Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-08-01 / 8. szám
lyozó törvényszakaszt, s ezzel nyelvüket (nyelvünket) az idegen nyelvekhez sorolják. Viszont kétségbeejtő, hogy ilyen egyáltalán felmerülhet egyes honatyákban. Mindezek tükrében a kisebbik rossznak számítható a kormány által benyújtott módosítási javaslatnak a megszavazása, hogy a 15 nemzetiségi tanuló igényli ezt, anyanyelven, illetve két nyelven szervezik meg az oktatást, mégpedig ha az adott községben a kisebbség nyelve hivatalos használatban van. Egyik honatyánk lelkesen azt bizonygatta, a demokrácia, tolerancia jele, hogy ennél kevesebb tanuló számára is adva lesz az anyanyelvű, kétnyelvű oktatás joga. Ez nem újdonság, az 1990-ben meghozott középiskolai oktatási törvény is tartalmazta ezt a lehetőséget, csak a minisztérium helyett a tartományi oktatási alap döntötte el, a társadalomnak szüksége van-e erre. Csak emlékeztetőül: a parlament határozata értelmében az általános iskolákban is anyanyelven, illetve két nyelven tanulnak majd a nemzetiségi diákok. Mindez szép és jó, csak... az általános és középiskola esetében is ott szervezhető meg az anyanyelvű és kétnyelvű oktatás, ahol a kisebbségek nyelve hivatalos használatban van, ahol bekerül a község statútumába. Az oktatási miniszter nem győzte hangsúlyozni, hogy nem lesz változás, megmarad az eddigi gyakorlat, a kisebbségek jogai nem csorbulnak. Ezt a törvényszöveg nem mondja ki egyértelműen, nem szavatolja. Mi lesz, ha egy új oktatási miniszter elfeledkezik Markovié úr ígéretéről, vagy a napi politika szellemében a községi tanácstagok többsége nem tartja fontosnak, sőt fölöslegesnek, károsnak találja majd, hogy a magyar, ruszin, szlovák, román nyelv is hivatalos nyelv legyen, és ezzel a kisebbségi iskola létjogosultságát is kétségbe vonhatják. A köztársasági parlamentben egyes képviselők már most szívesen megfeledkeznek arról, hogy mondjuk, a vajdasági magyarok ugyanúgy fizették a járulékokat, most pedig az adókat, mint a többségi nemzethez tartozók, s e honatyák szavaiból kiderül: sajnálják a pénzt a nemzetiségi iskolákra. Megható egyes képviselők aggodalma, hogy mi lesz az általános iskolában anyanyelvükön tanuló diákokkal, ha szerb tannyelvű középiskolába iratkoznak be, milyen nehézségeik lesznek a tananyag megértésével, elsajátításával, vagy az ifjú szakemberek, akik anyanyelvükön végezték tanulmányaikat, a munkahelyükön hogyan illeszkednek majd be, állnak helyt. Vannak olyan honatyák, akik attól rettegnek, nehogy a nemzetközi mércéknél szélesebb körű jogokat adjanak a kisebbségi diákoknak. Még majd a különböző egyetemi karokon is anyanyelvükön akarnak tanulni! A képviselők többsége simán leszavazta a kormány módosítási indítványát, hogy a főiskolákon - ha legalább 30 hallgató igényli ezt - a kisebbségek nyelvén is megszervezhető legyen az oktatás. A legtöbb, amit a honatyák hajlandók voltak elfogadni, hogy ahol a kisebbségek nyelve hivatalos használatban van, ott a pedagógiai akadémiákon lehet az adott nyelven is tanulni. A leendő tanítók, óvónők képzése továbbra is történhet anyanyelven. Viszont mi lesz majd a többi főiskolai hallgatóval, főiskolát végzett fiatal szakemberrel, aki csak dadog majd, csődöt mond, ha anyanyelvén kellene használnia egyegy bonyolultabb szakkifejezést. Tehát a képviselőház így döntött a nemzeti kisebbségek nyelvén való oktatásról. Ott, ahol adott a választás lehetősége, természetesen mindenki maga dönti el: Két archeológiái szenzációval is