Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-07-01 / 7. szám
POSTALÁDÁNKBÓL 4 KÉNYSZER ÉS VÁLASZTÁS Töprengjünk együtt Egyik kedves olvasónk (hadd álljanak itt csupán nevének kezdőbetűi: F. P.) levele olyan kérdéseket feszeget, amelyekkel nap mint nap találkozik nagyon sok embertársunk - e széles és kerek világon. Hiszen mindannyian gyakran kényszerülünk szembenézni önmagunkkal, és olykor nem könnyű megválaszolni ezt az egyszerű kérdést: „ki és mi vagyok én - és az a közösség amelyhez tartozom?” Márpedig a választ meg kell fogalmaznunk, mert ha nem, akkor tanácstalanul tengünk-lengünk a világban. És a világ is zavartan figyeli bizonytalanságunkat. Ebben a tovagyűrűződő zavartságban aztán olykor logikusnak tűnő, ám mégsem helytálló válaszok fészkelődnek be az ember tudatába. A helytelen válaszoktól pedig meg kell szabadulnunk, és újból fel kell tennünk a kérdéseket. Olvasónk levelének kiindulópontja ésszerűnek tűnik. íme: „Gyakran olvasom lapjukban az erdélyi magyarok keserves életéről írott beszámolókat. Ne felejtsük el azonban. hogy mi is büszkék vagyunk arra, hogy Petrovics Sándorból Petőfi lett, miért rójuk fel akkor a románoknak, hogy el akarják románosítani a magyarokat? Ez természetes, hiszen mindenkinek a saját mivolta a legcsodálatosabb. Az amerikai magyarok is elamerikásodnak. Engem még megkönnyeztet egy szép magyar nóta, és szívesen járok haza, hiszen otthon nőttem fel, minden fa és virág első szerelmemet idézi fel, de az itt született gyerekeknek az óhaza már keveset számít. Őket az élményeik ide kötik. Szüleik nyelvét csak akkor tudják, ha mindkét szülő magyar, egyébként csak angolul beszélnek, mert csak azt hallják. Ez elkerülhetetlen folyamat, s csak néhány rendkívüli kivétel akad - egy ideig.” Az erdélyi magyarok helyzete valóban keserves. A romániai - és erdélyi - románok élete is éppen olyan nehéz. Nincs élelmiszer, nincs munka, és ez mind a románok, mind a magyarok számára azonos életfeltételeket teremt. De mindig van minden embernek egy belső énje, egy olyan emberi mivolta, amitől nem szabad megfosztani, mert az a lényének lényegéhez tartozik. Az erdélyi magyarok jókora többsége magyar kíván maradni. Ha őt ebben, tehát természetes emberi lényegének átélésében megakadályozzák, az már emberellenes bűn. Az elmúlt negyven év alatt az erőszak hol durvább, hol finomabb eszközeivel élve, a román hatalom betelepített Erdélybe kétmilliónyi románt. Ők is románok akarnak maradni. Ebben őket senki nem akadályozza. Mi több, őket „hivatásos románként” küldték ebbe az országrészbe. Itt kezdődik az első erkölcsi konfliktus: csupán azért, mert románok, miért kerültek ezek az emberek kedvezményezett helyzetbe? Hiszen Isten és ember előtt minden emberi lény egyenlőnek számít. Petőfi Sándor magyar nyelvi közegben nőtt fel, magyarnak vallotta magát. Erre senki nem kényszerítette. Egy huszadik századi magyar író, Szabó Dezső egyik felmenője román volt, erre hivatkozva a harmincas évek elején a sértett író azzal fenyegetőzött, hogy megtanul románul, román nyelven írja majd á könyveit, egyszóval „átminősíti magát” románnak. Ebben őt soha senki nem tudta volna megakadályozni. Mindenkinek szíve és esze joga, hogy hol keresi a saját azonosságát - és ha ezt az illető közösség elfogadja (például a románok elfogadják Szabó Dezsőt románnak), akkor minden rendben van. Ebben a sok vihart látott Közép- Kelet-Európában mára valami már világossá vált: az ember választhat. Manapság már alig hangzik el az a szó: renegát. De talán egyetértünk abban, hogy a választásban nem játszhat szerepet a kényszer. Az erdélyi magyarnak legalább fájhasson, hogy azért bántják, mert magyar. Az emberi lény azonosságtudatának megvédése az erőszaktól - egyetemes feladat. Kötelesség. A két világháború között Romániához tartozott két bolgár megye. Az