Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-05-01 / 5. szám
IRODALMI KALANDOZÁS 57 Az 1789-ben épült régi kassai színház. Itt mutatták be a Bánk bánt úsak is voltak. A hivatalbeliek iul érezték, hogy az olyan political mozgalom, mint Martinovi:séké, valahol és valahogy ugyaninnak a törekvésnek szülötte, nint Kelemen László színháza. A Martinovics-per tragikus befejezése ezt a színházat is elsodorta. A nyughatatlan Kelemen talán újrakezdte volna a nagy vész csillapultán, de erre nem adatott neki idő és alkalom: egy országúti baleset áldozata lett. A síkos országúton a kocsi, amelyen utazott, megcsúszott és felborult, a kizuhanó Kelemen László azonnal meghalt. Theszpisz szekerén De addigra már Kolozsvárott sikeresen működött Kótsy Patkó János színháza, amelyet erdélyi arisztokraták pártfogoltak, tehát jobban el volt látva pénzzel, mint a pest-budai kezdeményező. A kolozsváriak vendégelőadásokat tartottak magyarországi városokban is, Kassán, Miskolcon, Nagyváradon. Mindenütt akadt közönség is, de olyan ifjúság is, amely maga is hajlandó volt színjátszó társaságokat alakítani. Kelemen és Kótsy Patkó színházalapítása után és a pesti állandó színház felépülése (1838) előtt csaknem fél évszázadnyi idő telik el. Itt-ott épülnek is közben színházak, de ebben a hőskorban a magyar színjátszás legfőbb és legnagyobb hatású formája a vándorszínészet. A művelt színházalapítók ismerik a színháztörténet ókori kezdeteit, tudják, hogy minden azzal a Theszpisz nevű pappal kezdődött a Krisztus előtti VI. században, aki társaival együtt szekérre ült, bekocsizott Athénba és ott, a főtéren eljátszották Dionüszosz isten kalandjait. Róla nevezték el a maguk kocsizó életmódját „Theszpisz szekeré”-nek (vagy „Theszpisz kordéjá”-nak.) A lassanként felépülő színházaknak meg a városok szállóiban színházzá alakított nagytermeknek (a ,,szálák”-nak) is jórészt ezek a hősi vándorok adták színészeit, műsorait. A hősi vándorok közül emelkedtek ki a magyar színészet első, feledhetetlen klasszikusai, például Déryné, Kántorné, Megyeri Károly, a nagy komikus és Szentpétery Zsigmond, a tragikus hős. 1818-ban egy Döbrentei Gábor nevű, művelt fiatalember úri családok házitanítójaként Kolozsvárra került, ahol még folyóiratot is teremtett a magyar kultúra fejlesztésére. Kolozsvárott Kótsy Patkó kezdeményezésére - 1792 óta - létezett színház, amelyet az erdélyi arisztokraták pártoltak, tehát jobb helyzetben volt, mint a magyarországi próbálkozások. De állandóan műsorgonddal küszködtek. Szerettek volna hazai, „eredeti” (és nem németből vagy franciából átdolgozott) drá-Katona József mákat bemutatni. Csak éppen nem találtak, vagy amit találtak, nem volt eléggé érdekes. Döbrentei javasolta, hogy hirdessenek pályázatot a „két hazában” (vagyis a Magyar Királyságban és a közjogilag másik államként a Habsburg-birodalomhoz tartozó Erdélyben). Javaslatára meg is hirdettetett minden vármegyében a Királyhágón innét és túl, hogy bármilyen tárgyú, de „eredeti”, magyar drámákat küldjenek a kolozsvári bírálóbizottsághoz. Nem is volt hatástalan a felhívás. A kitűzött időre különböző tájakról hoztak lepecsételt paksamétákat a delizsánszok (vagyis a postakocsik). Erre a pályázatra küldötte be Kecskemétről az ottani városi ügyész, Katona József, otthonában köztisztelt jogtudós az erre a felhívásra írt „Bánk bán” című tragédiáját, amelyet a bírálóbizottság egyszerűen nem vett észre. Máig is érthetetlen, vajon mi történt. Ez a mű a magyar drámairodalomnak ma is az egyik csúcspontja. Döbrentei jelentése a pályázatról és eredményéről azonban még csak nem is említi. Talán nem is érkezett meg? Vagy a bírálók ízlése annyira alantabb volt a remekmű színvonalánál? Vagy a nemesi pályázók közt említeni egy, jogi diplomája folytán „honoratio”-nak számító, de mégiscsak jobbágyszármazású, s városi polgárként is csak egy takácsmester fiát - ez talán kínos volt az ítészek számára? Hát, ezekre a kérdésekre sohase lehetett és máig sem lehet válaszolni. HEGEDŰS GÉZA