szolgált a közelmúltban a Reform című hetilap. Nemrég fejeződött be Biatorbágy határában Pest megye idei legjelentősebb régészeti leletmentése. A Budapark elnevezésű bevásárlóközpont építésének terepmunkái során népvándorlás kori temetkezésekre bukkantak. A veszélyeztetett sírok közelében azonnal leállították a munkát, és értesítették a múzeumot. A régészek zömmel települési hulladékot, állatcsontokat és különféle edénytöredékeket találtak, s a kutatóárkok mélyén tűzhelymaradványokat is felfedeztek. A leletek alapján ezek az objektumok a kora bronzkor (Kr. e. 1900-1700) emlékei közé tartoznak. Igazi szenzációval, szakmai újdonsággal is szolgált a 429 sírt magában foglaló avar temető kutatása! A több tucat kőpakolásos sír ugyanis példa nélküli a Kárpátmedencében! anyanyelvén, két nyelven vagy szerb nyelven kíván-e tanulni, illetve gyermekét taníttatni. A döntésünk meghozatalakor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az anyanyelven szerzett tudás a legmélyebb, legtartósabb, s azt sem, ha félig üresek maradnak a nemzetiségi tagozatok, ezt lesz, aki esetleg úgy magyarázza majd, hogy a kisebbségek nem is igénylik az anyanyelven való oktatást. A sírokban talált leletanyag nagyobb része különféle ékszer vagy viseleti tárgy: ezüst és bronz fülbevaló, mellboglár, karperec, gyűrű, gyöngy, illetve préselt vagy öntött övdísz. Szép számmal kerültek elő munkaeszközök (orsógombok, varrótűk, kések, balták) is, fegyvert viszonylag ritkábban tettek az elhunyt mellé. Négy esetben a halottat felszerszámozott hátaslóval együtt temették el. A temetőrész leletanyaga a szentendrei Ferenczy Múzeumba került. Részletesebb vizsgálatra a restaurálás után kerül sor. Az azonban már most is megállapítható, hogy a feltárt temetkezések az avar kor kései szakaszából (a 9. század eleje) származnak. A tervek szerint az ásatás legszebb leleteit a Budapark bevásárlóközpontban is bemutatják majd az érdeklődőknek. Nem minden régészeti leletnek ilyen szerencsés a sorsa. Amint arról a Reform beszámol, több mint huszonegy éven át kallódott egy levél, mely felbontatlanul porosodott egy irattár mélyén. A feledésből napfényre bukkant levél feladója Schönviszky László, a tudományos berkekben ismert szpeleológus-bibliográfus volt. A címzett őt kérte meg annak idején, hogy egy geológiai tárgyú tanulmányához kutasson fel számára adatokat a tatabányai Szelim-barlangról. Az ominózus levél nem akármilyen, még a kutatók körében is jórészt ismeretlen információkat tartalmaz. Mint Schönviszky László írja, a Szelim-bar- Iangból a harmincas évek közepén megejtett ásatások során kőszerszámokon, őskori kerámiatöredékeken kívül százkét (!) emberi csontváz került elő. A feltárást irányító régész, Gaál István akkoriban megcáfolta azt a szájhagyományt, hogy a barlangban a törökök által lemészárolt keresztények csontjai rejlenek. A barlangban talált pénzleletekből ő úgy vélte, hogy a csontok a tatárjárás korából származnak. A későbbi kutatások alapján viszont több szakember is úgy ítélte meg, hogy az emberi maradványok a történelem előtti korból valóak. A kérdés mindmáig megoldatlan, mert a háborús években a csontleletek a Nemzeti Múzeumból eltűntek. Több mint valószínű, hogy a kőkori kultúra embereinek maradványait temették tömegsírba. A levél záradékában egyébként az írás szerzője megjegyzi, hogy a Szelim-barlang ügyében 1967 szeptemberében írt a vértesszőlősi tanácsnak, de levelét válaszra sem méltatták... rekm Régészeti leletek Magyarországon
