Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-05-01 / 5. szám
MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK 59 A szegedi Szent István-napi körmenetben, 1946-ban tják. Egyik-másik néha a zsebkendőjébe szipog vagy a szeme irkát morzsolja. Aztán nagy patícsattogással lovas rendőrök örültek elő, s villogó karddal, fra káromkodások közepette a meget kezdték nyomatni, s az koltozva, fohászkodva hullám- 3tt még egy ideig erre-arra, mígem apám engem is az ölébe kapott, és valami irdatlan nagy keülővel, de kardlapozás nélkül juottunk át a pesti oldalra. A forradalom őszén csak a lángját hallottam a rádióban, de ezúttal azt nem értettem, hogy ez a szociálisan korlátozott magántulajdonról és kultúrnacionalizmusról szóló, száraz, szenvtelen hang miként hozta lázba annak idején a hívők százezreit. A talányon majd csak jó három évtized múltával töprenghettem el ismét, amikor a hallgatás és tilalom éveinek enyhültével nyílt szót válthattam róla olyan egyházi személyiségekkel, akik munkatársaiként élhették meg e karizmatikus férfiú hatalmas mozgósítóerejét. Ezt követték a róla szóló munkák és a bíboros emlékiratai, amelyek során feltárulhatott előttem a dunántúli parasztcsaládból az ország első zászlós urává emelkedett pap személyisége, aki a rendkívüli pápai felhatalmazás birtokában is a hazához hű magyar lelkiség őre, vagy mint életszentségének könyvecskéjében olvashatjuk, a „lelkek jó pásztora” maradt. Szívós, dolgos parasztok ivadéka, de nem hatalomra törő és pompakedvelő, mint egykor Bakócz Tamás, hanem a méltóság súlyos keresztjének viselője. A nyáj, a rábízott lelkek békéjét vigyázta zalaegerszegi plébánosként, ahol negyedszázados működése során nem fordult elő válás, beteg és elesett nem maradt segítség, lelki vigasz nélkül, vagy veszprémi püspökként, amikor is a háború végső tombolásában szembefordult a nyilas rendszerrel, hogy a Dunántúl népét és nemzeti értékeit megmentse a pusztulástól. Az utókor politikusként máig vitatja, holott mi sem állott eredetileg távolabb tőle, mint a politikai szereplés, amelybe népe és egyháza szolgálatában, akarata ellenére belekényszerült. Nem tehetett másként, mert az életet és erőt adó anyaföld vonzásában élő parasztfiú felismerte, hogy véreit és hitét egyként veszedelmes tévutakra vezeti a két világháború közötti neobarokk felfogás felelőtlensége, s a háború után ránkerőltetett diktatúra dolgozó népre hivatkozó cinizmusa. Sokak számára váratlanul - sőt a magyar kormány személyi javaslatai ellenében - Angelo Rótta budapesti pápai nuncius aján-A népbíróság előtt lására XII. Pius pápa 1945. augusztus 16-án Mindszenty Józsefet kinevezte esztergomi érsekké. „Mellette szólt zalai példás lelkipásztori működése, a hatalomtól való elhatárolódása és a nyilasokkal szembeni magatartása. Ez Rómában is reményt adhatott arra, hogy az új hatalomhoz sem viszonyul másképpen. Kitartására, munkabírására, szilárd akaraterejére és erkölcsi feddhetetlenségére is számíthattak” - írja róla egy tanulmányban az ismert hazai egyháztörténész, Gergely Jenő. Megalkuvás helyett A közismerten legitimista meggyőződésű Mindszenty alapos történelmi felkészültsége révén valószínűleg felismerte, hogy az „Árpád apánk” óta paternálisan vezetett magyar nép életében a Horthy-rendszer összeomlásával egyebek mellett tekintélyválság is keletkezett. A joviális modorú, látványos küllemű Ferenc József és Horthy kormányzó után hatalomra került színtelen, jelentéktelen, „civil” politikusok nem fogták meg „atyai” vezetőkhöz szokott népünk képzeletét. A prímás ezt úgy fogta fel - amint 1945. október 7-ei, esztergomi be-