igazságtalan békeszerződések eredménye volt ez is. De Romániához csatolhatták volna egész Bulgáriát. A bolgárok így is kisebbségben lettek volna a románokkal szemben. Az erőszak elfogadása esetén azt is el kell fogadnunk, hogy lassacskán minden bolgárnak románná kellett volna válnia. Kissé abszurd, nem? Maradjunk tehát abban, hogy az emberi - egyéni és közösségi - jogok védelme nélkül minden egyes ember legbensőbb énje válik veszélyeztetetté. „Generációk során az erdélyi magyarság is el fog románosodni az összeházasodás és kulturális nyomás miatt, mint ahogy a magyarországi népi kisebbségek is elmagyarosodnak” - írja olvasónk. Feltevése ellen csak azt ismételhetjük, amit fentebb hangoztattunk. Megeshet, de nem valószínű. Egyet azonban nem engedhet meg földi ember: hogy ez kényszerrel és erőszakkal történjék. Erdélyben sok román nevű ember vallja magát magyarnak. A vegyes házasságokból született gyerekek választása olykor drámai. De választani kell. Illik. Hogy az amerikai magyarok második-harmadik nemzedéke már nem beszéli nyelvünket? Attól még érezheti magát magyar származásúnak az ember, és ez a tudat jelenthet számára is, a világ számára is valamit. Ez a valami olykor nem kevés. Az emberség meghatározó eleme. A saját emberségünket, a mások emberségét védeni, az üldöztetést, a kényszert elítélni - ez sajátosan huszadik századi feladat. Úgy véljük, ezzel olvasónk is egyetérthet. Talán újra átgondolja érvelését. És talán-talán nem fog ellenünk szólani, amikor - továbbra is - „felrójuk a románoknak, hogy el akarják románosítani a magyarokat". (Sz. g.) MENNI VAGY MARADNI? Az immár több mint egy éve tartó véres jugoszláviai belháború azokat is érinti, akik még egyelőre távol vannak a harcok színhelyétől. A Vajdaságban még nincsenek harkellemetlen szorongásként észleljük, ami idővel bénító fájdalommá erősödik, hogy legvégül teljesen hatalmába kerítse az embert, akin pánik vesz erőt. Nem tudja, mitévő legyen, de érzi, hogy cselekednie kell, különben megbolondul. Ezen a vidéken mindenki fél, hiszen nap mint nap őrült eszméket valló politikusok fenyegetik meg őket, naponta százával, ezrével jönnek a behívók. A katonaköteles férfiak már a kutyaugatástól is rettegnek: kiért jöttek, érte vagy a fiáért? Nem értik, miért kell elmenniük ebbe a háborúba, amelyet nem akartak, amelyhez semmi közük. Ha eleget tesznek a behívó parancsnak, lehet, hogy sosem térnek viszsza. akaratlanul is gyilkosokká válnak, ha viszont megtagadják a bevonulást. bujkálniuk kell, családjukat zaklatásnak teszik ki. Ezen a dilemmán kívül a menni vagy maradni kérdése foglalkoztatja a vajdasági magyart. Hogy milyen nehéz ezt eldönteni, csak az tudja, aki szembesült már ezzel a kérdéssel. A helyes választ azonban senki sem tudja, még az sem, aki már döntött. Az ősi fíjK ’ det elhagyni rettenetesen nehéz, de borzasztó a szenvedés is, amelyet, ha "az ember itt marad, el cok, de a háború szelét/* kell viselnie. Aki marad már sokan érzik. Ebből a ■ kicsiny tartományból a Vajdaságban, vállalja, hogy valószínűleg örökmozgósították a legtöbb j ké másodrendű polgár tartalékos katonát (me/ ként kezelik majd. hogy lyek között nagy számban magyarok is vannak). A Vajdaságnak van a legtöbb halottja, sebesültje, lelki rokkantja, ebből a tartományból vitték el a legtöbb élelmiszert a háborús területekre, ide jött a legtöbb menekült. Ezt mindenki másképp érte meg, de a vajdasági magyarokban egy közös érzés van: a félelem. A félelem borzasztó érzés, kezdetben csak gyerekei nem tanulhatnak anyanyelvükön, hiszen a hatalom azon munkálkodik, hogy megszüntesse a nemzetiségiek nyelvén folyó oktatást. Jól cselekszik, aki a maradás mellett dönt? Nem tudni. Részben igaza van, hogy semmi pénzért nem hajlandó elhagyni otthonát, de... Aki elmegy, vállalja annak kockázatát, hogy nem fogadják be az új
