Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
heti Czimmerék otthonát. Ugyanis a törvényesített rendszabályok szerint a bányatársaságtól igényelt területre, amely alkalmasint mezőgazdasági célokat szolgál, nem pedig lakóterület, kizárólag átmeneti hajlékot szabad építeni. Semmi esetre sem egy ilyen tartós kőházat, amely még századokkal dacolhat. Amint beszélgetésünk során kiderült, 1965-ben, amikor Sándor építkezni kezdett, nem is azzal a szándékkal cementezte össze azt a kezdetleges kőszobát, hogy századokig tartson, sőt, akkor még azt sem sejtette, hogy ez lesz majd az otthona egy fél életen át - persze kibővített és korszerűsített formában. Pedig így történt. A közel három évtized leforgása alatt tágas, kényelmesen berendezett szobákkal bűvült a kőház. A jó fél méter vastag falak nyáron kitűnő szigetelésül szolgálnak a sivatagi átlag negyven fokos hőség ellen. Kellemes hűvös fogadja a belépőt mindenütt a lakásban. A rend, a tisztaság, a barátságos légkör úgy Róza, mint Sándor jó ízléséről vallanak. Megkérdeztem Sándort, hogy vajon a Dunaföldvár környéki Gerjenből hozta-e magával az ötletet a kőház megépítésére. Tagadóan rázta a fejét, majd kicsit töprengve, a múltba merengő tekintettel mondta, hogy Gerjen csupán egy kis magyar falu, kőházat ott nem is igen látott. Vert falú vályogházakat annál inkább, mert ilyeneket építettek ott az eléggé szegény emberek. Gyerekkorában egy olyanban lakott ő is. Az ötlet már itt született és inkább szükségből, mint ötletességből. A sivatagi kietlen sivárságban az ember, ha létezni akar, úgy él, ahogyan tud. Rendszabály ide, rendszabály oda, Sándoréknak annak idején egy tisz-Czimmer Sándor magyar opálbányász és felesége, Róza a grawini kőpalotájuk előtt A kengurukat a kora reggeli órákban etetik a látogatók a kőház mögötti kis „rezervátumban”
