Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-08-01 / 8. szám
K I L A T O „Viva, hungaros! ” SZÉP MAGYARÁLMOK SEVILLÁBAN A sevillai világkiállítás esemény- és látványözönében is képes volt kiemelkedő sikert aratni a magyar akarat és alkotókészség. A nemzetközi sajtó és tömegtájékoztatás a legnagyobb elismerés hangján szólt Makovecz Imre magyar pavilonjáról és az István, a király című nemzeti rockopera bemutatójáról. Munkatársunk helyszíni beszámolója ezekről a felemelő eseményekről ad tájékoztatást. A sevillai világkiállításon magyar csodáról beszélnek. Ha némileg túlzó is ez a megállapítás, az azonban mindenképpen figyelmet érdemel, hogy távoli kis hazánk világméretű megmérettetésben képes volt tartósan magára vonni a figyelmet. Pedig, volt idő, amikor aggodalmunk nem volt alaptalan, hogy a félresikerült előkészületek után talán jelen sem lehetünk e színpompás seregszemlén. Nagy baj lett volna, hiszen az Expón való jelenlét már önmagában is jelzi egy ország önbecsülését, alkotókészségét. Szerencsére, szerencsénkre, vállalta a kihívást korunk legeredetibb tehetségű magyar építésze, Makovecz Imre, s a lepkeház hóbortos ötletét elvetve, felépítette szépséges mesepavilonját. A mi házunk a mi várunk? Még meg sem nyitották az Expót, máris az a hír járta, hogy a nemzetközi sajtó és tévétársaságok különös érdeklődést mutatnak a „magyar-ház” iránt, és azt a kiállítás egyik legeredetibb épületének nevezik. Ami valószínűleg igaz is, annak ellenére, hogy látnivalóban, versengésben nincs hiány, és a szaúd-arábiai, a marokkói, a monacói vagy a vatikáni csarnok is különleges élményt kínál a látogató számára. Makovecz Imre azonban nem különleges vagy sajátos magyar stílusjegyeket felmutató építményt alkotott. Magyar Isten-háza, mesekastély és a Kékszakállú herceg vára ez egyben: bravúr, amely utoljára Alpdr Ignácmk sikerült, amikor az 1896-os ezredévi kiállításra, kora nemzeti romantikus ízlése szerint felépítette a városligeti Vajdahunyad-várat. Kígyózik is a látogatók sora reggeltől estig a magyar pavilon előtt, mert kíváncsiak, hogy az az ország, amelyik ezt a különös épületet ideálmodta, Andalúzia ege alá, mit hozott még, mit akar megmutatni magából a világnak? A nagy lehetőséggel megint nem sikerült igazán élnünk. Ha igaz, hogy hazánk iránt soha nem volt ekkora érdeklődés, akkor Makovecz Imre míves-hímes pavilonja alkalmas lehetett volna arra. hogy felmutassunk benne egy gondos válogatást azokból az értékeinkből, amelyek a magyarság évezredes kultúrájáról vallanak a világnak. Már csak azért is, hogy felkeltsük a világ minden tájáról ide látogatók figyelmét az 1996-os budapesti Expo iránt. Sajnos, nem tettük meg, s még arra sem utalunk semminő formában: nagyérdemű publikum, a következő világkiállítást mi rendezzük, ne tessenek megfeledkezni róla. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a pavilonba nem zsúfoltak be egy régiségektől vagy népművészeti tárgyaktól roskadozó kiállítást, de talán a legbecsesebbek, a legmagyarabbak közül néhányat - valahogy úgy, mint a vatikáni pavilonban - hiba volt be nem mutatnunk. Maradt ehelyett egy film, amely milyenségétől eltekintve, alkalmatlan arra, hogy az idegeneknek hiteles képet adjon Magyarországról. Aki a drasztikusan összevágott képsorokon látható égő házak, akasztott emberek, döglött lovak s idegen katonák láttán sem retten vissza egy kicsit a magyarországi látogatástól, az bizony elmondhatja magáról, hogy kalandvágyért nem megy a szomszédba. Istenem, milyen makacs is a mi népünk! Ha valamihez nem ért - a művészi reklámhoz pedig közismerten nem sokat -, a világért nem kérne tanácsot másoktól. S ha már a pazar épületet nem
