Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)

1992-07-01 / 7. szám

lipántos ládát, s abba, amit lehetett. Főleg az ősi kincset, amit a szülőföldről hoztak, belepakolták. A tarisznyába egy kicsi ennivalót, s így indultak útra. Minden ott maradt. Októberben hová s merre egy csomó gyermekkel?

Egyik útközben született, a másik öreg meghalt, s az élet így ment tovább. így értek sokan Zalába. Tavaszig meghúzták magukat. A többi máshol dolgozgatott a gazdáknál, hogy enni kapjanak.

A férfiak katonák voltak, s aki otthon volt, bunkert ásni járt. Tavasszal eltelepítették Tolna megyébe a többségüket. S jelenleg is itt vannak. Németlakta terület volt. Kitelepítették, de volt, aki ott maradt, így élni, dolgozni, újrakezdeni az életet. Ennyi vándorlás, csalódás után. Na, de megbarátkoztak a sorsukkal. Nem vetik egymás szemére azt, hogy te miért jöttél ide? Összeházasodtak. Nagyon jól vannak. Építkeznek, s szép házaik vannak. Kacsalábon forgó paloták. Élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Itt a vége.

Ez tiszta igaz volt.

gozgattak, építettek, tervezgettek. De nem sokáig. Rövid három esztendő után egy vasárnap délután kidobolták: egy órán belül mindenki hagyja el a falut. Hamarjában összepakolni, vinni, amit lehetett. A szekérre sátrat csináltak, a szekér derekába a tu-FOTÓ:

CSER ISTVÁN

„csak” lelkiismereti konfliktusba. Aztán elérte őket is a téeszesítés.

Micsoda sorsok! A Bukovinából elindult szekerek vándorlása az ókori eposzokat juttatja eszünkbe, melyekben népek vándorolnak, keresik helyüket - és keresi őket a mindig jobbnak remélt SORS.

Hát erről a sorsról is szokott mesélni Mári néni. Mert ezt nem lehet elfelejteni. Már csak azért sem, mert fél évszázaddal Mári néniék vándorlása után, a bukovinai székelyek mai „szálláshelyétől” délre ismét dörögnek a fegyverek, a volt Jugoszlávia romjain ezrek kényszerülnek vándorbotot fogni a kezükbe. Falunyi közösségek vánszorognak az utakon-határokon át.

Amit Mári néni mesél, az: közép-kelet-európai sorsminta. Fájdalmas történet. Történelem.

De engem az ejt meg, ahogyan Mári néni elmeséli a történelmet. Ahogyan a valóságot mesébe oldja. Aki annyit szenvedett, mint ő és a közössége, az már csodának, mesésnek tekinti a puszta létet is, ajándékként éli az életet. Azt hiszem, ebben rejlik a szenvedők hihetetlen ereje - ez a megmaradás titka.

Amikor Mári néni mesél, a megmaradás titkait fürkészhetjük a mondatszövésében, szeme villanásában, keze lendületében, arcvonásaiban. Itt az élet győz. A fájdalmas valóság mesébe vált, ha van egy csöppnyi remény. A bukovinai csángók sorsáról mesélvén, Mári néni így beszél: „Építkeznek, szép házaik vannak. Kacsalábon forgó paloták. ”

Egyik mondat a valóság, a másik a mese. A kettő együtt az élet. Jó, hogy erről a viszontagságos, csodálatos földi életről nemcsak a kakasdi gyerekeknek mesélhet Fábián Ágostonná Györfi Mária, csúfoló nevén Rudi Mári.

DALI ENDRE27