Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-11-01 / 11. szám
A tárgyak lelke AVAGY ÉRZELMES VALLOMÁS A TÁRGYAKRÓL Tárgyak között élünk. Tárgyakkal vesszük körül magunkat (talán, mert lelkesekkel elég sivár korunkban képtelenek vagyunk), közéjük sáncoljuk magunkat, s ezek fedezékéből nézünk a körülöttünk élőkre, ugyancsak elsáncoltakra, több-kevesebb félelemmel és gőggel. Eltárgyiasodott világot élünk, vagy inkább: az eltárgyiasodott világ él és fölél bennünket, s tél-túl már erőnk-időnk sincs élvezni, amit - talán csak kivagyiskodásból - megszereztünk, nemegyszer fölöslegeset. No, de nem arról akarok beszélni, hogy kapcsolatainkban ellehetetlenedünk, hanem éppen az ellenkezőjéről. Arról a kapcsolatról, ami létrejöhet és létrejön alkalomadtán köztünk és a tárgyak között, azaz a tárgy lelke között. Ha mi, emberek, egymástól el is mostohálódunk, én nem hiszem, hogy lenne valaki is, akit hidegen hagyna egy szép régi nyomtatvány, egy jó formájú agyagedény, egy mesteri üvegtárgy, arányosan vésett érem, ízléssel faragott pásztorbot és folytathatnám a sorolást. De nem megyünk el érzéketlenül - merem remélni - egy kovácsoltvas kapu, egy szép épület vagy épületrész, kötegpillér, diadalív, ülőfülke, vízköpő mellett anélkül, hogy az alkotóra, a mesterre vagy művészre gondolnánk, s korára, amelyben élt. így lelünk önmagunkra bármilyen távol is az időben. Hisz minden tárgyban mi vagyunk, s annál inkább, ahogy visszafelé megyünk az időben, mert ennek függvényében nő a műre fordított idő, s ezért több szorulhatott belőlünk a tárgyba - hisz a míves mun\z Erdélyi Múzeum Egyesület 50 éves (1859-1909) jubileuma alkalmából vert plakett. Az ellentétes oldalon a két alapítót, báró Miké Imrét és gr. Kemény Józsefet ábrázolta a művész, ifj. Vastagh György A Brassóban 1886-ban vert érem Buda visszavételének 200. évfordulójára készült. Ábrázolja az összes erdélyi vajdát és fejedelmet 1538-1690 között „Csokonai Vitéz Mihály elhalálozásának századik évfordulójára. 1905. január 28.” kához idő kell. Ilyenképp visszakapcsolódva önmagunkhoz, megérezzük, fölfedezzük a tárgyak lelkét. És mert így van, gyűjteni kezdünk. Ki, mit. Ihlet, ízlés, alkat, érdeklődés és anyagi tehetség szerint. Úgy is mondhatnám, régi önmagunkat gyűjtjük, magunk jobb megismeréséért. Ebben az esetben erény az öncélúság. (De nem furcsa, hogy a tárgyakban akarjuk fölfedezni, meglelni egymást, amikor itt vagyunk egymástól karnyújtásnyira?) Hisz a föllelt lelkű tárgyakban, akár utódainkban, ha föllelik bennünk a lelket, örökké élünk. És minek összehozni kisebb-nagyobb gyűjteményeket? Hisz itt vannak kiváló múzeumaink: múltunk, tudásunk, tehetségünk metropoliszai. Mi lehet a válasz? Ilyen az ember; csak; no meg legnyomósabb érvként, hogy saját gyűjteményünket dédelgethetjük, rendezhetjük, az új darabbal-szerzeménnyel, a mindig legkedvesebbel, ha olyan, akár alhatunk is. Megtapasztalhatjuk érzékszerveinkkel. És ez a megtapasztalhatóság olyan, mint virágon az illat. E nélkül... Persze csak mindent módjával, láttunk már elcsókolt lábujjú szobrokat. Egyelőre ennyit a tárgyak leikéről s a gyűjtőkről. Nézegessünk meg együtt néhány érmet. B. K. J.
