Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)

1992-11-01 / 11. szám

hogy az egykézés börtönében valameddig lehet élni, meg lehet maradni az emberélet végéig - nem sok idő, csak így a jövő vész el. Szigorú, szép vidék ez.

*

A magyarvalkói temetődombon csönd van és béke. Sok gyümölcs. Itt jól megférünk rokonok, falusfelek, atyafiak mind. Nincsenek itt félelmek, bolyongó lelkek - vagy ki tudja -, csak verőfény, szénaillat. És messzire látni. Hát nem furcsa, hogy a képen, itt baloldalt, én vagyok az egyedüli férfi? Tőlem jobbra öt tulipánfejű kopja. Nők. Talán nem csoda. Szerettem őket.

BÖGÖZI KÁDÁR JÁNOS

zelettel, föl ahova nézünk derekunkat egyengetve, mert idő máskor nemigen van bávulni. Ezért faragtunk csak emberléptékű kapubálványt, és nem mert nem tudtunk volna égig érőt.

*

Bikali huszár vagyok, bár csákóm, kardom nincs, s a ló is hibádzik alólam. Őrködöm, figyelek, mert van mire, s ha nincs, nézem a csöndes nappalt és hallgatom a neszező éjszakát. En élek, és ha senki nem lát, leszállók bajomra.

*

Igen, ez a bikali pincerács torockói vasból kovácsolt. E rácsról jut eszembe,