Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-08-01 / 8. szám
délyi iskolákban évtizedek óta rettegve figyelik tanárok, diákok, hogy megfelelő-e a színösszetétel: szőnyegben, öltözetben, virágban. Azt szeretné hinni az - európai - ember, hogy a „forradalminak” nevezett romániai fordulat után valami mégiscsak változott Romániában. Sajnos, a sok évtizedes uszítás és ködösítés eredményeként ennek az országnak a fővárosában is rászólnak a villamosban vagy az autóbuszon az emberre: beszéljen románul ... Minden más nyelven megszólalót valamiféle ősellenségnek tartanak, hiszen ha valaki nem románul beszél, nyilván azért teszi, hogy a helyi lakos ne érthesse; titkolózik, „románellenes”. S ha az égvilágon mindenkitől elvárnák, hogy az „ország nyelvén” beszéljen (ez valamiféle groteszk balkáni kényszer), akkor csak nyilvánvaló, hogy a román állampolgár számára kötelező a „háromszínvakság", és azt is elvárják tőle, hogy ha mondjuk német vagy magyar nemzetiségű, akkor németül vagy magyarul beszélő románnak vallja magát. Ezek, sajnos, olyan beidegződések, amelyeket a néplélek mélyére sikerült súlykolni, és évtizedekbe telne megszabadítani tőlük a románság kollektív tudatát - ha ugyan ez cél lenne. Nem cél, hiszen a mai politikai erőknek (is!) kényelmes ez az állapot. A mai - hatalmon lévő - romániai politikai erőkről köztudott, hogy lényegében azt folytatják, amit Ceausescu gyakorlattá tett. Rendkívül ügyes, mondhatni diabolikus külpolitikai manőverekkel (nagypolitikai húzásokkal, napi diplomáciai aprómunkával) ez a dákoromán nemzeti mítoszra épülő szemfényvesztés olykor a világra is rá tudja kényszeríteni a színvakságot. Ez év januárjában, hosszas huzavona után végre engedélyezték a bukaresti hatóságok, hogy a marosvásárhelyi Maros Népi Együttes eleget tehessen egy japán meghívásnak. Hogy miért kell egy népi együttes külföldi vendégszereplését a fővárosban jóváhagyni? Mert a „nagy nemzeti ügyeket” Ceausescu központi felügyelet alá vonta. És tudvalevő, mekkora veszélyt jelent a román államra egy külföldön szereplő magyar népi táncegyüttes: még kiderülne, hogy vannak holmi magyar hagyományok Erdélyben. Ez ellen tenni kell valamit. Le kell tiltani az utazást. De ha a meghívók erősködnek, akkor hadd menjenek a magyar énekesek, táncosok - románokként! Az óvatos japánok minden szempontot figyelembe vevő plakátot készítettek. Az együttes színes fotója fölött nagy, fehér betűkkel szerepelt Erdély „nemzetközi” neve: Transsylvania, a betűk mögött vörös csík, alatta a zöld mező. Hoppá: piros, fehér, zöld - kapták föl, régi beidegződések szerint rángó fejüket a bukaresti urak. Ez államellenes agitáció. Pedig a fű nem hibás azért, hogy zöld. És különben is, a felirat alatt díszelgett a román trikolór. Hiába, az urak hajthatatlanok voltak. Azt is kifogásolták, hogy az együttes neve románul. magyarul és németül is szerepel a plakáton. Ha ez így marad, nem adnak kiutazási engedélyt az együttesnek. A japánok engedni kényszerültek. És a tokiói román nagykövetség éber hazafisággal módosította a plakátot. Érdemes tanulmányozni a kozmetikázást, a nemzeti lakk adagolását. Először is Transsylvania helyére: Romania Transsilvania felirat került. Hogy is merték a japánok Erdélyt elvitatni Romániától?! A felirat alá a román trikolórt csúsztatták. A fű megmaradt zöldnek, de a többnyelvű feliratok eltűntek - csak japán és román szöveg maradhatott a kép alatt. Ezzel a szín- és nyelvtipró illuzionizmussal