál montreali olvasójuk írását a Magyarok Világlapja szeptemberi számában. Együtt érzek az akkor elpusztultak hozzátartozóival és a meghurcolt túlélőkkel. Sokan élünk együtt fájdalmas emlékeinkkel. Engem ötperces munkára állítottak elő a sokat emlegetett felszabadító hadsereg katonái 1945. január 20-án. Gödöllőre vittek, és akkor már tudtuk, hogy rabságba kerültünk. 33 ezren zsúfolódtunk ott, ahol valamikor 130 diák tanult. Szomjunkat letördelt jégcsapokkal oltottuk. Nekem a barátommal együtt egyetlen konzervesdobozunk volt, s előfordult, hogy mire egyikünk végzett az evéssel, a másikunknak már nem jutott az ételnek nevezett moslékból. A latrinát elszállító kocsikban nemegyszer láttunk meredt végtagokat. Aztán marhavagonokba tereltek bennünket, és Foksányba (Románia) szállítottak. Itt levétették saját ruháinkat, és valószínűleg hullákról lehúzott ingbe-gatyába és véres katonaköpenybe öltöztettek. Amikor Slaviaszkba érkeztünk, a civilek leköpködtek és megdobáltak. A mészbánya területén eltemetett halottak számát nem tudom, de biztosan több százra rúgott. A halálozás különösen nagy volt 1945 szeptembere után. Az emberek mosószappant ettek s ettől pusztultak el. Az erősen legyengülteket, használhatatlanokat hazaindították, és a vagonokban lelték halálukat. Várnagy Pál arról számol be, hogy táborukat a magyar hadvezetés állította föl, s ez elkerülte a történészek figyelmét. De kérdem én, arról írtak-e, hogy 1945. május 8-a után 1948-ban, de még 1951-ben is mi, hadifoglyok, mit kerestünk a Szovjetunióban? Kik adtak el bennünket? Néhány névre akarom fölhívni a figyelmet: Rákosi M., Apró A., Farkas M., Gerő E., Révai J. és még sorolhatnám, nem voltak magyarok? Tisztelt Várnagy Pál, önök a háború alatt, mi a háború után voltunk fogságban s szerintem ez azért súlyosabb, mert ezt a sokak által istenített felszabadítók tették velünk. JOHN PIROS DUNCAN,CANADA HIÁNYZIK VALAMI Lapjuk több olvasójával vagyok kapcsolatban, s gyakorta beszélünk arról, mit is olvastunk a Magyarok Világlapjában. Beszélgetéseink során megállapítottuk, hogy hiányzik valami ebből az újságból. Az is kétségtelen, hogy sokat változott a lap - előnyére. De innen nézve, úgy látjuk, hogy az írók, szerkesztők ez ideig nem tanultak meg félelem nélkül írni. Arról most sincs alkalmunk lapjuk hasábjain olvasni, amiről a boldog felszabadulás éveiben veszélyes volt írni vagy beszélni. Bár napjainkra a körülmények megváltoztak, de a gondolkodásmód semmit - vagy igen keveset változott. Mi, akik fél évszázadot távol voltunk szülőhazánktól, nem tudjuk közvetlen forrásból, hogy például mi történt az Oktogontól a Mussolini térig, és vissza vagy a Köröndtől a Hitler térig és vissza? Mi történt 1956-ban, mielőtt - és miután a nép megmozdult és megmerevedett? Mi történt azokkal, akiket a németek és a fölszabadítok elhurcoltak, megöltek, nyomorékká tettek? Ezekről a témákról a hosszú ideje távol élők szívesen olvasnának. A félelem- és a veszélyérzéstől nehéz megszabadulni. A Magyarok Világlapja jól tenné, ha emlékeztetne arra, hogy a fölszabadulás nem 1945 tavaszán, hanem 45 évvel később történt, amikor a határőrök fölhúzták a vasfüggönyt és „aláaknázták” a berlini falat. Az itteni sajtó azon a véleményen volt és van, hogy e tettre a történelem emlékezik majd, hisz ezzel kezdődött a fölszabadulás Kelet-Európábán. Mi, itteni olvasók, bízunk abban, hogy a szerkesztők észrevételeinket mérlegelik, és aszerint cselekednek a jövőben. JOSEPH L. GOMBKÖTŐ MUSKEGO, USA * (Tisztelt olvasónk, megfigyelésein, javaslatain mélyen elgondolkodtunk. Am megjegyezzük, hogy mi, a sajtóban dolgozók, írók, szerkesztők még mindig félünk. Mindkét oldalon. Az újságíró-szerkesztő is félti a lassan cipóra zsugorodó kenyerét. Harmadszor: az ön Mi történt... kérdéseire nap nap után jelennek meg válaszok tanulmányokban, könyvekben, cikkekben, előadásokban és így tovább. A fölemlegetett kérdések szövetét fölfejteni nem könnyű. Felelősségteljes munka, melyből - láthatja - lapunk is igyekszik kivenni a részét ereje, reméljük, növekvő ereje szerint. Még egyszer köszönjük észrevételeit. A szerkesztő) SAJNÁLJUK, hogy lapunk októberi számában három képaláírás sikeredett hibásra. A 16. oldalon borzderest kellett volna írnunk bronzderes helyett. A 17. oldali képen Torockó szerepel; annyi igaz, hogy szintén ősi bányászváros volt. (Ma község Romániában, neve Rimetea.) A 43. oldalon Gyergyóalfalu lett volna helyesen (Joseni, Románia leghidegebb pontja). Olvasóinktól elnézést kérünk. (A szerk.) IDEJE FÖLISMERNI Lapjuk júliusi számában Szávai Géza vitatkozik F. G. olvasójuk levélben kifejtett véleményével. Áz írás alcíme: Töprengjünk együtt. Én hajlandó vagyok erre. Nos, nem arra vagyunk büszkék, hogy Petrovicsból lett Petőfink, hanem csodálatos költészetére. Arany, Jókai, Vörösmarty magyar gyökerű; Gárdonyi, Kiss József, Tömörkény nem magyar gyökerű családok sarjai, ennek ellenére mindannyian a magyar irodalom, költészet nagyjai. A beolvadást illetően különbséget kell tenni azok között, akik történelmi és gazdasági viharok miatt vándoroltak ki egy országból, és azok között, akik a határok ide-oda vándorlása miatt lettek „ki- vagy bevándorlók”, bár helyben maradtak. Kétségtelen, hogy a kivándorló magyarok leszármazottai előbb-utóbb beolvadnak a fogadó ország lakosságába. Természetes folyamat. De a beolvadás nem lehet követelmény olyan etnikummal szemben, amely valamelyik ország területén élve meg akarja tartani identitását, nemzeti nyelvét, kultúráját, szokásait. Tévedés azt hinni, hogy a nemzetiség jövője a beolvadás. Ha ez így lenne, ma nem élnének baszkok Spanyolországban, Finnországban svédek és így tovább. Ami az 1919-ben Romániához csatolt - egyébként már akkor is nem egy megyében román többségű - területeket illeti, nem volt szükség „az erőszak hol durvább, hol finomabb eszközeire” ahhoz, hogy a régi Románia területéről sok román települjön az erdélyi, Alföld-széli és bánáti részekre, mert a gazdaságilag fejlettebb, valamikor magyar terület jobb életviszo-
