Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-03-01 / 3. szám
50 A HATÁR TÚLOLDALÁN Tavaly ilyenkor, Erdélyben IN MEMÓRIÁM 1990. MÁRCIUS 15. Volt egyszer egy boldog, új életet ígérő március 15-e: 1848-ban Pest-Budán és még egy: 1990 tavaszán Erdélyben. Szemtanúként élhettem át a csodavárók örömét. Ki gondolta volna akkor, hogy rettenetes árat kell fizetni ezért... Most mégis azokat a felejthetetlen napokat idézem, amikor főnixmadárként éledt fel a saját szülőföldjén „jöttmentként” megnyomorított erdélyi magyarság, hogy aztán illúzióiból gyorsan kijózanítva ismét felvegye a harcot megmaradásáért. Az 1848-49-es szabadságharc erdélyi eseményeiről mesélő kedvű székely nagyapámtól hallottam először, s ő adta kezembe Orbán Balázs lobogó hazafiságtól áthatott krónikáit is. Amikor aztán már saját magam indultam az emlékek nyomába, múltidéző gyűjtőútjaimról mindig teli tarisznyával térhettem vissza. Erdély, de különösen a Székelyföld, s azon belül is Gábor Áron főhadiszállása, Háromszék, 1848 forradalmában meghatározó szerephez jutott, s ezt bátran vállalta is. A székelyek végsőkig kitartó harcának Petőfi több versében is tisztelgő emléket állított. Nagy várakozással és lelkesedéssel indultam el - a romániai forradalom reményeket ébresztő segélyútjai után - az első szabad március 15-ére. Háromszékre igyekezve, gyermeki örömmel olvastuk a székely falvak addig megszokott román nyelvű helységnévtáblái alatt az eredeti magyar neveket. De olyant sem éltünk meg addig, hogy a magyar rendszámú autóval nyugodtan megállhassunk a nyílt utcán, és szóba elegyedjünk a kapuk előtt beszélgető emberekkel. Ünnepre készülődtek, de annyi mindent megéltek már, hogy tudták, mire kell vigyázzanak. Ünnepelni, tisztelegni, emlékezni akartak, s a fiatalabbak életükben végre először szabadon elénekelni a magyarok nemzeti imádságát, a Himnuszt. Bár később soviniszta magyarkodással vádolta a székelyeket a szélsőséges „nagyromán” szellemiségű sajtó, mi az utunk során sehol sem találkoztunk ilyesmivel. Ehelyett viszont igenis találkoztunk zárva tartott kocsmákkal, virágdíszbe öltöztetett falvakkal és emlékoszlopokkal, gyertyás felvonulásokkal, s azokon a helyeken, ahol román családok is éltek - mint például Ozsdolán vagy Alsócsernátonban - román és magyar zászlókkal, kétnyelvű feliratokkal. Bár néhány nappal később a marosvásárhelyi pogromot azzal is „magyarázták”, hogy Magyarországról tömegesen érkeztek a lázítók, mi alig találkoztunk magyarországi autókkal Székelyföldön, amerre jártunk, különben is nagyon vigyáztak arra, nehogy ártsanak az éppen csak ébredező román-magyar barátságnak. Marosvásárhelyen pedig igencsak csendesen emlékeztek, sokak szerint túl óvatosan is. Csak Magyarország romániai nagykövete „merészkedett” odáig, hogy nemzetiszínű szalagos koszorút helyezzen el Bem apó hajdani főhadiszállásának falán, a vásárhelyi vár alatt. A legnagyobbszabású megemlékezést Kézdivásárhely, a háromszéki önvédelmi harcok központja, Gábor Áron városa szervezte. Nem ismerve a programot, sajnos lekéstük a környező falvak színpompás felvonulását, csak Gábor Áron virágkoszorúkkal borított szobrát csodálhattuk meg, s azt, ahogy éber őrök vigyázták a rendet, hogy méltóképpen érjen véget a nap. A szomszédos Ozsdolán este gyűlt össze a falu népe. A kicsi kultúrház falait majd szétnyomta az emberáradat. Csak a papák nyakán ülő, tágra nyílt szemű apróságok magasodtak ki a tömegből, amelyben ezerráncú székely parasztasszonyok, városias öltözetű középkorúak, farmeres fiatalok szorongtak. A műsort összeállító tanárok mindenre figyeltek: Petőfit Eminescu követte, a ’48-as dalokat pedig A tömegsírt apró keresztek borították