azt vélték elérni a bukaresti és a tokiói román „kultúraktivisták”, hogy a japán közönség majd azt hiszi: mivel Erdély Romániában van, ott minden román, az együttes székely és szász tánc- és énekszámai is. Sikerült - külföldön is - hagyományos balkán rafinériával átszínezni a világnak egy szeletét. De a szemfüles japánok csak észrevették, hogy nem minden dal szól románul. Egyik lap helyesbítést közölt és tényeket: Romániában jelentős számú magyar kisebbség él, térképet is mellékeltek az egységes etnikai tömbök erdélyi elhelyezkedéséről. Egy újságíró a román kulturális attasét is meginterjúvolta, mondaná meg, mire jó a külföldre is exportált nemzeti színvakság, miért fontos, hogy a világ azt higgye, Romániában a fűszál is a trikolór színeiben pompázik? Talán egyszer Romániában is helyükre kerülnek a színek, csitul az elvadult orgia. Előbb Tokióban, aztán mind közelebb derül hiteles fény - a színekre. Ami pedig a Maros Népi Együttest illeti, hadd emlékeztessünk arra, amit a minap mondott Sütő András a Kossuth rádióban: talán sikerül mindent elölről kezdeni. Ugyanis ez az együttes Székely Népi Együttesként indult ugyanakkor, amikora Székely Színház. Az ötvenes évek elején alapították a Magyar Autonóm Tartomány „fővárosában”, Marosvásárhelyen. Aztán a tartomány neve Maros Magyar Autonóm Tartománnyá változott, azért, hogy Maros tartományként emlegethessék, aztán következett a tartományok felszámolása, megyékkel történő helyettesítése. Az ötvenes években még kilencven százalékban magyar lakosságú Marosvásárhely etnikai képét a betelepített, különféle előnyökhöz juttatott román tömeg jócskán megváltoztatta. A magyar együtteseknek román számokat is műsorra kellett tűzniük, hogy az előadás állandóan „dokumentálja”, itt Románia van. A kérdés még mindig kérdés: miért nem lehet, miért nem szabad Romániában egy népcsoport hagyományait egymagában színpadra vinni? Miért nem szabad azt külföldön bemutatni? Ha ezeket a kérdéseket felteszi valaki, mint utóbb Tokióban, akkor van remény arra. hogy - ha nem is szűnik meg - hitelét veszti az arrogáns, hivatalos román színvakság. Ám a kérdéseket fel kell tenni. S ha már itt tartunk, nem tudom, hányadszor kell nyilvánosan szóvá tennünk, hogy a eeausescui román igények még mindig diktálnak - a magyarországi hatóságoknak is. Miközben mindenki azért harcol, hogy Kolozsvár, Marosvásárhely nevét magyarul is használni lehessen Romániában, addig Magyarországon a kolozsvári vagy marosvásárhelyi születésű magyar állampolgárok (!) személyazonossági igazolványában a születés helyénél román nyelven áll: Cluj, Tirgu- Mures. Nem kell mondanom, hogy Romániában Szeged: Seghedin. Debrecen: Debretin. Tehát szó sincs kölcsönösségről. Hogy miről van szó, azt még soha, egyetlen magyar hivatalnok sem tudta megmagyarázni az érdeklődőknek. És most nekem azon kell elmerengenem, hogy ha egy magyar állampolgárságú újságíró vagy diplomata elmegy Tokióba, hogy utánanézzen, mit műveltek már megint a román sovének a Maros táncegyüttes plakátjaival - és közben saját papírjaiba pillantva azt olvassa: Clujon született, nos akkor vajon hogyan érzi magát a Magyar Köztársaságnak ez a szegény. Kolozsváron született honpolgára?! A kérdés költői, de egyszer már nem ártana rá valóságos választ kapni. Mert el kell ítélnünk a román színvakságot Erdélyben is, Tokióban is. de vizsgáljuk már meg. hogy milyen nem létező kényszernek engedelmeskedve románosítjuk a magyar helyneveket. D. E.
