Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-02-01 / 2. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN .?/ Egy montreali Erdélyben HAZATALALAS Szolnok megyében született, negyvenkét esztendeje, magyar földművescsaládban. Az ő élete, pályaíve is arról szól: egy nemzethez tartozni nem születés, sokkal inkább vállalás dolga. Az ő szemében is ott látom azon emberek derűjét, kik bizton tudják: hová tartoznak, merre mennek. S hogy honnan jött - most már a földre szállva a kérdéssel - ez a megtermett, konyabajszú férfi? Egyenesen Montrealiból, ahol tizenöt éve tanít francia nyelvet bevándorlóknak. Holott ő maga, Boros Gábor is bevándorló, ám hétéves korától a tanári diplomáig volt ideje anyanyelvi szintre emelni a franciatudását is. Kislánya tizenkét éves, neve Csengele. Fia kilenc, az Attila nevet kapta. Felesége, Louise - azaz Lujzi - québeci francia, kiválóan beszél magyarul. Ahogyan Boros Gábor mondja a szerkesztő átvilágító asztalán sorakozó diafelvételek fölött, Lujzinak nagy része van abban, hogy ő most itt többtucatnyi erdélyi diaképet mutogathat, ami kis töredéke csak a teljes anyagnak. Székelykapuk és sudár fenyők, fiatornyos templomok és széki leánycsapat társaságában kerekedik a hazatalálás története. A szülőfaluja Újszász, Szolnok megye. Boros Gábort azonban csak nyári, vakációs emlékek kötik ide. A szülői „ház”, amire emlékszik is, Kőbányán volt. Itt éltek egy szobában öten, miután fölkergette őket a fővárosba a téeszesítés, itt lett apja esztergályos. Ez az újszászi parasztember, majd gyári munkás Kanadába kerülve egy kórház karbantartójaként dolgozott. Nem kicsiség: mindhárom gyermekének diplomát adott a kezébe. Gábor öccse Ottawában dolgozik, a Kanadai Ügyvédi Kamara munkatársa, húga pedig kriminológus. Maga Gábor pedig - mint mondottuk volt - francianyelv-tanár, francia feleséggel. Úgy tűnt tehát, élete afelé tendál, hogy lassan elfogyogat, elmorzsolódik a szülői házban s a Magyarok Nagyasszonya Egyházközségben és a Montreali Magyar Református Egyházban kapott útravaló. Nem így történt, az útravaló többtarisznyányi lett, s egyre gyarapszik. Köszönhetően a francia hitvesnek, Lujzinak, akinek Magyarország, a magyarság iránti élénk érdeklődése vezette el-vissza Gábort Petőfihez, Adyhoz, József Attilához, Radnóti Miklóshoz. 1975-ben aztán eljöttek Magyarországra. Mindkettőjüket magával ragadta a Kanadában nem tapasztalt élénk kulturális élet, a színházak, a múzeumok, a gazdag könyvkultúra. Gábor akkor kezdett fényképezni, és azt követően évente két hónapot „itthon” töltöttek. Gábort szinte mámorossá tette” a népzenei mozgalom, különösképpen az erdélyi népzene vonzotta. Egy pesti építész barátja vitte el először Erdélybe, és szerencsére, rögtön az első úton, 1976-ban egy nagy találkozás: „Mester ángyi”-val, a kalotaszegi Magyarbikalon. „Átvitt Nyárszóra, mesélt Kós Károlyról, Kalotaszegről. Valóban úgy éreztem, mintha egy mesevilágba vezetne - és vissza, Újszászon töltött gyerekkori nyaraimhoz.” Ezt követően, egészen 1985-ig, nem múlhatott el esztendő erdélyi barangolás nélkül. Mindad- < dig, amíg - valahol Brassó környékén - Boros Gábort tetten nem érték, holmi gyanús tevékenység folytatása közben. Magyar műemlékeket fényképezett. Bekísérték, fényképezőgépét védelmező kezét néhányszor jól a A vasi román, tölcséres hegedűvel
