Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-12-01 / 12. szám
54 nem az évszázadoktól kapott örökségét, hogy szüntelenül figyelni tudott, mi történik keleten és nyugaton a korszerű színházakban. A „szocreál” kényszerzubbony Az irodalmi és vele a többi művészet értői és nemértői hamarosan „szocreál”nak becézték azt a hivatalosan szocialista realizmusnak nevezett kényszert (vagy kényszerképzetet), amelyről igazán sohase derült ki, hogy stílusirány-e, vagy módszer-e, vagy kötelező tartalmi kellék-e, vagy micsoda. Mi a kifejezést a vele járó kötelezettséggel együtt a Szovjetuniótól kaptuk, és amikor a szovjet művészetelmélet legzsarnokibb, hatalmi helyzetből rendelkező szószólója, Zsdanov megmagyarázta, hogy mi is ez - attól fogva már senkinek sem volt fogalma, miről is van szó. De mindenki köteles volt szocreál műveket létrehozni. Általában tehát a kultúrpolitika parancsuralmának kiszolgáltatott színházak úgy igyekeztek szocreálok lenni, hogy minél több szovjet darabot mutattak be, minél több proletárjelmezű szereplőt vonultattak fel, a kommunistáknak és főleg a párttitkároknak „pozitiveknek” kellett lenniük. Az írók, ha színpadra akartak jutni műveikkel, kénytelenek voltak alkalmazkodni a hivatal fogalmazta „tématerv”-ekhez. A jó rendezők pedig igyekeztek elfogadtatni a hivatallal, hogy amit ők csinálnak, az „szocreál”. De úgy, hogy a közönség mégis bejöjjön a színházba, minthogy a túlegyenruhásított színdarabokat hamarosan elunták. Pedig közben új közönséget is kellett toborozni, hiszen a színházkedvelő régi polgári közönség vagy elhullt a csatatereken, vagy gázkamrába került a koncentrációs táborokban, vagy aki mégis megmaradt, azt „kitelepítették”. Akik a régi közönségből mindezt megúszták, azoknak az ízlése nagyon gyanús volt, „polgári csökevény”-nek tűnt. Akadt nem egy értelmiségi, aki nem tapsolt annak, ami tetszik neki, mert gyanús volt saját maga előtt is. Közben a rendezők számára ott volt előírt példaképnek az orosz Sztanyiszlavszkij és az akkor még élő német Bertold Brecht. Valójában mind a kettő történelmi mértékű nagy rendező volt, csak tanítványai és hívei torzították módszereiket gépies színészmozgató módszerekké. A jó rendezők orvul, titokban tanultak is tőlük. Gellért Endre például Sztanyiszlavszkijra hivatkozva és magát szocialista realistának elhitetve valójában egy következetes, fegyelmezett, mértéktartó naturalista színpadképet és színpadi mozgásrendszert teremtett. Ezzel a legtöbb klasszikust és számos szovjet drámát el lehetett játszani. A romantikus hősöket meg lehetett tenni „pozitív hősök”-nek, a munkásruhájú személyekről el lehetett hinni, hogy kommunisták. A nagy probléma az volt, hogy például a legjobb orosz, sőt szovjet drámaírókat sehogyan se lehetett ezzel a szocreálnak kinevezett naturalizmussal színre vinni. Az árnyaltan lélekábrázoló és hangulatfestésében impresszionista Csehov, a humanista pátoszú Gorkij, a történelmi távlatú Trenyov, a szimbolista-szürrealista Bulgakov (aki egyébként sokáig hazájában is kegyvesztett volt) sehogyan se volt meggyőző se naturalista színpadon, se naturalista beszédstílussal. Az érzékeny művészidegzetű Gellért önmagával került ellentétbe, és amikor úgy érezte, kiútra nem talál - öngyilkos lett. T, T és T korszaka A Kádár-korszak évei enyhébbek és engedékenyebbek voltak... egy bizonyos mértékig. A kultúrpolitika kitalálta a három T elvét. Ez a neki kedves dara-1945. május elsején a Karnyóné szereplői a Nemzeti Színház előtt
