Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1991-10-01 / 10. szám

nősül, és ezt a törvény bünteti. Ámuldoztak, csodálkoztak olasz barátaim ezen a rendszeren, és úgy tűnt nekem, hogy egy kicsit irigyeltek is. Mondogatták is: ezt kellene náluk is bevezetni, akkor talán kevesebb lenne a kábítószeres, a bűnöző fiatal.

Mindez ma már csak emlék, hiszen azóta „gyors léptekkel igyekszünk felzárkózni Európához”. Ami a munkanélküliséget illeti, ez talán már sikerült is. Jelenleg 185 ezer a munkanélküliek száma, de egyes becslések szerint a jövő év elejére ez a szám az 500 ezret is elérheti.

Túlzás lenne persze azt állítani, hogy az előző rendszerben egyáltalán nem voltak munkanélküliek. Voltak bizony akkor is, akik - zömében iskolai végzettség nélkül, szakmai képzettség hiányában - nem tudtak elhelyezkedni. Munkanélküli-segély viszont nem létezett, így aztán alkalmi munkából tengették életüket. Most viszont a munkanélküliek csaknem felének középfokú, nyolc százalékának pedig felsőfokú végzettsége van. És akkor még nem szóltunk azokról a magasan képzett tudományos kutatókról, akik már korábban külföldön vállaltak

munkát és így megelőzték, hogy az utcára kerüljenek.

De hagyjuk a sirámokat, hiszen mi akartuk, mi akarjuk, hogy piacgazdaság legyen Magyarországon, és ezzel, úgy látszik, a munkanélküliség is együtt jár. A baj inkább az, hogy mi, magyarok a munkanélküliség fogalmával nem tudunk mit kezdeni. A munkanélküliek például képtelenek lelkileg feldolgozni azt, hogy egyik napról a másikra nincs rájuk többé szükség, feleslegessé válnak. Ez ugyan érthető, hiszen ez a nemzedék úgy nőtt föl, hogy azt hallotta: „aki nem dolgozik, az ne is egyék”, és azt látta, hogy a munkanélküliség olyan bűn, amit börtönnel is lehet büntetni. Nem véletlen, hogy az ideggondozók forgalma az utóbbi időben alaposan megnőtt, és a betegek jelentős része friss munkanélküli.

Egy fiatal orvosnő, dr. M. Érika egyik betegének esetét mély együttérzéssel mondta el:

„Kovács úr 54 éves, kétdiplomás, nyelveket beszélő mérnök, tizennyolc éven át dolgozott egy vállalatnál osztályvezetőként. Fél éve megszűnt a munkahelye. Az utcára került. Kezdetben reménykedett, hogy hirdetés útján talál majd magának állást, de ebben a korban már nemigen kapkodnak az emberért. Kovács urat megviselte a sok elutasítás, megaláztatás, a hibát magában kezdte keresni. És aki keres, az talál is. Kovács úrral is ez történt. Napról napra betegebb lett, először fejfájások gyötörték, majd gyomorvérzést kapott, vérnyomását pedig gyógyszerek garmadával sem tudom karbantartani. Kovács úr korábban olyan egészséges volt, hogy több évtizedes munkaviszonya alatt egyetlen napig sem volt betegállományban. Egészségét szerintem egyik napról a másikra visszanyerné, ha kapna munkát.”

Milyen esélye van Kovács úrnak és társainak, hogy újra munkába állhassanak? Valószínűleg nem sok. És nem csak azért, mert lerí róla a betegség: arca szürke, beesett, szeme fénytelen, mozdulatai tétovák. Azért sincsenek esélyei, mert száz szellemi foglalkozású munkanélkülinek hat állást kínálnak. Előnyösebb helyzetben vannak a szakmunkások, mert száz álláskeresőnek hetven állás jut.

A legnehezebb helyzetben azonban a pályakezdők vannak. A budapesti műszaki egyetem építőmérnöki karán a kétszáz végzős hallgatónak négy állást ajánlottak föl. A többiek sorsa teljesen bizonytalan, csak az bizonyos, hogy munkanélküli-segélyt ők nem kaphatnak. Áz csak annak jár, akinek már volt munkahelye. Hogy mennyi a segély összege? Egy éven keresztül a régi fizetés 75

százaléka, a második esztendőben 50 százaléka, a harmadik évben... Nos, erre még nincs rendelet. Tehát az, aki két éven át nem helyezkedik el újra, a harmadik évben már egy fillért sem kap.

Furcsa, de sokan vannak,7