Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
MŰVÉSZPORTRÉ Egy csellista karrierje Starker János budapesti estéi A művész sudáregyenesen ül a Concertus Hungaricus kamaraegyüttesének karéjában a budapesti Vigadó nagytermében. Fantasztikus erő és belső koncentráció sugárzik Starker Jánosból, miközben Boccherinit, Bachot játszik. A cselló világhírű művésze két koncert - és néhány baráti találkozó - kedvéért egy hétre látogatott vissza Budapestre. Közel fél évszázaddal ezelőtt, 1946-ban hagyta el Magyarországot; ma korunk egyik kimagasló zeneművészeként és legnagyobb csellistájaként tartják nyilván öt kontinensen. Két próba közben, a Zeneakadémia szomszédságában lévő kis vendéglőben, terített asztal mellett beszélgetünk. Starker arról mesél: hogyan nemesedett és örökítődött át a cselló művészete Magyarországon, nemzedékről nemzedékre. Popper Dávid, a 19. század második felében rakta le az alapokat. Kitűnő zeneszerző, a Hubay-kvartett tagja, a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. Számos kiváló művészt nevelt. Tanítványai sorában az egyik legismertebb Schiffer Aladár, aki 1900-ban vette át Popper örökét a Zeneakadémián - és a nagy elődhöz méltó pedagógusnak bizonyult. Schiffer lett később Starker János tanára, mestere.- Budapesti látogatásom egyik - talán legfontosabb- célja, hogy ahhoz hasonló „zenei központ” létrehozására inspiráljam a magyar művészeket, mint az amerikai Bloomingtonban működő Éva Janser Memorial Center - mondja Starker. - Czakó Éva, aki férje révén viseli a Janser nevet, kiváló csellista, szintén Schiffer Aladár tanítványa volt - teszi még hozzá. S míg a vendéglőben beszélgetünk, az asztal mellé a cselló magyar művészei gyűltek össze Starker János körül. Banda Ede tanár úr, akit a Tátray-kvartett csellistájaként is szívébe zárt a publikum, mellette Onczay Csaba, Oó Tamás, Csurgay István, Mező László - a magyar csellóművészek jelen nemzedékének tagjai. Kelemen Pál, a Liszt Ferenc kamarazenekar tagja - egyben a Starker János budapesti hangversenyeit rendező koncertiroda igazgatója is. Perényi Miklós sajnos nem lehetett jelen, de jelezte, hogy szívesen csatlakozik Starker kezdeményezéséhez. Régi emlék merül fel bennem: a kis „Perényi gyerek”, amint a Kiss János altábornagy utcai általános iskola dísztermében játszik az évzáró ünnepségen; a csellója nagyobb volt, mint jómaga. Áhítatos csend támadt, amikor megszólaltatott egy Bach-melódiát. Éreztük, hogy egy csoda részesei vagyunk... Starker János is „csodagyerek” volt. Hatéves korában kezdett csellózni, tízesztendős korában lépett fel először nyilvánosan. Amikor vége lett a háborúnak, meghívták a budapesti Operaház zenekarába, csellistának. Bartók „Kékszakállújának próbáival kezdték.- Miért ment el Magyarországról? - kérdezem.- Azért, mert bár Budapesten születtem, hivatalosan nem voltam magyar. A szüleim Oroszországból kerültek Budapestre, és hiába kértem, nem adtak nekem magyar útlevelet. Amikor a háború után egy nemzetközi zenei versenyen indulhattam, zsebemben a vágyva vágyott útlevéllel, Fizetés nélküli szabadságot kértem az Operától és némi viszontagság árán kijutottam Ausztriába, Svájcba, Franciaországba. Mivel a fizetés nélküli szabadságomat senki sem vonta vissza, tulajdonképpen „papíron” még ma is a budapesti Operaház tagja vagyok, teszi hozzá nevetve. Jeles napok Bloomingtonban A bloomingtoni egyetemen - amely a Magyarországgal csaknem azonos nagyságú Indiana államban működik - tudvalévőén sok minden történt és történik, ami közvetve vagy közvetlenül a magyar kultúra jó hí-
