Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-07-01 / 7. szám
A HATAR TÚLOLDALÁN MAGYAR SIKER VNGVÁRON Otthon - idegenben ,,A béke vagy te, Sport! a népeket egymáshoz fűző szép szalag ” Az olimpiai eszme újraélesztője, Pierre de Coubertin idillikus hangvételű ódájának megszületése óta bizony nagyot változott a világ! Az eleinte csak egészséges életmódot és önfeledt szórakozást jelentő játék az idők folyamán az üzleti és a politikai élet fontos tényezőjévé nőtte ki magát. A sport közéleti jelentőségét már korai elődeink is felismerték, de inkább csak nemes célok szolgálatába állították. Gondoljunk csak arra, hogy Hellász fiai még a háborúskodást is szüneteltették olimpia idején. Ezzel szemben századunkban a hatalom birtokosainak kezében gyakran fordítva sült el a sport fegyvere. Elég a közelmúlt talán legsportszerűtlenebb döntéspárjára utalni: a moszkvai olimpiára az USA, az azt követő nyári játékokra, Los Angelesbe pedig a Szovjetunió nem engedte el sportolóit. De hol van már a Szovjetunió?! Az egykori világhatalom helyén szuverén államok jöttek létre, így tavaly decemberben kikiáltotta függetlenségét hazánk régi-új szomszédja, Ukrajna is. Mivel a világon elsőként Magyarország létesített diplomáciai kapcsolatot az ifjú köztársasággal, országunk megkülönböztetett figyelemre tett szert az ukrán sportdiplomáciában is. Számos jelentkező közül a magyar csapatot kérték fel labdarúgóválogatottjuk első hivatalos ellenfelének. Nemes gesztusként még a futballpremier helyszínét is stílszerűen választották meg a rendezők, hiszen nem a fővárosba, Kijevbe hívták meg a mieinket, hanem Kárpátaljára, a magyarlakta Ungvárra vitték a mérkőzést. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a helyi közönségnek nem csak a magyar érzületű része fogadta a szokásosnál nagyobb szeretettel a Bercsényi Miklós gróf valamikori birtokán épült Avangard Stadionban vendégszereplő magyar együttest. Bár a lelátót zsúfolásig megtöltő tíz-egynéhány ezer néző többsége azért az ukránoknak szurkolt, az ünnepi hangulat, no meg az ottani magyarok jóvoltából a mi válogatottunk is otthon érezhette magát. A sutba dobott sarló-kalapácsos vörös jelkép helyett ezúttal már kéksárga és piros-fehér-zöld zászlót lengetve ki-ki nyíltan vállalhatta hovatartozását, könnytől csillogó szemmel nyilvánosan hallgathatta, énekelhette himnuszát. Persze nem mindenki képes tudathasadás nélkül megemészteni a térŐsi ukrán szokás szerint kenyérrel és sóval, no meg nagy szeretettel fogadták válogatottunkat. A magyar csapatkapitány, Kiprich József későid) „visszaélt” a vendégjoggal, hiszen kétszer is megzörgette a házigazdák hálóját ségben a közelmúltban végbement gyökeres változásokat. Már csak így van ez - határ mentén, kisebbségi létben különösen. Talán ezt példázta az a néhány szurkoló, akinek kezében békésen megfért egymás mellett az ukrán és a magyar lobogó. A kettős identitás kérdésén bizonyára elgondolkodott a belorusz játékvezető is. Az ő személye ugyanis korábban szóba sem kerülhetett volna az pályán lévő huszonkét játékos esetleges találkozójának semleges bírójaként, hiszen a mostani házigazdák nemrég még honfitársainak számítottak. Ami a mérkőzést illeti, a világbajnoki selejtezősorozatra készülő magyar csapat igencsak paszszív szerepre kárhoztatott az első félidőben. Az ukránok azonban hiába irányították a játékot, gólt
