Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-07-01 / 7. szám
POSTALÁDÁNKBÓL 13 lották fel. Végül, de nem utolsósorban köszönet illeti Éva Helmy asszonyt, aki már számos hangversenyt rendezett a magyar és az erdélyi rászorultak javára. KERÉMPi JÁNOSNÉ BUDAPEST KÖZADAKOZÁSBÓL EMLÉKMŰ Az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűz és a forradalmat követő megtorlások áldozatainak emlékére emlékművet emelünk a városban, amihez ezúton is kérjük minden együttérző támogatását. A kuratórium első felhívása óta számos befizetést kaptunk itthonról és külföldről, amit tisztelettel köszönünk. Kérjük mindazokat, akik egyetértenek a szándékkal és annak támogatásával is tisztelegni kívánnak az áldozatok emléke előtt, adományaikat továbbra is az MNB 339-980 80/1264 számú számlára, az OTP körzeti fiókjához (Mosonmagyaróvár, Városház u. 3., 9200) küldjék. A támogatást előre is köszöni a kuratórium (Mosonmagyaróvár, Pf. 112., 9201) nevében: DR. NAGY GYÖRGY ELNÖK NEKÜNK CSAK AZ KELL, AMI A MIÉNK VOLT Áprilisi számukban Kéri László „A kárpótlás kérdőjelei” című cikkében a következőket írja: .....milyen mértékben tud kártalanítani egy olyan ország. amely mindinkább az elemi gazdasági feladatok megoldásával küszködik...”, továbbá: .....reménytelen vállalkozásnak tűnik olyan elképzelést elővarázsolni, amely - akárcsak a társadalom többsége számára - elfogadható megoldást nyújthatna ". Úgy hiszem, hogy nem csak a társadalom többségének, hanem kivétel nélkül minden egyes tagjának a megnyugtató megoldás az lenne, ha az ősidők óta fennálló szokások és törvények szerint az elveszett, ellopott, erőszakkal elvett, jogellenesen kisajátított vagy jogászilag és finoman kifejezve - az 1945. VI. törvénycikkel törvényerőre emelt 600/1945. M. E. sz. rendelet alapján - „birtokpolitikai célokra felhasznált” magántulajdont eredeti tulajdonosának visszaadnák! Ez az általános megbékélésen felül még azzal az előnnyel is járna, hogy a jogtalanul eltulajdonított ingatlanok visszatérítése esetén még kárpótlásra sem lenne szükség. Nekünk nem kell kárpótlás, nekünk nem kell kölcsönpénzből kártalanítás, nekünk csak az kell, ami a miénk volt. A mezőgazdasági termelés azonnali megindításához szükséges tőkét innen, a munkaerőt otthonról biztosítanánk. SCHMIDT ANTAL AUCKLAND, ÚJ-ZÉLAND Tisztelt Schmidt úr! Többször is elolvasva levelét, úgy látom, hogy aligha tudnék írni az On számára elfogadható választ. S az az igazi gond, hogy nemcsak Önnek nincs elfogadható válasz, de azok számára sem, akik hasonló sérelmeket szenvedtek az e századi magyar történelem valamely lehetetlen pontján. Válasz helyett csak kérésem van: a következők végiggondolása. 1938 és 1963 között a magyar nép olyan időszakot élt át, amikor szinte nem múlt el egyetlen év sem anélkül, hogy a társadalom valamely nagyobb csoportját ne érte volna jogtalanság, intézményesen támogatott kifosztás. (A kezdő időpont az első zsidótörvény, a befejező dátum a kádári konszolidáció vége.) E negyedszázad során számtalan kormányváltás volt ugyan, mégis állandó harc folyt valakik ellen. A megtámadottak köre folyton változott, végül is azonban sorra került mindenki: jobboldali, baloldali, zsidó, paraszt, kommunista, hadifogoly, polgár, sváb, felkelő, gyáros, munkástanácstag, kulák, szocdem, háborús bűnös - ki tudná e leltárt pontosan elkészíteni? Mármost annak eldöntése, hogy kit ért nagyobb sérelem és kinek járna valami - teljesen vagy részben - vissza, kit milyen fokon illenék kártalanítani - véleményem szerint reménytelen és eldönthetetlen kérdés. Természetesen az aktuális hatalmi viszonyok alapján, valamint a társadalmi báziskeresés kényszere miatt lehetséges a sokféle sérelem közötti szelektálás - de: szabade?, igazságos-e? Ki és milyen mérce segítségével mérje össze a különböző megnyomorítottságokat? Az egyik százezer ember kisemmizettségét a másik százezer emberével? Elkobzást kitelepítéssel, hadifogságot elhurcolással, árvaságot kifosztással - ki tud összehasonlítani? „Nekünk csak az kell, ami a miénk volt” - írja Ön és első olvasásra nem is lehetne vitatni igényének jogosságát. Nem tudom, hogy mióta él távol és mit tud Ön arról, hogyan működött ez az ország az elmúlt negyven év során. Vázlatosan csak a következő folyamat rajzát ajánlom figyelmébe: 1949 után az új rendszer először fölélte az addig fölhalmozott ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági többlettermelni képes kapacitásokat. A hatvanas évek elejétől kezdve fölélte az öröklött infrastruktúrát azzal, hogy úgymond tőkét takarított meg elmaradt állagmegóvásával és fejlesztésével. A hetvenes években kezdődött el külső források (lásd eladósodás) fölélése, a nyolcvanas évektől pedig a végső forrásé is, a termelő emberé, annak ideje, családi viszonya, elemi energiája (lásd egészségromlás, halálozás, születéscsökkenés, válások stb.). Itt állunk tehát oly módon, hogy szinte semmi felhasználnivalónk nincs már, viszont itt van a nyakunkon a 22 milliárd dolláros külső és az 1300 milliárd forintos belső adósság, számtalan más hiányokkal egyetemben. S még csak azt sem lehet mondani, hogy az itt élő tízmillió ember tudta volna ezekben az években azt, hogy mi történik vele. De ha tudta volna, akkor sem lett volna más választása, még kevésbé esélye a beleszólásra, a változtatásra (lásd 1956). Az elmúlt egy-két év múltán ha más nem is, de annyi mindenképpen történt, hogy szembenézhettünk végre önnön helyzetünkkel és valós reményeinkkel. Ez is nagyon nagy dolog, miként az is, hogy megadatott a cselekvés megválasztásának szabadsága. Ha e szabadság arra lesz való, hogy a rosszul megértett múlt alapján elhibázott stratégiát válaszszunk, akkor eddigi gondjainkat újabbakkal tetézzük. Önnek igaza van a saját megélt történelme szerint. Nekünk viszont itt és most annyiféle kudarcot kell egybegondolnunk és együtt értékelnünk, amelynek következtében az az igazság, hogy a „nekünk csak az kell, ami a miénk volt” - kivitelezhetetlenné válik. Kétségtelen, az itthon élő magyarság is erősen megosztott e kérdések kapcsán. (Bár különböző vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy alig több mint 15% lát esélyt a történelmi sérelmek orvoslására.) De nem kétséges az sem, hogy nem lesz olyan megoldás, amely megnyugtatóan rendezné mindenki múltját. Számomra azonban nagyobb talány a jövő, a közeljövő - s talán ezért is oly nehezen értjük egymást. Nem remélem, hogy e vázlatos fejtegetéssel meg tudtam volna Önt győzni, de bízván abban, hogy talán lepusztulásunk mai lényeinek igazsága is elgondolkoztató, kívánok Önnek és családjának egészséget és minden jót! Budapestről, 1991. május 5-én. KÉRI LÁSZLÓ
